II. rész

Egy olyan alternatív univerzum alakult ki körülötte, amit csak ő érthetett, csak ő láthatta, csak ő élhette át a benne lezajló eseményeket. Ahhoz hasonlított, mintha egy lakatlan sziget tengerpartján sétált volna. Az ég felhőmentes, lenyűgözően szép árnyalatát veszi fel a kéknek, az erősödő napfény csiklandozza a bőrét és a csodálatos táj képes arra, hogy még a jéghideg tengert is élvezze. Miközben belegázol a hűvös vízbe, a parttal érintkező hullámok elmossák a lábnyomait. A sirályok jellegzetes hangja szállingózik a környéken, a gyenge szellő újból és újból belekap a hajába. Simogatja, teljesen ellazítja, feltölti energiával az összes porcikáját. Minden rosszat elfelejt, nem csinál mást, csak a pillanatnak él.

De ez csak egy menedék volt Youngjae háborgó elméjében. Effajta gondolatokkal akarta magát nyugtatgatni, ami egy rövid időre sikerült is neki – nagyjából egy percig. Ám a kristálytiszta álomképek szűnni nem akaróan bevillantak, mint egy akadozó sorozat filmkockái, amik aztán ismét összeálltak epizódokká. Nem akart emlékezni rájuk, de kénytelen volt. A kötelessége elől erőlködve sem menekülhetett el.

Teste még fáradt volt, de az agyáról ezt már nem lehetett elmondani. Akadozva ült fel az ágyban, szemét dörgölve állt fel, felemelte a matracot és kivette alóla a fekete, bőrkötésű füzetét. Visszaült a helyére, elfojtott egy ásítást, közben az éjjeliszekrényén egy golyóstollért nyúlt. Ölébe tette a gyűrött füzetet, az összefogdosott, maszatos lapok hangosan ropogtak lapozás közben. Hallgatózott, fent volt-e még rajta kívül más is, de síri csend honolt, így nyugodtabban kezdte körmölni álmát.

Június huszonvalahány (nem tudom pontosan, de nincs erőm megnézni a naptárat).

Sötétebb helyen voltam, mint általában, ez nem jellemző rám. Ismét a semmiben lebegő szellem lehetettem, vagy valamilyen más láthatatlan alak, akit senki nem láthat. Álombeli szemeimnek hozzá kellett szokniuk a nagyon gyenge fényhez, ami mögöttem szűrődött be a nagy ablakokon. Szinte még most is hallom az akkor kint tomboló szelet, vihar közeledett, ez lehetett a magyarázat. A hely teljesen ismeretlen volt, viszont a jellegzetes bútorok és a kongó üresség alapján szállodában lehettem, talán a recepciónál. De a sötétség ellenére szinte azonnal kiszúrtam azt a valakit, aki miatt ott kellett lennem.

Abszolút a környezetébe olvadt, a fekete ruháiból kiindulva ez is lehetett a célja. Nagyon nem tetszett ez nekem, emlékszem arra a rossz érzésre, ami elfogott akkor, mikor megláttam őt. Nem volt fizikai testem, mégis mintha kirázott volna a hideg. Egy kanapé mögött guggolt és folyamatosan hallgatózott. Négykézláb mászott el a recepciós pult mögötti szobához, árnyékaként követtem. Kicsit elbíbelődött valamivel, amit nem láthattam, ezután óvatosan benyitott. Az ajtó ijesztően recsegett, ami miatt utólag is elfog a libabőr. Átnyúlt rajtam, miközben becsukta maga mögött az ajtót, belsőmet forróság öntötte el, amire nem tudom a magyarázatot. Ekkor már sejtettem, mire készült, de akárhogy próbáltam hangot adni a tiltakozásomnak, nem tudtam beszélni, nem volt szám.

Az ágyhoz settenkedett, kivett valamit a dzsekije belső zsebéből. Úgy mozgatta kezét, mintha kiöntött volna valamit a tenyerébe. Felmászott az ágyra, elhelyezkedett az alatta fekvő ember mellett és ekkor megláttam, hogy egy kendőszerű anyagot szorongatott a markában. Ám ugyanebben a pillanatban az alvó férfi felkelt, ezért a maszkos fickó azonnal befogta a száját a kendővel. Kloroform?

