Epilógus

Született számkivetettként még a hazatérés sem volt olyan könnyű, mint amilyennek első látásra tűnt. Az akadozva visszatérő időérzéke miatt olyan benyomása volt belépni az egy hónapja nem látott fehér rezidenciába, mintha évekig távol lett volna a katonaságban. Mi több, a családtagjai reakciójáról is többféle elképzelése támadt. Mennyire számíthatott pozitívumnak vagy éppen rossz ómennek egy immáron eggyé vált ember és démon, arról a megoszló véleményeket kottázni lehetett volna. A gond csupán az volt, hogy válasszal egyelőre senki nem szolgált, ezért volt magában annyira bizonytalan. Telihold idején a farkas tartott a bárányoktól…

- Megváltoztam.

Ez volt az egyetlen dolog, amit hirtelen ki tudott magából préselni. Semmi ereje nem volt már lenyomni a képzeletbeli narancsfacsaró fogantyúját, ezért csak ennyire tellett. Mégis, ez a csöppnyi lé, ami a nehéz körülmények ellenére kicsordogált a Daehyun testét szimbolizáló gyümölcsből, eléggé terjedelmes mennyiségnek szolgált az olyan felkészületlen emberek számára, mint amilyen az anyja és a bátyja volt, nem beszélve az alkalmazottakról.

- Mit csináltál? – kerekedtek el Seunghyun amúgy sem apró, megműtött szemei.

- Jó informátoraid vannak. Hamar meg fogod tudni – jelent meg Daehyun szája sarkában egy halovány, erőtlen mosoly, ami sokkal inkább keserűségről árulkodott, mintsem boldogságról.

Nem, az ő boldogságát teljesen más helyen kellett keresni, nem a Jung rezidenciában. A ház többé már csak egy üres porhüvelynek minősült, egy már kifacsart narancsnak, a megmaradt közeg pedig mardosta az újonnan betoppanót. Amióta öntudatára ébredt, tudta, hogy ez a felkínált világ nem neki való, ez csak most vált annyira nyilvánvalóvá, mint amennyire biztosan a bátyjával szemben állt.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy nem egyedül csináltad azt, amit?

- A képességem jó hatással van a megérzéseidre? - incselkedett az öcs. – Ne aggódj, nem sokáig.

Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, vagy egyáltalán megállíthatta volna, az újonnan fekete hajkoronájú srác öblös léptekkel indult az emelet felé. Édesanyja egyre erőteljesebben szólítgatta, miután utána indult, de nem lehetett nem észrevenni, hogy a Jung család legfiatalabb tagját ez nem hatotta meg. Egyrészt a céltudatosság, másrészt az eddigi bánásmód, harmadrészt a szemei előtt lebegő új élet kapujának zárja kattogott a túloldalról, ahol már Youngjae forgatta lelkesen a kulcsot. Seunghyun erre hamar rá is jött.

- Neki mennyi köze van ehhez? – állította meg nehezen a lépcső tetején.

- Tulajdonképpen nélküle most nem lennék itt.

Daehyun nem fordult meg, csak hagyta, hogy bátyja kövesse a számára régen látott hálószobájába. Korom sötét uralkodott, állott levegő pangott, a falakból még érződött az a vadság, ami júniusból maradt meg, mielőtt a helyi problémák forrását elpaterolták a színről. Most már láthatta magát kívülről, még ha csak az energiáját érezhette korábbi mivoltának. Tíz évet pazarolt el azzal, hogy nem kezdte el előbb felkutatni a környéket hasonló egyed után kutatva és ennyi borzalomnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy végre találkozhasson Youngjae-vel – a lehető legrosszabb körülmények között.

- Ő hol van?

- Biztonságos helyen.

Daehyun a mutatóujjának egyetlen intésével kihúzta a függönyöket, miközben előkotort egy sporttáskát. Seunghyun hüledezve kísérte ezt figyelemmel – nem a telekinézis miatt -, ugyanis az eddig ismert agresszív démonfiúnak nyoma sem volt, az erős aurája nem fojtogatta őt, csupán annak a szobának a légköre, amiben tartózkodtak. A bútorok árnyékai egy temető éjszakai atmoszférájával vetekedtek, talán Daehyun ezért is akart mielőbb továbbállni. Nem volt kíváncsi a korábbi énjére, sőt semmire, ami rá emlékeztette.

- Miért vagy ebben ennyire biztos? – tudakolta Seunghyun összefont karokkal, összehúzott szemeivel testvére sündörgését figyelve.

- Érzem – válaszolta Daehyun annyira határozottan, mintha egy matematikai egyenlet diszkussziójának ellenőrzésekor is kijött volna a helyes eredmény.

