I. rész

Szép, mandulavágású, éjsötét szemei a világoskék plafonra szegeződtek. Mereven bámulta az egyik szürke foltot, amit annak idején még papucsának talpa hagyott ott, mikor egy bogarat akart leütni. Ki nem állhatta, ha egy hozzá képest alárendelt élőlény befurakodott a területére és felderítette azt. Akár emberről, akár állatról volt szó, úgy járt, mint a széttrancsírozott repülő rovar, amit aztán egy jól időzített ütéssel nyomott agyon a falon.

Ilyen volt a természete, mindent holtan akart látni a saját keze által. Bár ezt a hóbortot igyekezett csillapítani a megfelelő szerrel, de néha úgy tűnt, még az sem használt. A szervezete lassan kezdett teljesen hozzászokni, emiatt muszáj mielőbb új orvosságot keresnie. Időzített bomba ketyegett benne, aminek frusztráló csengése egyre erőteljesebben zengett a fejében és a füleiben.

Késő délután volt. Ugyan egyetlen napsugár sem szűrődhetett be a sötétített függönyön, a szobában csak a hangulatlámpák és gyertyák adtak némi fényt, a környezetre való érzékenységének hála megsaccolhatta az időt. Még a vastag falak sem állhattak a természet kisugárzásának útjába, ami úgy hatolt át a térbeli formákon és testeken, akár a sötét anyag vagy a neutrínók. Minden egyes másodpercben láthatatlan nyúlványok haladtak át a sejteken vagy az anyagokon, anélkül, hogy ezt bárki is érzékelhette volna. De Daehyun érzékelte, ez tette őt különlegessé.
Illóolajok, illatosított gyertyák, füstölők, liliomok és szegfűszeges narancsok aromája terjengett a fülledt helyiségben. Mindez hozzátartozott ahhoz, hogy eltereljék a figyelmét, másra koncentráljon és elrugaszkodjon a valóságtól, ami az ereiben keringett. Az sem volt hátrány, hogy a különböző tárgyak bukéja elfedte azt az eltakaríthatatlan bűzt, amit a vérnek nevezett vörös nedű okozott. Nem ölt soha a szobájában, de az eleven testekben keringő folyadék mégis úgy kísértett a falak csapdája között, mint egy közönséges szellem. Gyűlölte ezt, hiába volt annyira szüksége a vérre, mint másnak a vízre. Nem, ő nem vámpír, annál sokkal rosszabb volt.

Érezte magában azt a késztetést, hogy felálljon és az elixíres vitrinjéhez bicegjen. Valójában semmi boszorkányságról nem volt szó, csupán szerette elferdíteni az őt körülölelő igazságokat. Ezt úgy érhette el, ha koholmányoknak tűnő eszközöknek hívta az ingóságait. Az elixíres vitrin nem volt más, mint egy magas üvegszekrény, aminek polcain katonákként sorakoztak a csészék, az alkoholos poharak, injekciók és a szárított farkasölőfű. Könnyebb volt neki úgy feldolgoznia a helyzetét, hogy nem a nevén nevezte a dolgokat. Ezért is címkézte a megélhetését biztosító szekrényt úgy, ahogy. A benne található tárgyak egy szer komponensei voltak, ami már nem sokáig lehetett a mentsvára.

Egy szempillantás alatt a vitrin előtt termett, átszelve a hatalmas, félhomályba burkolózó hálószobát. Tervei voltak az elkövetkezendő órákra nézve, ezért kénytelen volt kivenni egy alkoholos poharat. Lecsípte az utolsó előtti fejet a farkasölőfűről, beledobta az alkoholba, végezetül dohánymorzsalékot szórt bele. Az üveget egy kicsi állványra helyezte és borszeszégővel alágyújtott. Míg várta, amíg a lé eléggé fel nem forrósodott és össze nem álltak benne az összetevők, elvett egy injekciós tűt az egyik polcról. Mély sóhajtás kíséretében levette a tűt borító kupakot, eközben öt apró fiolát helyezett a borszeszégő mellé. Amint a szer kész volt, felszívta az injekcióba és kimért adagonként a fiolákba adagolta. Dolga végeztével a megmaradt szerre pillantott és felszívta a maradékot. Megkereste a bőrszínű gumit, rátekerte a bal karjára és mikor már eléggé szorította, rutinosan befecskendezte magába a lila színű kivonatot.