Szörnyű volt, ami ezután történt, de határozottan nem a legszörnyűbb jelenet, amit megálmodtam. A maszkos egy villával nyakon szúrta a férfit, a nyaka bal felén található artériából vér fröccsent ki, amit sajnos láttam is. Láthatatlan füleim csengtek a férfi nehéz levegővételeitől. Ezután a maszkos csak nézte, ahogy áldozata lassan elvérzett.

Youngjae a bekezdések között kisebb szüneteket tartott, gyomra csaknem felfordult, ahogy felidézte a történteket. Ugyanazt élte át, mint a többi hasonló álma után, nehéz volt megbirkóznia velük. Zaklatottan kattogtatta tollát, mert akárhogy igyekezett, tudomásul kellett vennie, hogy a jelenetek túlságosan élethűek voltak. Szipogott egyet, mert szerette volna elhinni, hogy ez az álom más volt. Nem, sajnos nem különbözött a többitől és ez az, amiért Youngjae annyira kiakadt, hogy pityeregni kezdett.

De nem gyengülhetett el, mindaddig erősnek kell lennie, amíg nem képes kontrollálni az erejét. Nem adhatja fel, mert akkor végképp elveszne. Semmi értelme nem lenne akkor az eddigi küzdéseinek, évek óta hiába tűrte meg a szenvedést, amibe bele volt kényszerítve. Nem válhat nyeletlen bicskával hámozott lufivá, egy semmivé. Túl sok érték és varázslat lakozott benne ahhoz, hogy nemtörődöm módon felrúgja őket. Különleges volt, és még ha ezt részben átoknak érezte is, tisztelnie kellett magát miatta. Valaki a fél karját odaadná, hogy olyan legyen, mint ő. A tudatlanok így szoktak a halálba menni…

Ajkába harapott. Sötétbarna szemeit a füzete bőrkötésén legeltette, mielőtt elrámolta azt az íróasztalán hagyott táskába. Nekidőlt a papíroktól hemzsegő bútornak, rövid körmeit belevéste az asztallapba. Kisöpörte a látóterébe lógó tincseit és kezébe vette karóráját. Az időt látva megkönnyebbült, bőven maradt ideje minden teendőjét elintézni a munka előtt. Egyszer megpörgette kezében az órát, majd szuggerálva rámeredt. Koncentrálása közben a karján erősen kirajzolódtak a nagyobb erek. Nem remegett a keze, de az óra mégis megmozdult. Először csak balra csúszott egy kicsit, majd vissza jobbra. Youngjae mélyen beszívta a levegőt és minden figyelmét csak a kicsi tárgyra szentelte. Ennek meg is lett az eredménye, az óra harmadszorra mozdult meg, immáron felemelkedett és alig öt centiméterre a fiú tenyerétől lebegett a levegőben. Youngjae akaratlanul is elmosolyodott, annak dacára, hogy máig nem békélt meg a képességével. Több hátrányt lehetett sorolni, mint hasznot, ám a tárgylebegtetés nonverbálisan kétség kívül látványos volt. Lehet, hogy a szüleim azért piszkáltak annyit, mert féltékenyek voltak arra, hogy mugli születésű varázsló vagyok? Eldughatták a roxforti levelemet?

Youngjae egy fokkal jobb kedvvel ágyazott be, szedte rendbe magát és a holmijait. Igazán örült annak, hogy már nem a kollégiumban lakott a szobatársaival és osztozkodtak egy hálón, hanem egy önálló lakásban éltek a Syaorantól nem messze. Vele ellentétben a másik három fiú nem a gondozóközpontban volt gyakorlaton – talán jobban is jártak vele -, hanem a közeli, sok szakirányt érintő klinikán. Emellett különböző helyeken dolgoztak, így kényelmesen megkereshették a lakás havibérletéhez szükséges pénzt és jócskán maradt másra is. Nem volt könnyű egész álló nap robotolniuk, csak délután élvezhették a fiatalságot, valamint néhanapján kora reggel. A tanulmányaikat hivatalosan már előző évben befejezték, ezért arra már nem kellett költeniük. Ezután költöztek át a kollégiumból a jelenlegi lakásba, ami viszonylag nagynak számított a környéken, gond nélkül feloszthatták négyfelé. Az volt a fiúk szerencséje, hogy az eredeti tulaj egy középkorú nő volt, akit Hoseok személyesen is ismert. 

