III. rész

Sikoly a sötétben. Ez a rémkép és a hozzátartozó hang már tíz éve kísérti. Maga után húzza eme terhet, akár egy évszázadokkal ezelőtti fogvatartott a láncait. Csörög, mindig lehet tudni, hol jár, valamint vér –és rothadásszag kíséri az útját. Lemoshatatlan a bőréről az árulkodó nyom, akár egy tetoválás. Élete végéig hordoznia kell magán, ám az ő védjegyét sokkal inkább a testében őrzi, kiirthatatlanul.

Kiskora óta más érdekelte őt, mint a többi gazdag családba született gyereket. Először nem különbözött tőlük, de aztán látta, hogy mások gyerekei mennyire akaratosak és hisztisek, ha nem kaptak meg valamit azonnal, ő pedig ezt látva abbahagyta az effajta viselkedést. Még az aranyos csemeték is ördögfajzatokká váltak, dobhártyaszaggatóan üvöltöttek a magánóvodában, a kicsi Daehyun ezért undorodni kezdett nem csak tőlük, de attól a pökhendi, fellengzős világtól is, amibe született. Nem akart közönséges lenni, nem akart a kirakatbábuk közé tartozni, annál sokkal többre tartotta magát. Már ezzel a koraérettségével kivívta magának a figyelmet, nem nézték jó szemmel.

A vele való kivételezés a mai napig nem szűnt meg, még rosszabb lett. Halálos betegséggel fertőzöttként kezelték, aki egy pislantással is képes lett volna kiirtani egy egész falut. Bár szörnyeteg vált belőle, mindez csak koholmány volt. Mindennek megvan a maga fizikai törvénye, de az emberek – főleg a tudatlanok – szeretnek túlzásokba esni és elferdíteni vagy éppen kiszínezni a valóságot a saját javukra. A média szintén így működött, Daehyun úgyis érezte, mintha az élete egy tragikomédia lenne, a forgatókönyv pedig szűnni nem akaróan bővül, az ő hátrányára. Hiába akart kiszállni, nem lehetett, a rendező fogva tartotta. A rendező nem volt más, mint saját maga. Másik személy volt, de benne élt. Még a farkasölőfűvel sem távolíthatta el magából, emiatt Edward Mordrake-hez hasonlította magát…

Tíz éve annak, hogy Daehyun a kétarcúsága miatt nem nézett rendesen tükörbe. Tulajdonképpen azt sem tudta, hogyan nézett ki. Mennyit változtak a vonásai, mennyire hasonlított a bátyjára… A családtagok viszont nem mertek erről előtte beszélni. Ennyire ocsmánnyá tette a benne élő förtelem? Már az arcát is elcsúfította a vérengző rettenet? Csak azért voltak még hozzá egy kicsit kedvesek, mert sajnálták őt? Ezért nem merészkedhetett ki csak úgy az utcára? Nem csoda, hogy Daehyun irtózott magától. Tíz keserves évig kísértette a késztetés, hogy szembenézzen magával, de ellenállt neki. Tudta, mit látna. Nem azt a fiatal, cserfes kisfiút, akit elpusztított a belé költöző féreg…

Hogy mihez hasonlított leginkább? Egy vékonyka, szemüveges, nagyfejű pocokra. Volt önkritikája, így elfogadta, hogy másoknak ez volt a véleménye róla. Nem akarta a szívére venni, tudomásul kellett vennie az igazságot, máskülönben csak magának ártott volna vele. Ahhoz túl intelligens volt, hogy ekkora hibát kövessen el. 

Nem került nagy erőfeszítésébe, hogy eminens tanulóvá váljon, könnyen fogott az agya, amiért a kortársai irigykedtek is rá. Ez csak egy újabb vonalka volt azon a listán, amiért kerülték őt. Sokan a szüleik befolyásának köszönhetően törtek az élre, de Daehyunnak nem volt szüksége a szülei beavatkozására, hogy a tanulmányi csúcson legyen. Lelkiismeretes volt, céltudatos, hamar elindult az önállósodás útján. Míg az iskolában azt kellett hallgatnia szünetekben, hogy a többi elit gyerek mit kapott a hétvégén vagy milyen helyeken jártak, Daehyun vállat vonva merült bele aktuális könyvébe. Csak azért kezdett szenvedélyesen olvasni, hogy kizárja a csúf külvilágot, nem volt a rongyrázásra kíváncsi. De lassacskán komolyan megszerette az olvasást, találva magának egy nagyszerű elfoglaltságot a tanulás mellett.