Amilyen gyorsan lehetett, mindent eltett a helyére, az öt fiolát beledobta a kikészített táskába. Közben már érezte is, ahogy a szer zsibbasztja az oltás helyét és lassan szétáramlik az ereiben, gyengítve az érzékeit. Ismerős fáradtság lett úrrá a végtagjaiban, kótyagosan dülöngélt vissza az ágyára, homlokáról törölgette a frissen kibuggyanó izzadságcseppeket. Ez már nem az első eset, hogy majdnem elájult, de bízott magában. Hitt a saját kitartásában, amúgy sem tehetett mást. Kompromisszumokat kellett kötnie, ha viszonylag normálisan akart élni, ez alatt pedig azt kellett érteni, hogy nem mészárolt le mindenkit maga körül. Csábítónak hangzott, de nem tehette, az emberi fele még józan volt. Ez a kettősség utalt arra, miszerint Daehyun különbözött másoktól. Ebben is.

Ismét kiélesedtek érzékszervei, de határozottan gyengébb és visszafogottabb lett. A kivonat komótosan járta be a porcikáit, egyre jobban ellazítva és bénítva őt. De nem tékozolhatta el a drága idejét, sürgősen megoldást kellett találnia két releváns problémájára. Egyrészt a farkasölőfüves készlet kifogyóban volt, másrészt a kivonat már korántsem nyújtotta a korábbi védelmet az idegrendszere és a teste fölött, új nyugtatóra volt szüksége. Mindent a lebukás ellen. Mindent a bennem élő szörnyeteg ellen.

Hosszúnak tűnő három perc múltán feltápászkodott az ágyáról, elbotorkált a sötétítőhöz, elhúzta azt és kinézett az ablakon. Június végét taposták Koreában, mégis túl ősziesnek látszott minden, a kinti időjárás nem volt az ottani éghajlatra jellemző. Daehyun látni vélte, hogy a szabadban lévő hőség szinte késsel vágható volt, ami teljesen ellentmondott a Napot eltakaró gomolyfelhőknek, a növényeket tépő szélnek és a vaddá váló tengeri hullámoknak. Viharnak néztek elébe, még ha eddig erre senki nem számított, a busani táj egyik pillanatról a másikra formálódott át. A laikusok nem törődtek volna ezzel, ám ő tudta, hogy a megelevenedő, megszokottól elrugaszkodó időjárás egy előjel. Valami azt súgta neki, nem átlagos dolgok voltak készülőben. Fény a sötétségben. Változás.

Postafordultával ragadta meg táskája szíját, hanyagul vállára dobta, majd eloltotta a gyertyákat és kilépett kísérteties szobája rejtekéből. Kellemetlen volt számára a világosság, amit a folyosói lámpák bocsátottak ki magukból. Daehyun hunyorogva zárta be maga mögött az alabástromfehér ajtót és kihegyezett füllel hallgatta a földszintről felszűrődő hangokat. Körbeforgatta szemeit, ahogy megállapította, hogy ismét vendég volt náluk. Reménykedett abban, hogy csak a nénikéje kortyolgatott a minőségi borokból, nem pedig egy idegen, pénzéhes tintanyaló. Bele sem telt néhány másodpercbe és meggyőződhetett a sejtéséről, Subin nénikéje öblös rötyögésétől visszhangzott a nappali. Megint rácáfol a nevére, ami kifinomultságot és jól neveltséget jelent. A nagyszüleim biztosan csak iróniából nevezték el így, tudták, mi lesz a jövője. Valószínűleg már a magzatvizében is alkohol volt.

Alig pár méter megtétele után a lába gyökeret eresztett a szőnyegbe. Az íves kétkarú lépcső jobb felén a bátyja ráérősen lépkedett felfelé a fokokon. Seunghyun messze földön híres volt a családjuk nevét öregbítő arroganciájáról, fennhordott orráról és nagyképűségéről, de ettől cseppet sem volt népszerűtlen mind a nők, mind az üzleti partnerek körében. Szokásához híven alkalmi ruhába öltözött, nem mintha meg kellett volna vele tisztelnie Subint. Jobbára annak, hogy a nő csak unalmában szokott ellátogatni hozzájuk, ha éppen nincs programja a szintén beképzelt barátnőivel, esetleg nincs időpontja a fodrászához vagy a pedikűröséhez. Ennek ellenére Seunghyun vele sem kivételezett, próbálta fenntartani azt a látszatot, hogy megtűri maga mellett az asszonyt. Két dudás nem fért meg egy csárdában…