Csuklója köré kapcsolta a karórát, felkapta bepakolt táskáját és nagyot nyelve elhagyta a lakrészét. A kicsi folyosón végighaladva megcsapta orrát a konyhából kiáramló reggeli ínycsiklandozó illata. Gyermeki mosoly ült ki arcára, ahogy meghallotta társait, amint egy orvosi műsorról társalogtak eléggé hangosan. A konyhától csak egy oszloppal és egy derékig érő fallal elválasztott nappaliban Hoseok gubbasztott a kanapén narancslevet iszogatva és mélyen belemerülve a tévébe. A másik két fiatal a konyhában tartózkodott.

- Jó reggelt, Jaejae hyung! – köszöntötte a festett szőke hajú Sehun két falat között. Épp kimchiét rágta, Jongin pedig a tükörtojást készítette.

- Nektek is – biccentett Youngjae, mire Jongin és Hoseok is ránézett.

Szokatlan volt, hogy Sehun milyen kicsattanó formában volt, mert ez reggelente nem volt rá jellemző. Talán megint a másik két barátjával vitázott és valamiben végre neki volt igaza? Nos, általában mindig tévedett, eléggé tapasztalatlan volt a nagybetűs élet kérdéseit illetően, ettől fogva Youngjae szerint ez elképzelhető opció lehetett.

A szőke srác természetgyógyásznak készült, akárcsak Jongin, nem kellett sokáig ügyködnie a klinikán, ezenkívül egy étterem-bárban, a Daichiben is csak polcpakoló volt, így annyira nem szakadt meg a tennivalóitól, viszont tagadhatatlanul jó kondiba került. Pusztán a szerencsén múlott, hogy Sehun nem a Syaoranban kapott helyett, bár nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy nemsokára odakerül a zöldfülűek miatt. De, ha ő nem is, akkor Jongin mindenképp…

A legidősebb fiú volt a legsokoldalúbb is egyben. Mindent megtett annak érdekében, hogy a fiúkkal maradhasson, ezért kompromisszumkötésként másodállásban pincérnek állt a Daichi étteremrészlegén - Sehun a bár felén dolgozott -, valamint thai masszást készült elsajátítani, hogy azzal is tudjon segíteni az embereken. A Kai nevet egy masszőr ismerőse aggatta rá, hogy majd később azt használja a munka során. Imádta a természetet, nem vetette meg a természetfeletti dolgokat sem, ezért Youngjae sokszor érzett már késztetést arra, hogy először neki vallja be a nem mindennapi képességét. Ugyan ez eddig elmaradt, de remélte, hogy Jongin meg fogja őt érteni.

Hoseoknak volt a legjobb dolga négyük közül. Bár ugyanúgy pszichiáternek tanult, mint Youngjae és a gyakorlata hosszú, nem volt szüksége plusz munkára, a szüleinek hála az anyagiak miatt nem aggódott. Nem kötelezték arra, hogy ennyi idősen már a saját lábára álljon és külön éljen a családjától, de ő ragaszkodott hozzá. Állítása szerint háta közepére sem kívánta a „segge alá tolt elitséget”, ezért maradt a barátaival. Emiatt ugyan megromlott kissé családjával a viszonya, de a hite töretlen volt. Senki nem téríthette le a megtervezett útjáról, teljességgel reménykedett a jövőjében, ezért nevezte el magát J-hope-nak. Ő állt a legközelebb a másik pszichiáter növendékhez, de Youngjae még vele sem osztotta meg féltve őrzött titkát. Azonban a megmagyarázhatatlan jelenségek sorra gyűltek, felkészült arra, hogy a következő esetkor színt valljon.