- Milyen unalmas vagy – húzta el a száját Seunghyun, mikor benyitott egyszer Daehyun szobájába. - Mást se csinálsz, csak tanulsz és olvasol. Alvás közben regényt írsz?

- Nem mindenki tündöklésre született, mint te. Valakinek okosnak is kell lennie – válaszolta öccse semlegesen és megigazította szemüvegét.

- Te most butának neveztél? Anya! Daehyun szerint oktondi proletár vagyok!

- Miért kell mindent kiforgatnod? A nadrágodat miért nem kifordítva veszed fel?

- És még felesel is! Biztos megint arról a nyamvadt varázslófiúról olvas, azért ilyen nagyszájú!

- A Harry Potter egy nagyon tanulságos történet! A szeretet és a barátság erejéről szól!

- Látszik is, hogy te csak könyvekben olvastál a barátságról.

Ha mást Daehyun nem vett a szívére, ekkor ezt mindenképpen. Igen, egyedül volt, nem volt bizalmasa, de gyenge pontját érintette, hogyha valaki ezt nyomatékosította neki. Hibák nélkül nincs élet, ám a kiemelésükkel csak még több zűrt lehet okozni. Ez történt Daehyunnal is, innentől kezdve meglepően érzékennyé vált. Azonban a folyamat nem állt le egyhamar, a szemüveges fiúcska még inkább befelé fordult. Nem kezdett tartalmas jövőről és saját családról álmodozni, mert belátta, hogy a sors neki remeteséget szánt. Olyan volt ez számára, mintha egy fehér dobozhoz hasonlító szobába zárták volna, ennek ellenére nem akart kijönni onnan, mert egyfajta biztonságérzetet adott neki.

A természetben próbált megnyugvást találni. Úgy érezte, hogy a növények, a madarak, a szél és az eső megértik őt. Korábban nem szívlelte a szeszélyes természeti jelenségeket, de ezen a téren is száznyolcvan fokos fordulatot vett az ízlése és az álláspontja. Ha fújt a szél, elképzelte, ahogy a légörvények kedves szavakat suttognak neki és erőssé teszik őt. Felhőszakadáskor gond nélkül hagyhatott egy-két vékonyka könnycseppet kiserkenni szemeiből. Ez persze veszélyeket tartogatott neki, a látása már ilyen fiatalon erősen kifogásolható volt, szemüveg nélkül szinte az orráig sem látott, a könnyektől és az esőtől ez átmenetileg tovább súlyosbodott. Olyankor ködössé vált számára a világ, nem is tudott normálisan tájékozódni, de ez sem foglalkoztatta különösebben.

Nem sokkal a tizedik születésnapja után, júniusban egy átlagosnak hitt, fullasztó napon sétálni indult Incheon külvárosa felé. Senki nem tudta, hova ment, igazából nem is keresték, mert titkon szökött ki a fényűző családi villából. Hétvége volt, a szülei szokásukhoz híven ismerősöket látogattak, a bátyja pedig a hozzá hasonló, beképzelt barátaival lógott. Ugyan Daehyun szigorú őrizetben volt a házvezetőnők vagy Subin által, de mindig megtalálta a módját, hogy kislisszoljon a villa csapdájából, kihasználva vékony alkatát és alacsony termetét.

A hőséget késsel lehetett volna vágni, a növényeket ringató szél mit sem ért. Daehyun a városhatárban található, cseppet elhanyagolt játszótér felé vette az irányt. Ám számításai hibásak voltak, odaérkezésekor három, gimnazista lány kacagott egymáson a kapaszkodókaros körhintán. De a jelenlétük nem vette el a kedvét, csendben elfoglalta megszokott helyét a hintán. Gondolataiba merülve élvezte, ahogy a meleg szél ringatta. Nem ért le a lába a földig, így valamivel könnyebb dolga volt a szélnek hajtania őt, csupán kicsi rásegítéssel.

- Szia – szólította meg egy szelíd, csilingelő hang. – Hogy hívnak, kisfiú?

Összehúzott szemöldökkel nézett fel, eddig kitartóan a cipője orrát bámulta és az elérhetetlen talajt. A három közül az egyik lány éppen előtte állt, de csak addig, amíg le nem ült a másik hintára, mellé.