Daehyun ezzel is kirítt a családjából, nem volt se öntelt, se megjátszós, se haszonleső. Nem követte az állítólagos etikettet, önmagát adta, amit a benne élő szörnyetegnek köszönhetően még inkább ki akart mutatni. De nem tehette, nem csak a rokonai miatt, maga miatt sem. Megszokni a jól szituált, pöffeszkedő életmódot vagy inkább halála napjáig bujkálni a nyilvánosság elől és összelopkodni a kenyérre valót? Az elmúlt időszak óta az utóbbi opció igencsak hívogató volt Daehyun számára. Így vagy úgy, de a nagybetűs életben nem támaszkodhatott másokra, ez alól a bátyja sem volt kivétel.
Seunghyun a családi vagyon és a hozzájuk tartozó cégek jövendőbeli tulajdonosa, ami már évekkel ezelőtt nyilvánvalóvá vált - ezért a közeli ismerősei Topnak becézték maguk között -, mindezek ellenére neki szintén hamar önállósodnia kellett, akárcsak az öccsének. Daehyun mindig is úgy érezte, ő csak másodhegedűs, nem illetik annyi szeretettel és törődéssel, mint kéne. Kortársaihoz képest érett volt, mindenről megvolt a saját véleménye, így már kisebb korában tisztázta magában, hogy neki nem az a szeretet, ha drága ajándékokkal halmozzák el. Ő nem egy kutya, aminek a figyelmét le lehet kötni egy elé dobott csonttal. Ha a szülei nem ajándékokkal, akkor zavarba ejtő becenevekkel illették, hátha fenn tudják tartani Daehyun előtt a látszatot, ám ez nem sikerült. Főleg, miután megtörtént az a tragédia, ami miatt tíz évvel ezelőtt Busanba költöztek az ország másik végében található Incheonból…

Seunghyun megtorpant a lépcső tetején, mikor észrevette öccsét táskával a vállán. Nem azért, mert meglepődött, sőt. Várható volt, hogy Daehyun még a nap folyamán kimerészkedik a szobájából, amit lassan világháborús bunkernek lehetett hinni. Mint mindig, felcsillant a sajnálat halvány szikrája az öccse iránt, ám ő még tehetetlenebb volt, mint maga Daehyun. A neveltetés megkövetelte, hogy érzéketlenül pillantson a sanyarú sorsú fiúra, akivel senki nem cserélt volna.

- Kijött az oroszlán a barlangjából? Lerágtad az utolsó falat húst is a csontokról? – szegezte neki a kompromittáló kérdéseket. – Megint hová készülsz ilyenkor?

- A szokásos helyre – válaszolta Daehyun érzelemmentesen és megigazította vállán a táskaszíjat.

- Még mindig azt hiszed, hogy van másik gyógymód a veszettségedre? – lépett hozzá közelebb Seunghyun, halkabbra véve a hangját. Nézése csaknem olyan szúrós volt, mint egy rózsabokor.

- Ha valós az a probléma, hogy a szer hatása kezd gyengülni bennem, akkor a megoldásnak is valósnak kell lennie – magyarázta Daehyun öntudatosan.

- Túl sok természetfeletti történetet olvastál a történelmi könyvek helyett.

- Nincs szükségem kitalációkra, mert kézzel foghatóan bennem él az, amit a magad fajták legfeljebb csak filmekben látnak.

- Magam fajták? – tette Seunghyun a kezét a mellkasára, arcára csodálkozás ült ki. - Te is ebbe a családba születtél. Közösek az őseink, közös a vezetéknevünk, ugyanaz a tető van a fejünk felett és ugyanaz a nő az anyánk!

- Micsoda diplomata veszett el benned, észérvekkel akarsz meggyőzni? – bujkált mosoly Daehyun szájának a sarkában. - A gond az, kedves Top, hogy én magára az emberi fajra céloztam. Én nem tartozom bele, csak egy szégyenfolt vagyok a vastag pénztárcák világában. És lehet, hogy közösek az őseink, de míg te apa vállalatának az örököse vagy, addig én nem vagyok több egy vérszomjas házőrzőnél. Ez kettőnk között a lényeges különbség.

- Te sem panaszkodhatsz a diplomata vérvonaladra, drága Wonwon – ismerte el Seunghyun az öccse beszédét. – Azonban nincs szükség a mártírkodásra, láttalak már fekete szemekkel.

- Remélem, egy életre bele is égett a retinádba – sziszegte Daehyun.

- Az igazat megvallva romlott azóta a látásom – jelentette ki Seunghyun kötekedően. – Ha majd szemüvegre vagy kontaktlencsére lesz szükségem, azt te fogod kifizetni.

- Milyen fukar vagy az öcséddel… – csóválta a fejét a fiatalabbik. – Tudod, ha nem keresném szüntelen a gyógymódot, a családunknak már csak egyetlen élő tagja lenne, történetesen én. Élvezd ki a gazdagságot, amíg még lehet.