- Nem mész melózni? – tette fel a kérdést Hoseok, miután Youngjae letette a táskáját az előszobában lévő kis asztalkára.

- Még nem, korán van – fojtott el egy ásítást Youngjae és a konyha felé vette az irányt.

- Nem kapkodod el – kuncogott rajta a sötétbarna hajú. Felállt a kanapéról és ő is pulthoz ment.

- Szeretnéd, hogy minél előbb lelépjek itthonról, mi? – húzta össze szemeit Youngjae pajkosan.

- Dehogyis, hyung! Ilyet feltételezel rólam? - karolta át Hoseok a vele egy magas barátja derekát, szemeiben furcsán csillant meg a kintről beáradó fény. Azt lehetett volna hinni, hogy a két fiú között beállt a kínos csend, mert csak egymás sötét íriszeit nézték, de valójában sokkal többről volt szó…

- Ha így haladtok, télen semmi szükségünk nem lesz fűtésre. Lesz itt meleg magától – fintorodott el Jongin és odaadta Sehunnak a tükörtojást.

- Te magyarázol, Karamell? – vonta kérdőre Hoseok felháborodottságot imitálva, még mindig Youngjae-n csüngve.

- He?

- Ugyan már, J-hope, Jongin kizárólag a nők körül legyeskedik – kelt a védelmére Sehun, és a legidősebb felé fordult. – Jut eszembe, nem tervezed felhozni valamelyik kliensedet?

- Miről beszélsz? – kérdezett vissza Jongin meglepetten.

- Ne szórakozz, tudom, hogy vannak már a masszírozási technikádra éhező hölgyek – húzogatta Sehun a szemöldökét.

- Még el sem kezdtem a kurzust, hülye gyerek – sziszegte a világosbarna hajú és durcásan hátat fordított.

- Tudom, csak szívatlak. Ne haragudj, Jongin hyung! – esedezett bocsánatért Sehun. 
Felállt az asztaltól, kezében a tányérjával. Majdnem pontosan szemmagasságba került a legidősebb fiúval, aki csak két centiméterrel volt alacsonyabb nála, majd villájával lecsippentett egy kicsit a tojásfehérjéből és elnézést kérően emelte barátja szájához.

- Nagyra nőtt óvodás – sóhajtotta Jongin, miután elfogadta a gesztust és megrágta a szájába tett ételt. Sehun vigyorogva odébb sasszézott a pulton hagyott narancslevéhez.

- Legközelebb hozzunk pattogatott kukoricát, oké? – suttogta Hoseok Youngjae fülébe a másik két fiú jelenetét látva. A fekete hajú nevetett egy sort, bólintott, ezt követően a megvilágosodás jeleit tanúsítva kiszökött Hoseok karja szorításából. - Hova mész, Jaejae?

- Sürgősen fel kell hívnom Eunint. Mindjárt jövök!

- Ha nem sietsz, eleszem előled a kajádat! – incselkedett Hoseok, csatlakozva Sehunhoz és Jonginhez, a tévé már csak háttérzajként funkcionált.

Youngjae a biztonság kedvéért kulcsra zárta szobája ajtaját, egy pulcsit tömött a nyílászáróhoz, hogy hang véletlenül se szűrődjön ki, majd telefonja után nyúlt. Leült az íróasztalához, elővett egy tollat és egy lapot, közben tárcsázni kezdte nővére számát, szándékosan nem a hotelét. Szíve akaratlanul is fokozatosan hevesebben dobogott. Képesség ide vagy oda, sosem tudhatta, mire számíthat. Szokásához híven az idegeskedés miatt kattogtatta a tollat mindaddig, amíg meg nem szűnt a kicsengés hangja.

- Yeoboseyo?

- Szia, Eunin noona! - remegett meg a hangja, tollát görcsösen szorította ujjai között. Automatikusan hátrapillantott az ajtóra.

- Gond van, Jae?

- Miből gondolod?