- Sajnos Jung Daehyunnak, nem szeretem a vezetéknevemet. És te ki vagy? – kérdezte a különös idegentől, akinek szemeiben meghökkentő kíváncsiságot vélt felfedezni.

- Bang Natasha.

- Szép neved van – ismerte el a fiú. Lelke mélyén sajnálta, hogy a szülei arra sem méltatták, hogy ő is normális nevet kapjon.

- Köszönöm – mosolyodott el a lány. Két barátnője még mindig egymáson nevetgélt a háttérben, így adtak egy feszültségoldó légkört és hangulatot. - Hány éves vagy?

- Tíz múltam – cincogta Daehyun. Natasha kissé meglepettnek tűnt válasza hallatán.

- Én tizennyolc vagyok. Van egy öcsém, Yongguk. Annyi idős, mint te.

- De ő biztosan nem olyan, mint én – húzta el Daehyun a száját keserűen.

- Miből gondolod?

- Azt mondják, hogy korán kezdtem serdülni. Nem vagyok már olyan gyerekes, mint a többiek. Engem nem érdekelnek a kisautók, könyveket szeretek olvasni. A bátyám állandóan piszkál emiatt.

- Talán csak féltékeny. Nem rossz dolog az, ha érettebb vagy – váltott át Natasha komolyabb hangnemre. - Sokra fogod még vinni, meglátod.

- Szerintem ez nem igaz. Seunghyun fogja megörökölni apukám cégeit, ő az idősebb… Neki még tanulnia sem kéne, mert úgyis gazdag lesz.

- Emiatt ne add fel – tanácsolta a lány egy kis csend után. - Okos fiú vagy, Daehyun, látom rajtad.

- Hogyan láthatsz egy olyan dolgot, ami bennem van és láthatatlan?

- Unni, hozzágyógyult a kezed a lánchoz? – vágott közbe Natasha egyik barátnője. Felmutatott az égre, ahol már javában gyűltek a viharfelhők. - Mennünk kell!

- Találkozunk még? Én itt leszek holnap, ha keresnél – hadarta el Daehyun, mikor a lány felpattant a helyéről. Bólintva távozott, a fiú pedig mit sem törődve hintázott tovább az erősödő szél és a közeledő vihar ellenére.

Ezzel kezdődött minden, egy kis hógolyó elindult a hegyoldalon, ami egy egész lavinát indított el. Ám a lavina hiába szép természeti jelenség, az embert kíméletlenül magával sodorja, és maga alá temeti. De Daehyunt nem érdekelte, hogy őt is be fogja borítani a több rétegnyi hó, mert úgy tűnt, hogy végre valaki igazán törődött vele. Volt egy személy, akit őszintén érdekelték az ő gondolatai. Emiatt a kisfiú már teljes értékű embernek érezhette magát. Natashának nem számított az, hogy Daehyun más volt a kortársainál, sőt pont ezért keltette fel az érdeklődését. Homályba veszett a nyolc év korkülönbség, Daehyun és Natasha az elkövetkezendő napok során meghökkentő barátságot kötött.

Bár a fiú először megszeppenve kezelte a helyzetet. Új volt számára, hogy valaki nem ítélte el. Ha az ember évekig egy sötét pincében él, nehezen tud hozzászokni újból a szabadsághoz és a világossághoz. Daehyun kivirult, amit nem mutathatott ki, de nem is állt szándékában. Igyekezett elkerülni a csalódást, ezért visszafogott keretek között ismerkedett össze a lánnyal. Seunghyunnak még így is szemet szúrt öccse viselkedése, még ha változatlanul sok időt töltött bezárkózva a szobájában. Daehyun nem sokáig titkolhatta, hogy meglelte első bizalmasát egy tizennyolc éves lány képében. Seunghyun természetesen faggatózásba kezdett, mert képtelenségnek tűnt, hogy egy olyan vézna, esetlen és csúnyácska fiú, mint Daehyun, összebarátkozzon egy fiatal hölggyel.

- Biztos csak eltévesztette a házszámot – legyintett Seunghyun. – Mégis mire megy veled, mikor itt vagyok én? Egy tizenhat évessel jobban összeillene.

- Ne erőlködj, mert amiket meséltem rólad neki, azok alapján bottal sem nyúlna hozzád.