- Nem ölnél meg minket – feszültek meg Seunghyun arcán az izmok.

- Csakugyan? – kuncogott halkan az öccse. - Kerberosznak erről más a véleménye.

- De most nem Kerberosszal beszélek, úgyhogy nincs szükség erre a dramaturgiára.

- Ha beszélni óhajtasz vele, csak egy szavadba kerül – vigyorodott el Daehyun gonoszan.

Eszébe ötlött, bátyja miért nem élvezi a lent folyó társalgást, ezért gyanakodva hallgatózni kezdett a korlát mögül. Seunghyun fintorogva kísérte figyelemmel, öccse mire készült, vagy mivel akart visszavágni. Néha annyira kiszámíthatatlan volt még emberként is, hogy komolyan tartott tőle.

- Képzeld, Youngsu nem hajlandó eljönni arról az igénytelen helyről! Szörnyű! – panaszkodott Subin asszony olyan hanglejtéssel, amitől még a holtak is forgolódtak a sírjukban.

- Igénytelen? – kérdezett vissza Jooyeon, a ház úrnője. Úgy ejtette ki száján az igénytelen szót, mintha főbenjáró átok lett volna.

- Miért, szerinted nem az? Egy felső tízezerbe tartozó hölgynek mi oka lenne a maradásra egy olyan szállodában, mint a Grand Yong? Olyan megszokottak ott a gyilkosságok, mint másutt kihordani a szemetet!

- Omona! – emelte fel védekezően Jooyeon a kezeit. – Kiver a víz, ha csak belegondolok. De azért ugye nem megy neki rosszul?

- Nem, az egyik legjobb és legnagyobb lakosztály az övé az ötödik emeleten, amit külön kérésre a saját igényei szerint át is rendezhetett – vette át a szót a szomszédasszony, Yoora, akinek eddig egy szavát se lehetett hallani.

- A végén még kiderül, hogy tejben fürdik azon a lepratelepen – dörmögte Subin epésen.

- De a bűntények ellenére elegáns hely az, nem? – faggatózott tovább Jooyeon aggódóan.

- Persze, öt fajta törülköző van a fürdőszobákban és a pincérek kiszolgálása rendkívüli, akárcsak az ételek, de azért nem szívesen laknék ott. Azért mégiscsak rettegnem kéne a helyi sorozatgyilkostól.

- Ki ne mondd! Kiszáradok az idegeskedéstől – fújta be magát a fiúk anyja a vízpermetezővel, a spray jellegzetes hangját még az emeleten is hallani lehetett.

Daehyun nem először hallott a mokpói ámokfutóról, az pedig különösen az ínyére volt, hogy a nappaliban ücsörgő nők milyen modorral tereferéltek róla. Egyenesen nevetséges volt, tekintve, hogy ebben a pillanatban is egy sorozatgyilkos volt a Jung-házban. Szóval ez a ház is egy igénytelen lepratelep? Ó, ha anya ebbe belegondolna…

- Mi az, Top, nem tudsz szaftos pletykákat hozzáfűzni a hallottakhoz?

- Addig legyél kárörvendő, amíg anya meg nem lát téged, Wonwon – vigyorodott el halványan. – Ha itt fog kint találni táskával megrakodva, neked lőttek.

- Csak a holttestemen keresztül – horkantott Daehyun hitetlenkedve.

- Vagy egy új tükrön – vágta rá Seunghyun rosszindulatúan.

- Azt hiszed, nem törném be?

- Az csak a te gyengeségedet jelentené.

- Tévedsz, pont az a bajom, hogy túlságosan erős vagyok – ütött rá Daehyun a kovácsoltvas korlátra, ami teljes egészében beleremegett. - Képes lennék ízekre szedni minden egyes giccses holmit ebben a rohadt házban.

- Akkor ne lepődj meg azon, ha anya kártérítést kérne tőled – fonta össze Seunghyun a karjait. - Talán már így is füzetet nyitott a rongálásaidról. Amint alkalmas leszel megint a normális életre, terjedelmes tartozást fog a nyakadba akasztani. Ne lepődj majd meg, előre figyelmeztetlek.

- Ne menj el kabaréba dolgozni, nem vennének fel – ráncolta Daehyun a szemöldökét és ellépett a korláttól.

Peckesen kihúzta magát, hátat fordított bátyjának és viszonylag gyors ütemben haladt lefelé a barna szőnyeggel borított lépcsőn. Még mielőtt lelépett volna a lépcső pihenőjének nevezett részről, felnézett a hatalmas, drágakövekkel ékesített csillárra. Legszívesebben kiszakította volna a plafonból, hogy a törmeléke a bátyja fejére essen, a csillár pedig fülsüketítő csörömpölés kíséretében apró darabokra törjön, elgurult szilánkjai pedig beborítanák a padlót, amik arra várnának, hogy valaki beléjük lépjen, de Daehyun erre még nem látta elérkezettnek az időt. Még élvezni akarta a ház nyújtotta mérsékelt biztonságot, meg nem is a házra volt dühös, hanem annak lakóira.