- Mindig akkor hívsz, ha valami zűr van veled – hivatkozott a lány komoly hangvételben. – Csak nem a Syaoranban láttál sokkoló dolgokat?

- Nem, egyelőre még nem – nevetett fel Youngjae kínosan. - Csak egy álomról van szó.

- Megint? – Eunin szinte felsikkantott.

- Igen – helyeselt az ikertestvére. Vett egy mély levegőt, aztán belekezdett. Hallotta, ahogy nővére is papírral zörgött. - Sötét, tágas helyiségbe kerültem, mégis az volt a benyomásom, hogy egy szállodai hallban voltam. Harmadik szemszögből láttam az eseményeket. Felbukkant egy feketébe öltözött alak egy kanapé mögött, négykézláb mászott el egy szobába. Már csak annyi rémlik, hogy kinyitotta az ajtót, a bent alvó embert pedig leszúrta egy villával. Ha azt mondom, hogy rettenetes volt, akkor finoman fogalmazok. Még mindig a fejemben van a férfi nyögése, miközben elvérzett. Eunin, itt vagy?

- Bang Yongjun meghalt – nyögte a lány, jóformán érezni lehetett még a telefonon keresztül is, hogy kirázta a hideg.

- Hogy mi van?! – emelte meg Youngjae a hangját a kelleténél hangosabban.

- Három nappal ezelőtt vérbe fagyva találtuk meg a szobájában.

- A francba! Akkor elkéstem – támasztotta ki fejét a fiú az asztalra borulva. Beletúrt fekete hajába és egy kis szünetet tartott, hogy kicsit lecsillapíthassa magát. -  Árny megint gyorsabb volt nálam.

- Sajnálom – fejezte ki Eunin az együttérzését, de az ő hangja is áradt a melankóliától.

- Reméltem, hogy figyelmeztethetlek, de megint elbuktam. Csak csalódást tudok okozni.

- Nem, ez nem igaz! – vágta rá a lány már suttogva a telefonba. A háttérből emberek beszélgetéseit lehetett kivenni. - Ne hibáztasd magad. Ennek így kellett lennie, talán most jobban járunk az unokaöccsével.

- Tessék? – kerekedtek el még jobban Youngjae szemei.

- Yongjun unokaöccse az új gondnok. Most éppen a mögöttem lévő szobában válogat dossziékat.

- Te jó ég, fohászkodjunk, hogy túléli az első hetét.

- A kollégáimmal mi is ebben reménykedünk – szorult el Eunin torka. - De most le kell tennem, jön Zelo. Ha bármi más előérzeted van, azonnal hívj!

- Feltétlenül – válaszolta Youngjae lehangoltan.

- Jó reggelt, Little Prince! – kuncogott Eunin az említett fiúnak, és ekkor a lány megszakította a vonalat.

Youngjae dühösen az ágyra dobta mobilját, bal tenyerét a homlokára szorította. Karóráján a mutatók ijesztően gyorsan pörögni kezdtek, tollából pedig kifolyt a tinta. Káromkodva törölte fel a legközelebbi zsebkendővel a maszatot, majd átült az ágyára és fújtatva állította vissza óráján az időt – ám közben a telefonja is lefagyott egyszer.

Mint mindig, azért vett elő tollat és lapot, hogy lejegyzetelje azt, amit a testvére mond, de erre most semmi szükség nem volt. Youngjae úgy álmodta meg a gyilkosságot, hogy az már rég megtörtént. Valami nagyon nem stimmelt az erejével, ilyenre még nem volt példa. Miért ment vissza a múltba? Miért nem a jövőt látta? Ha már semmit nem lehetett tenni, mi volt ez az egész? Vagy az álom nem is magára a gyilkosságra akarta figyelmeztetni? Lehet, hogy… Sokkal inkább az elkövetőre? Youngjae fejében váratlanul bevillant az az idea, hogy talán az elkövetővel a mai nap során történt vagy történni fog valami, ami sokkal jelentőségteljesebb, mint a gondnok halála. Árny meginogni látszik? Elképzelhető, hogy Youngjae ezúttal a hamarosan bekövetkező bukását érezte meg?