Elégedett vigyor szökött Daehyun arcára és kiélvezte, hogy életében először diadalmaskodhatott a bátyja felett. Seunghyun ezt nyilvánvalóan nem hagyhatta szó nélkül, vörös fejjel elújságolta szüleiknek a hírt az öccsével kapcsolatban. Kisvártatva vita kerekedett a házban.

- Az öccse ugyanannyi idős, mint én. Nem akarhat nekem semmi rosszat!

- De, én ismerem az ilyen jöttmentek gondolkodásmódját! – csattant fel Jooyeon asszony. – Ezeknek a kis senkiknek az a céljuk, hogy beházasodjanak a miénkhez hasonló családokba, hátha gyémántgyűrűt hordhatnak az átkozott ujjukon! Nem, az a nőszemély nem eszik belőled!

- Natasha csak a barátom! Miért kezdene ki egy olyan kis tízévessel, mint velem? Tudja, hogy csak egy megértő társra van szükségem, ő pedig szeret velem beszélgetni és játszani!

– Idehallgass, az ő fajtája rossz hatással van rád. Nem engedem, hogy bármit is kihúzzon belőled!

- De mikor először megszólított azt se tudta, ki vagyok és honnan jöttem! Ez pedig azt jelenti, hogy semmi hátsó szándéka nincs!

-  Istenem, miért bántasz engem egy ilyen érett kölyökkel?! – temette Jooyeon a kétségbeesett arcát a kezeibe, majd visszafordult fiatalabbik fiához. – Nem találkozhatsz vele, kész!

- Mindenki csak rosszat akar nekem? – fakadt ki Daehyun könnyezve. – Találtam valakit, aki a barátom lehet és még őt is el akarjátok taszítani tőlem? Még ennyi örömem sem lehet? Lehet, hogy vézna vagyok, csúf és rossz a látásom, de azt látom, hogy valamiért senki nem akarja, hogy én is boldog legyek!

Daehyun már nem csak külsőre hasonlított Harry Potterre, de az élete is hasonlóan keservessé vált. Éhségsztrájkba kezdett, kizárólag hajnalban hagyta el a szobáját némi ennivaló reményében. A ház összes lakója kopogtatására sem reagált, sőt ajtajához tolta éjjeliszekrényét, amit kulcsra zárt. A kulcsot ragtapasszal ragasztotta fel íróasztala lapjának aljára, hogy véletlenül se érezzen epekedést az ajtó kinyitásához. Az volt a szerencséje, hogy saját fürdőszobával rendelkezett, így nem kellett vízért messzire mennie, ha elfogytak az elcsent üdítős italok. Idegölően cammogó órákon át könyvekbe temetkezett, rajzolt vagy szeretőbb családról álmodozott, amíg el nem érkezett az idő... Különböző módszerekkel nyomon követte, ki tartózkodott a házban és ki hagyta el, ezért gondosan felépített terv szerint összeírta azokat az időpontokat, mikor elhagyhatja a kalitkáját.

Nem volt más választása, minthogy szobája erkélyén és a mellette terebélyesedő fa ágain keresztül kilopózzon vacsoraidőben, olyankor még a házukban dolgozó alkalmazottak sem vehették őt észre. Kerítésmászás, és már indulhatott is a Bang családhoz. Az otthoni megpróbáltatások miatt szinte semmiségnek tűnt, hogy Natasha öccsének, Yongguknak sem volt szimpatikus. Ráhagyta a dolgot, kortársa Daehyun ott tartózkodása alatt barátaihoz sietett vagy elutasítóan saját lakrészébe menekült. Yongguk még esélyt sem adott neki, csak mert a szemüveges fiú gazdagabb családból származott és „fura” volt.

Ez így ment két-három héten keresztül, amikor ugyanis egy napon Natasha és Daehyun bebarangolták Incheon kiesettebb részét. Legalábbis ők csak egy kiadósabb sétát terveztek a városban, de aztán azon kapták magukat, hogy túlságosan elkószáltak. Visszafordultak volna a belváros nyújtotta biztonság felé, azonban a fiatalok kíváncsisága megakadályozta őket ebben. Hajtotta őket előre egy érthetetlen vonzóerő, aminek a forrását kisvártatva meglelték a kisebb erdővel övezett határban, a legöregebb házak között. Kétemeletes, düledező rom volt, tuják, futónövények és gazok nőtték be mind a vaskerítését, mind magát a létesítményt. Falai kifakult halványszürkék voltak és fekete, hiányos tető emelt rá fedelet, a leesett tetőcserepek összetörve hevertek mindenütt. Koszos ablakai kivétel nélkül be voltak törve, de még így sem lehetett belátni a szobákba.