Határozott léptekkel haladt a vékony oszlopokat magába foglaló, tágas hall felé, súlya alatt megrecsegett a fehér parketta. A kabátok tárolására szolgáló fogasok alatt neves divattervezők nevével fémjelzett magassarkúk sorakoztak. Daehyunnak kedve támadt volna mindegyiket kihajítani az ablakon, el is képzelte, hogy a nappaliban társalgó nők mekkora ramazúrit csapnának.

- Tabi! Hová készülsz? – szólt ki a nappaliból nyájasan az anyja, Jooyeon asszony.

- Tabi sehova, Wonwon viszont ki akarja szellőztetni a fejét. Megárt az agysejtjeinek az a színészi teljesítmény, amit itt mindenki produkál. Köszöntem!

Daehyun a szokásos kézmozdulatok után felöltötte magára sötétbarna dzsekijét, felvette cipőjét, ismét hanyagul vállára akasztotta táskáját és el nem hanyagolható tempóban iramodott ki a házból. A csípős szél azonnal belekapott dús hajába, míg bőrét megérintette a még el nem illant forróság, de a hűsítő zivatar eleredéséig csak percek voltak hátra, ezért a meleg nem zavarta. Az utca látványosan elsötétedett a szétterülő felhőktől, amik most már még jobban felkeltették Daehyun figyelmét. Valamire emlékeztették őt…

Felhúzta kapucniját, miután elhagyta a Jung-ház területét és zöldellő kertjét. Ajkait harapdálva nézett körbe az utcán, ám szerencséjére a különös időjárás miatt csupán elvétve járkáltak emberek. Az erősödő szél fákról frissen letépett leveleket sodort a lábai elé, dzsekijén olykor koppant egy-két apró esőcsepp. Érzékeny orrát már átjárta a felhőkből lehullani készülő nagy víztömeg illata. Mindig is szeretett esőben sétálni, olyankor senkinek nem tűnt fel, ha könnyek áztatták az arcát.

Ahogy fokozatosan haladt kifelé a tehetősek nyaralói negyedéből a középosztályúak körzetébe, felidézte magában, mikor legutoljára a csinos kis könyvtárba betette a lábát. Nem viselt maszkot, a könyvkötetek mögé bújó olvasók mégis úgy felütötték a fejüket a jelenlétére, mintha bankrablót láttak volna. Daehyun nem értette, mit nézhettek ennyire, ám végül arra a következtetésre jutott, hogy talán valami abnormális volt rajta. Vállat vonva vetette bele magát a polcok rengetegébe, kíváncsian keresgélt az ígéretesebbnél ígéretesebb művek között. Aztán meglátta azt az arcot, amit azóta sem tudott kiverni a fejéből.

A lelke mélyén reménykedett benne, hogy ismét megpillanthatja azt a festői orcát, ugyanis akkor ugyanolyan ritka időjárás tombolt, mint most. Talán az a bizonyos idegen titkon egy természetfeletti lény volt, akinek a megjelenése rendellenességeket idéz elő a környezetben? Daehyun mindennél jobban szerette volna elhinni, hogy az az angyalnak kinéző személy hozzá hasonló lehet, csak éppen egy másik fajba tartozik. De ez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen, mégsem volt kizárható.

Még ha minimális is volt arra az esély, hogy megint találkozhat Vele, izgatottan bandukolt a könyvtár felé. Fel se tűnt neki, mikor eredt el az eső, egyszer csak arra eszmélt, hogy apró pocsolyákban tapicskolt a tornacipőjével. Halványan elmosolyodott kapucnija rejtekében, mert a figyelmetlenségét az idegenen való töprengése okozta. Lehet, hogy egy olyan szörnyeteg, mint ő, képes a gyilkolási vágyon kívül más intenzív érzéseket táplálni? A jégszívet meg lehet olvasztani? Sőt, első látásra belehabarodott abba a misztikus illetőbe? Őrültségnek hangzott, ám az ő elvetemült világában bármi lehetséges volt. Ennél fogva Daehyun meg sem lepődhetett azon, mikor szellemekre jellemző energiamezőt érzékelt a könyvtár közelében. Valami készülőben van. Valami történni fog velem. Valami, ami gyökeres változásokat fog hozni az életemben.