Beletelt két percbe, mire összeszedte magát. Hezitált azon, megint felhívja-e Eunint, de úgy döntött, hogy amíg valami más történés nem igazolja a gyanúját Árnyat illetően, nem zargatja a testvérét. Így is elég nagy terhet jelentett a lány számára, hogy a Grand Yongban dolgozott. Hiába szerette a munkáját, a helyet és az embereket már kevésbé… Youngjae sóhajtva állt fel az ágyról, elvette az összegyűrt pulcsit és kinyitotta az ajtót. Alig lépett ki, de máris beleütközött az egyik lakótársába. Figyelmetlenség a köbön…

- Melyikből kérsz? – mutatott Hoseok a konyha felé.

- Mi?

- Mit fogsz enni reggelire? Melyikből adjunk? – fogalmazta át kérdését a sötétbarna hajú. Youngjae-nak világossá vált a helyzet.

- Mindegyikből. A mai napra bőven kell az energia.

- Történt valami? – változott meg Hoseok arckifejezése, meglepően komollyá vált. Miért van az az érzésem, hogy egy ideje már a szobám előtt áll?

- Csak a szokványos dolgok miatt hívtam Eunint. Hogyan boldogul, mi a helyzet vele, ilyenek… - próbálta kimagyarázni magát Youngjae hihetően. - Miért nézel így rám?

- Jae, ha csak egy egyszerű beszélgetés lett volna, akkor miért zártad kulcsra az ajtót? Hallottam a kattanást – mondta Hoseok, a másik fiú sejtése beigazolódott. - Miért félsz attól, hogy benyitunk? Olyannak ismersz minket?

- Bocsánat, csak megszokás… Otthon mindig ezt csináltam – indokolta Youngjae, ezúttal valóban igazat mondott.

- Figyelj, tudom, hogy nem volt neked könnyű odahaza, de most velünk vagy, itt, és csak ez a fontos. Segíthetek levetkőzni neked a rossz szokásaidat. Ha már pszichiáter leszel, szükséged van erre.

- Hogyan akarsz te segíteni? Ugyanazt tanultad, mint én.

- Az legyen az én gondom, hyung. Na, menj, különben kihűlnek a kaják, feltéve, ha nem az én gyomromban landol az összes – kacsintott Hoseok és megveregette barátja vállát.

Együtt indultak vissza a konyhába, Hoseok leplezve figyelte Youngjae arcát. Próbálta leolvasni róla, mi lehetett valójában a háttérben, ám semmi különösre nem jutott azon kívül, hogy akármi is legyen Youngjae titka, mielőbb le kell rántania a leplet. Hoseok abbahagyta a mustrát, amint a rizzsel, kimchivel, tojással és sült hallal megpakolt asztalhoz ültek.

- Végre, kiöntöttétek egymásnak a lelketeket? – nézett rá Jongin szúrós szemekkel a két érkezőre.

- Mi az, csak nem féltékeny vagy, hogy neked nincsen saját terapeutád? – vigyorodott el Hoseok.

- Nekem nincs rá szükségem, kikérem magamnak!

- Ó, pedig biztos találnánk a fejecskédben illetlen, pajzán gondolatokat. Mondjuk a klienseidről – nevetett Hoseok Sehunnal kánonban.

- Ne piszkáljátok már, lassan én érzem kellemetlenül magam miattatok – húzta el Youngjae a száját, Jongin hálásan elmosolyodott. Néha már nem bírta egyedül elviselni dongsaengjei ökörködését, ezért el kellett a második legidősebb, Youngjae segítsége.

- Hé, te velem vagy! – csodálkozott rajta Hoseok és bosszúból elcsent egy falatot a fekete hajú tányérjából.

- Bocs, de nem minden téren működik az alkunk – lopott el Youngjae is ételt Hoseoktól.