- Mi ez, Natasha noona? – kerekedtek el Daehyun szemei. Nem hitte volna, hogy van még ilyen ház a népes Incheonban, ezért megigazította a szemüvegét, hátha megint rosszul látott.

- Csak egy elhagyatott épület – legyintett a lány, nehogy túlságosan felkeltse a fiú érdeklődését.

- De miért nem élnek itt emberek? Itt nem jellemző az, hogy egy házat hagynak szétmállani. Fel szokták vásárolni a befektetők, ahogy az összes többit. Ezt vajon miért nem? Gyere, nézzük meg!

- Daehyun-shi! – kiáltott rá Natasha, mikor a kisfiú elindult a szétfeszített kapuhoz. – Istenem, miért akarsz te mindent tudni?

- Mert lehet, hogy feltaláló leszek! Nemrég pattant ki a fejemből. A szüleim persze nem örültek neki, a bátyám meg csak forgatta a szemét – kuncogott a kisfiú és átbújt a kerítésen, majd a lány nyögvenyelősen követte.

- És mit akarsz feltalálni?

- Valamit, ami az emberiség érdekeit szolgálja. Lesz majd Nobel-díjam és önerőből leszek gazdag, nem úgy, mint Seunghyun! – ábrándozott Daehyun jókedvűen, bár hangneme igenis határozott volt. – Lesznek majd rajongóim is, persze ahhoz jóképűnek kell lennem.

- Hidd el, az leszel – nevetett rajta Natasha.

Anyáskodva követte Daehyunt az épület bejáratához. Lábaik alatt ropogtak az apró tetődarabok, kövek és letört fagallyak. Lépéseik zajosakká váltak a koszos lépcsőre lépve. Megtorpantak, a bejárati ajtó félig ki volt szakítva a helyéről és hátborzongató hangokat véltek hallani a túloldalról. Elfutottak volna, de nem bírtak megmoccanni, az ismeretlen iránti érdeklődés fogva tartotta őket… Egészen két percig. Daehyun tett egy hirtelen lépést, kitárta a nyikorgó ajtót és a következő pillanatban már átlendült a küszöbön.

- Olvastam arról, hogy az elhagyatott házakban vannak szellemek – törte meg a fiú a csendet a hallban sétálva.

- Szellemek nem léteznek – vágta rá Natasha és fintorogva körbenézett.

Kiütött falak, réseken átfújó szél… Az idő és az időjárás egyáltalán nem kímélte a házat, újabb tetőcserép esett le a helyéről, egyenesen a hall közepére, ami éles csörömpölés kíséretében darabjaira esett szét. Natasha felnézett s látta, hogy hatalmas lyuk tátongott a tetőn, valamint a ház tartógerendái sem a legbiztonságosabbak.

- De, léteznek! – bolyongott Daehyun a hallból nyíló szobákban, érdekességeket keresve. Hangja egyre távolibb lett. - A világ különböző pontjain több ezer emberrel történtek már megmagyarázhatatlan dolgok. Szerintem ennyi flúgos nincsen, vagy akik azok, azok már régen a diliházban vannak vagy halottak. Lehet, hogy ez a hely is diliház volt?

- Nem hiszem, ahhoz túl kicsi – válaszolt Natasha hangosan. Szétnézett az elágazódó folyosón, fokozatosan beljebb haladt.
- Akkor mivel magyarázod ezt a sok cellaszerű helyiséget? – mutatott Daehyun egy terem felé, Natasha elképedve ment vissza a kisfiúhoz.

- Te jó ég – nyögte a lány, ahogy átpásztázta szemeivel a hosszú, sötét folyosót. Tőle nem messze egy kerekesszék ácsorgott, pókhálókkal átszőve.

- Aish, kicsi vagyok ehhez – fújtatott Daehyun, mert még lábujjhegyre állva sem érte el az egyik cellaajtó üvegét. – Nem tudok benézni.

- Menjünk, nincs itt semmi poron és pókokon kívül – terelte vissza Natasha a fiút a folyosó végére.

Ám ekkor mögöttük egy hosszú csont gurult végig a padlón. Mindketten ugrottak egyet, riadalmukat pedig tovább tetézte, hogy a csont egyértelműen egy emberi sípcsont volt. Egymásra néztek, szavak nélkül is megértették egymást. Sarkon fordulva futni kezdtek a hallba, azonban Daehyun az apró lábai miatt nem bírta tartani a tempót a lánnyal, aminek kárát is látta. Vagy pont ellenkezőleg? Nemhogy nem érte el a kijáratot, de egyik pillanatról a másikra arra eszmélt, hogy Natasha felkiáltva vágódik oldalra és tovatűnik az egyik helyiségben. A fiú nem láthatta tisztán, de annyit látott, hogy egy férfi rántja magával a barátját.

- Natasha! – sikkantott és félelmét leküzdve iramodott a kétségbeesett hangok irányába.

Viszont az illetékes helyiségben nem talált senkit, ugyanis további folyosók és szobák nyíltak belőle. Natasha kiabálásaitól zengett a földszint, de Daehyun hiába próbált erőt gyűjteni rövid lábaiba, nem bukkant a nyomára. Az a valaki egyik szobából a másikba rángatta, kihasználva a ház labirintusszerű felépítését. Szándékosan csinálta vagy egy konkrét, eldugott helyre akarta vonszolni áldozatát?

Minél előbb meg kellett találnia a lányt, mielőtt olyan történne, aminek soha az életben nem szabadna. Daehyun zakatoló szívvel, levegő után kapkodva pásztázta át riadt szemeivel az újabb, tágas helyiséget, ahova betoppant. De feleslegesen kiáltotta Natasha nevét, nem kapott választ és már semmit sem hallott. Rémséges egy percbe telt bele, mire mozgást látott. Barátja sokkos állapotban, vérrel összemaszatolt arccal és ruhákkal rohant felé.

- Ez egy szörny! – dadogta Natasha sírva, mikor a fáradt Daehyunra esett. - Találd meg a kijáratot! Ki kell jutnod innen, mielőtt téged is elkap!

Nem tudta folytatni a mondandóját, mert amilyen gyorsan felbukkant és leterítette őt, azzal a lendülettel az idegen lerántotta a lányt róla. Natasha a közeli falnak vágódott, leverve a csempét, majd a törmelékbe esett. A hajléktalan férfinak kinéző szörny rá se hederített a törékeny kisfiúra, a nyílt sebektől szabdalt lányra asszociált. Mint egy vadállat, amit csak a véres préda foglalkoztat, csak az ösztöneire és az orrára hagyatkozik. Daehyun halkan nyikkanva tápászkodott fel, felkapott egy téglát és halált megvető bátorsággal barátja megmentésére sietett. A férfi már rávetette magát a lányra, hogy újabb sebeket karmoljon belé, élvezve a sikongatásokat. Daehyun minden erejét felhasználva hátba verte a téglával, de a következő másodpercben már hanyatt vágódott és a földön csúszott három métert. Bal karját közben végigkarcolta egy üvegszilánk, a hosszú vágásból máris kicsordult forró vére. Szipogva tűrte a fájdalmat és ezúttal egy szék kitört lábát ragadta meg apró kezével.

Haragtól tajtékozva rontott megint a férfira, hátába beledöfte az éles tárgyat. Feketés vér fröccsent a karjára és szemüvegére is. Natasha ezzel menekülő utat nyert, nyögdécselve rúgta le magáról a fickót, aki ezután a szintén sebes és véres Daehyunra ugrott. Az elkövetkezendő másodpercekben több minden történt egyszerre. A kisfiú farkasszemet nézett a támadóval, akinek nemcsak pupillái, de az íriszei és a szemfehérjéje is fekete volt. Életében nem hallott olyan emberről, akinek ehhez hasonló szeme lett volna. Fogai hegyesebbek voltak a normálnál és meglepően nagy erő lakozott benne, a fekete vére csak ráadás volt. Abszolút illett rá a szörnyeteg jelző és Daehyun ennek véget akart vetni.

Miközben erősen csapkodva igyekezett megakadályozni azt, hogy a férfi beleharapjon, egy mellette heverő kisebb tégladarabhoz nyúlt, amivel aztán annyira erősen arcon csapta a támadót, hogy orrából kiserkenő sötét nedve megint a fiún landolt. De Daehyun ezzel sem hagyta annyiban, úgy ütlegelte a tégladarabbal a férfit, hogy a maradék ereje is elpárolgott tőle. Karján a sebe égetett, mintha savat öntöttek volna rá, ám mégsem tántorodott meg, a végsőkig akart küzdeni. Kicsi volt, folyamatosan gyengült – legalábbis ő így érezte -, a férfi mégsem bírt vele. Aztán már csak annyi derengett neki, hogy sikerült elérnie ellensége feje búbját és egy utolsó ütést mért rá a tégladarabbal. Nem számított, hogy meghalt vagy elájult-e, Daehyun ellökte az összecsukló testet és magára hagyta abban reménykedve, hogy Natasha már megtalálta a kijáratot.