Beazonosíthatatlan pillantások, elfojtott érzelmek tömkelege, tiltott gyümölcsből készült alkohol részegítő bukéja. Ha a telekinézissel rendelkező srác tudta volna, miket gondolt róla a barátja, kimenekült volna a világból…

***

Mindenhol emberek mászkáltak, mégis olyan érzése volt, mintha a folyosók kongtak volna az ürességtől. A falak morogtak, üvöltöttek, sikítottak vagy szívbemarkolóan, keservesen sírtak, de akadt olyan is, hogy kárörvendő kacajt adtak ki magukból. A kórtermek ízlésesen voltak berendezve, ő mégis látni vélte a mállást, bomlást, a frissítők ellenére pedig kiszagolta a dohos helyiségek és az oszlásnak indult tetemek maró szagát. Youngjae agyában fel-felvillantak a hányingert keltő, elborzasztó képek, miközben körbenézett és haladt egyre beljebb az épületben. Ereje élénken pulzált ereiben, megzabolázatlan lóként dühöngött a képzeletbeli karámban. Ki akart törni, át akart vágtázni a létesítményen, szabadságra éhezett.

Ha ez mind nem lett volna elég, egy másodperc tört részéig felerősödő, majd hirtelen elhalkuló hangok töltötték meg füleit, mintha szellemek között sétált volna. Egy eleven temető, ehhez tudta hasonlítani a Syaoran rémségesen hatalmas objektumát. Miért hiszem szüntelen azt, hogy a vesztembe rohanok? Miért nem hagy békén az a zaklató gondolat, hogy itt találom meg a végzetemet? Képtelenség olyan helyen normálisan munkát végezni, ahol az ember rettegve kuporodik össze a székén és paranoiásan ugrik egyet, akármilyen neszt hall, de a jó megélhetés érdekében Youngjae vállalta ezt a kockázatot. Ha gond nélkül végez a gyakorlattal, egyenes út vezet a sikerhez. Emellett nem volt már a közelben más hely, ahol gyakorlatozhatna, ezért dönthetett, hogy a három fiúval marad a nagy lakásban és a Syaoranban szerzi meg a tapasztalatokat vagy egy másik városban keres egy parányi hajlékot és szűkölködve éldegél, de egy kellemesebb helyre jár be. Megszoksz vagy megszöksz, teljesen világos.

A képzelt – vagy nem képzelt – suttogásokon és a riasztó kinézetű betegeken kívül semmi rendkívüli rossz élményben nem volt része délutánig. Ezt annak köszönhette, hogy végig a földszinten ingázott, besegített a nővéreknek és az idősebb orvosokkal sem akadt össze a bajsza. Ugyan bejött hozzá egy kétségbeesett nő, hogy tanácsot kérjen a romlott lánya miatt, de Youngjae látatlanban semmi biztosat nem állíthatott, ezért megkérte a nőt, hogy másnap hozza be a lányát. Egy tizenhárom éves csak nem lehet annyira nagy ügy, biztos csak iskolai problémái akadnak, vont vállat a nő távozása után. Nemcsak emiatt lélegezhetett fel, hanem mert ekkor már elhagyhatta a Syaorant.

Megszaporázott léptekkel sietett le a lépcsőn, hátra sem nézve a bejáratra. Cipője kopogott a kövekkel kirakott, kivezető utacskán az intézmény területének hátárát jelző vaskapukig. A szél már javában tépte fekete tincseit, mikor az őrbódénál távozott. Fejével biccentett az őrnek, megkönnyebbülten intett búcsút a horror filmekbe illő, piszkosfehér gondozóközpontnak. A napja az eddigiekhez hasonlóan nem volt vészes, de ez csak mézes madzag volt. Ha a felettesei nem tartogattak számára bizarr eseteket, akkor az épület mindenképp. Ki kellett élveznie, amíg viszonylag szabadnak számított.