Öt perces bolyongást követően meglelte a hallt. Hátra se nézve hagyta el a rejtélyes házat, azonban tizennyolc éves barátját sehol nem látta. Sírva próbálta magát megnyugtatni, hogy Natasha már biztosan elmenekült és azért nem várta meg őt, mert nem hitt abban, hogy a fiúnak is sikerül kiérnie. Ekkor még nem tudta, hogy utoljára látta Natashát élve, továbbá ekkor volt ő utoljára maradéktalanul ember. Jobb kezét a bal karján lévő sebre szorította, miközben bicegve távolodott a romtól. Elborzadt, mikor észrevette, hogy a sebe körül nemcsak a saját vére száradt a bőrén, hanem az idegené is. Pólója szélével tisztította meg a sajgó területet, viszont akárhogy vélte hihetetlennek, úgy látta, mintha a fekete vér már a sebébe szívódott volna, láttatva a környező hajszálereket. Ez volt Daehyun utolsó emléke, mielőtt elájult az utcán.

Kórházban ébredt, alaposan bebugyolálva. A legmeglepőbb mégis az volt, hogy nem viselte a szemüvegét, mégis tökéletesen látott. Azt hitte, ezt csak álmodja, ám a gyógyszerek és a tipikus rendelői szagok kijózanították ebből a tudatból. Még mielőtt gondolatai rendezgetésébe kezdett volna, ismerős arcok bukkantak fel ágya körül.

- Kicsi Wonwon! – termett mellette Jooyeon asszony. - Fáj valamid?

- Hol van Natasha? Ugye megtalálták? – terelte el a témát Daehyun. Esze ágában sem volt beismerni, hogy bekötött bal karja szűnni nem akaróan sajgott, mintha belülről szurkálták volna ezernyi tűvel. Az orvosok feltehetőleg csak felületesen láthatták el a sebét, a szörnyeteg vére még benne volt.

- Nem, de valószínűleg majd vallomást kell tenned – kontárkodott bele a beszélgetésbe Seunghyun savanyú ábrázattal. - Ha a szüleinek tudomására jut, hogy te itt vagy, de az ő lányuk sehol, rajtad fogják keresni.

- Ne ijesztgesd ilyennel, Tabi! Az én fiam nem teszi be a lábát a rendőrségre! – csattant fel Jooyeon. - Ne aggódj Wonwon, többé nem esik bántódásod. Édesapád nem tudott eljönni egy fontos konferencia miatt, de helyette itt vagyok én. Nekem muszáj elmesélned, mi történt veled.

- Nem emlékszem – válaszolta Daehyun, ami részben igaz volt. A kísérteties házban történtek ekkor még nem igazán rémlettek neki, de akkor sem vallotta volna be az igazat, ha minden egyes percre kitűnően emlékezett volna.

Másnapra megtudta, hogy Natasha szülei már értesítették a közeli kapitányságot, de valamiért az volt Daehyun érzése, hogy el akarják tusolni az ügyet. Rájöttek, hol szenvedtek balesetet és a kiérkező nyomozók is a szörny áldozatául estek, már ha egyáltalán életben maradt? Vagy ennél sokkal kacifántosabb a dolog? Daehyun beleszédült a sok találgatásba, így inkább magával foglalkozott.

Három napig tartották bent megfigyelésen, az orvosok képtelenek voltak rájönni, mi lehetett a kisfiúval. Sebe gyönyörűen begyógyult, ám már nemcsak a heg helyén, de az egész karjában behálózta az ereket a szörny vére. Úgy nézett ki, mintha a végtagja sorvadásnak indult volna, de a vizsgálatok alapján kiderült, hogy egyáltalán nem haltak el az erei. Ezt leszámítva Daehyun már két nap elteltével meglepően erősnek érezte magát. Állandóan éhes volt, de hiába hordták be neki a kórházi kosztokat és az otthoni fogásokat, semmi nem csillapította étvágyát. Találgatott, mi történik vele és nagyon remélte, hogy nem a támadójához hasonló szörnnyé változik.