Nagyjából a könyvtárba vezető félútig tartott a zavartalan kedve. Frusztrálva érezte magát, hiába hagyta már bőven maga mögött a Syaorant. Terjedelmes fekete felhők keringtek, alig pár száz méterre a feje fölött, a gyengülő napsugarak túlvilági módon keretezték a beboruló felleget. Összeszorult Youngjae gyomra, karján felállt minden egyes szőrszála a hirtelen lehűléstől. Minél előbb haza kell érnem, különben felhergelem magam és valamiben kárt teszek. Muszáj gyorsan végeznem a könyvtárban. Gyorsabb tempóban folytatta az utat, szíve egyre inkább a torkában dobogott a mellkasa helyett, mintha a szerv lassan kúszott volna felfelé. Tagadhatatlanul tartott attól, hogy a szokatlan időjárási jelenségek jelentenek számára valamit, amik zavarba ejtően sok mindenre utalhattak. Annyira rágörcsölt szokás szerint a témára, hogy mire ráeszmélt, megint felismerhette a hagyományos jeleket maga körül. Összerezzent, amikor egy szélcsengő hangjával egy időben elborult egy ház udvarában a szemetes és házak riasztói csendültek fel több irányból. Semmi sincs rendben a mai naptól kezdve. Ma történt valami, aminek nem szabadott volna. Ötlete sem volt, mi lehetett az, vagy, hogy egyáltalán ő volt-e érte a felelős. Tehetetlennek érezte magát, mintha mind a négy végtagja hiányzott volna. Megint generált valamit, amit tudatosan nem akart?

Szokás szerint átalakult az utcák azon részei, ahol járt, ez tovább tetézte Youngjae aggodalmát. A könyvtárhoz érve nem lehetett nem észrevenni, hogy a fekete felhők megszaporodtak, amik redőnykényt zárták el teljesen a napfényt. Youngjae eddig azt gondolta, hogy a pár perccel korábbi időjárás bizarr volt, de vissza kellett vonnia az állítását. Azt lehetett hinni, hogy egy katasztrófafilm forgatási előkészületeibe csöppent és senki nem szólt neki, hogy a kamera hamarosan forogni kezd. Fejest ugrottam a pöcegödörbe. Ha valahogyan kievickélek ebből a helyzetből, már úgyis szar lesz minden. Az utolsó másodpercekben futott be a könyvtárba, mikor a természet helyette is sírni kezdett. 

Szüksége volt öt percre, mire viszonylag lenyugodott és felszínre bukkanó indulatait sikeresen visszaszorította. Rajta kívül egy tucatnyi ember töltötte el a szabadidejét a polcsorok között vagy éppen az asztaloknál ülve. A rájuk való tekintettel erőlködött, nehogy közvetlen érintkezés nélkül könyvek százai essenek a földre, jó nagy lármát csapva. Igazából az idő miatt Youngjae-nek már elment a kedve a könyvtártól, a figyelmét el is terelték más gondolatok. Nem vágyott másra, minthogy hazamehessen, de az időjárás akadályozta ebben. Olyan könyveket kellett olvasnia, amiknek a témája normál esetben hidegen hagyták őt, de a koncentrációja miatt nem tudott volna abba a kötetbe belemerülni, amibe eredetileg szeretett volna. Nem volt más választása, szívta magába a felesleges tudást, mint egy szivacs. Addig sem kellett a gondjaival foglalkoznia.

Fel se fogta, miket olvasott, csak gépiesen futotta át a sorokat és lapozott szabályos időközönként. Nem hagyta nyugodni az a fajta ismerős bizsergés, ami a zuhogó esőn túlról érkezett felé. Két percenként az ajtóra nézett, hátha egy újonnan betoppanó személy megadja neki a választ, ám ilyen időben nem járt senki se ki, se be. Mégis félretette a könyveket, fenyegető energiamező közeledett az épület felé, hatodik érzékét felkorbácsolódó hullámként csapta meg. Youngjae ijedtében összerezzent, a pillanat hevében hangosan összecsapta a köteteket és tüstént felszívódott a hosszú polcok között. Kérlek, akármi is vagy, ne gyere közelebb. Ne bánts, hagyj magamra! Mindkettőnknek jobb lesz, ha gyorsan megfordulsz és eltűnsz, nem akarok itt felfordulást okozni! Ennyi szemtanú előtt nem akarom szabadjára engedni az erőmet! Állj meg, tűnj el innen! Nincs itt semmi keresnivalód, szörnyeteg!