Sejtése beigazolódni látszott, mire hazamehetett. Látása mellett szaglása, hallása, valamint hatodik érzéke is kiélesedett. Véznasága eltűnt, arca már nem volt beesett, hirtelenjében öt centivel lett magasabb, ami egyenesen orvosi csodának számított. Senki nem talált rá ésszerű magyarázatot, ezért a rezidencia lakói titokban tartották mások előtt Daehyun látványos átformálódását. Mindenki tisztában volt vele, hogy a fiú olyasmit szenvedett el a balesete során, ami nem mindennapi volt, ezért változott meg egyik napról a másikra. Nemcsak kívül, belül is…

A támadás utáni hetedik napon olyan eseményeknek lehetett szemtanúja Daehyun családja, amire senki nem akar emlékezni. Akkortól kezdve valami drasztikusan mélypontba ért. Sötét órák voltak azok, amik örökre megváltoztatták mind Daehyun, mind a Jung család életét. Az idill megsemmisült, végleg bealkonyult számukra. Megbirkózhattak volna az új körülményekkel, de ezt egy bizonyos személy nem tette lehetővé. Megoldásra áhítoztak, ami nem akart az ölükbe pottyanni. Senki nem érezte át Daehyun helyzetét, ez pedig csak tovább nehezítette a dolgokat. Jooyeon asszony még médiumot is kihívott a legbizalmasabb keretek között, amivel szintén nem járt sikerrel...

- Egy démon van ebben a házban! – lihegte remegve a kalapos nő, miután sikerült megtalálnia a hangját. - Sajnálom, de nem segíthetek. Az egyetlen, amit tehetnek, az az, hogy elköltöznek!

- De a fiamról van szó! - próbálta maradásra bírni Jooyeon. - Ő a…

- Minden jót! – távozott olyan gyorsan a nő, amilyen gyorsan ki is jött hozzájuk.

A kétségbeesett családanyának így hát nem volt más választása, mint egy nagy beszélgetés során tisztázni az egyetlen lehetőséget. Az első adandó alkalmat megragadva elhagyták Incheont és néhány szempontot figyelembe véve kiválasztották új lakóhelyüket, méghozzá az ország másik felében fellelhető Busanban. Ezzel megkezdődött Daehyun harca saját maga ellen, amit sok-sok betört tükör jelképezett.

Ezek az emlékek hurrikánként söpörtek végig a tudatán. Mire ismét magánál volt, akkor tudatosult benne, hogy hosszú percek óta mozdulatlanul meredt maga elé, az ölében tartott gyógynövényes könyvre. Elállt az eső, elúsztak a gomolyfelhők, a napsugarak javában beszűrődtek a könyvtár ablakain. Rajta és az egyik dolgozón kívül egyetlen férfi sem tartózkodott a bibliotékában, sőt az összes olvasó nő szinte csak egy helyre tömörült – Daehyun köré. Ő egy hosszú asztalnál foglalt helyet, de valamilyen oknál fogva a többi látogató nem akarta kihasználni a tágas könyvtár nyújtotta egyedüllétet, legtöbbjük szintén az asztalnál ücsörgött vagy a közeli fotelekben. Ha a húsz éves fiatalember nem jött volna eléggé zavarba a saját elmerengése miatt a rémes múltján, a nők ezt tetézve még szemérmetlenül meg is bámulták. Testközelből nem láttak még ennyire rút férfit és magukban röhögtek rajta?

Idejövet szellemekre jellemző energiamezőt érzékelt, ami a könyvtárba lépésekor konkrétan arcon csapta egy hanggal együtt, majd tovatűnt. Ez a nap nem az én napom, és még koránt sincs vége – zsörtölődött magában Daehyun, mikor reményvesztetten felállt a helyéről és a növényes kötetek helyett az irodalmi részlegen kutakodott tovább. A szerzők nevei nézegetése közben újból felcsendült fejében az a különös fiú hang, ami korábban távozásra figyelmeztette. Az a valaki érezte, hogy Daehyun szörnyeteg, de magáról is ezt állította. Vajon ő szintén démon volt? Lehet, hogy tényleg az a fekete hajú srác állhatott a háttérben, akinek a gondolatára megdobbant a szíve? Miért menekül előlem?