- És te ennyivel el is intézed a dolgot? – fintorgott a bátyja továbbra is. - Hogyan lehetsz nyugodt?

- Egy kapcsolat alapja a bizalom, nem mondták még neked? – kérdezett vissza Daehyun cinikusan.

- Milyen kapcsolatról beszélsz?

- Ami segített kimenekíteni – gesztikulált Daehyun olyan hevesen a Syaoran irányába mutogatva, hogy a bal kezében tartott felső zászlónak tűnt.

- A csatornán keresztül? – célzott Seunghyun arra az erős szagra, amit Daehyun lopott ruhadarabjai árasztottak magukból.

- Nem mindegy, hogyan? Legalább nem vagyok többé fogoly.

- Elviekben még igen.

- Ne akarj emlékeztetni a valóságra – sziszegte a fiatalabb, a két fél között hirtelen lehűlt a levegő.

- Pont te nem vagy kíváncsi rá, aki eddig a valóság fontosságát szajkózta éveken keresztül? – nevetett fel Seunghyun kínosan. – Akárhogy is, a Syaoranból megszökhettél, de az Igazság elől még te sem tudsz.

- Youngjae segítségével igen, meglátod. Kettő démoni embernek együtt sikerülhet.

- Nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom-e látni – sóhajtotta az örökös és nekidőlt az ajtófélfának.

- A mi életünk erről szól – állt meg Daehyun egy pillanatra, mikor az utolsó portékát is beletette a táskába. - Megszokunk vagy megszökünk, nincs más opció.

- Szerintem még te magad sem hiszed el, amit mondasz.

- Szeretném, ha így lenne, de ez nem ilyen egyszerű. Sajnos túl sok olyat gyanítok, amit nem szabadna, ezért várom, hogy Youngjae mielőbb jelentkezzen, esetleg kapjak egy jelzést, mikor áll ő készen az eltűnésre. Ma biztosan nem fog még üzenni, úgyhogy hajlandó vagyok várni rá egy hetet.

- És ha egy hét múlva sem jelentkezik?

- Akkor lesz, ami lesz – vont vállat Daehyun, szemlátomást Seunghyun nem elégedett meg ennyivel.

Egy hosszú sóhajtás kíséretében a fiatalabb Jung elbattyogott a régen használt fürdőszobájába, hogy megszabadulhasson mindattól a mocsoktól, ami a Syaoranban töltött egy hónap alatt tapadt a bőrére. A zuhanyrózsából ömlő folyadék felért volna a vatikáni pápa által felszentelt vízzel: szinte érezte, ahogy a teljes alakváltás előtti bűneit belemosta a lefolyóba, eltüntetve őket mindörökre. Ám ez csak átmeneti megtisztulás lehetett, vakmerő döntések és lépések sorozata előtt állt, amik valószínűleg felül fogják múlni mindazt, amit tíz év leforgása alatt, a benne lappangó szörnnyel való csatározás közben elkövetett.

***

A kinti szél erőteljesen lengette a megviselt függönyöket, süvítve szökött be a kirobbant üvegek helyén. Hallani lehetett az eleven város zaját, ami felért a táblán végighúzott körmök hangjával. Minden, ami még puszta kézzel sem volt mozdítható, az is ripityára törve hevert a saját darabjaiban. Az egész épületben beindult a riasztó, lakosok szapora lépéseitől volt hangos a lépcsőház, a szobákat egyre jobban eláztatta a plafonból permetező víz, nem kis sérüléseket okozva azoknak, akik éppen elektromos berendezések közelében tartózkodtak.

És ott volt ő. A kádnak támaszkodva kuporgott a földön, mögötte a színültig töltött kádból zuhatagként ömlött a víz. Minden egyes hideg cseppnél kirázta a hideg, ami a nyakában landolt vagy lefolyt a csupasz bőrén és felszívódott a ruhájába. Összes izma kocsonyaként remegett, fogai fájdalmasan koccantak vacogás közben. Az egész fürdőszobában állt már a víz, egyre jobban folyva kifelé a folyosóra, magával sodorva az elhullott hajszálakat, dobozból kiesett fülpiszkálókat, vattapamacsokat, ragtapaszokat és minden mást, amik korábban a szekrényeken vagy a pulton foglaltak helyett, de az energiahullám következtében leestek.

Lassan forgatta meg a jobb markában szorongatott tégelyt. Kiürült. Kongott az ürességtől. Egyetlen egy darab pirula sem volt benne. Egy-két szem a folyó vízben hánykolódott valamerre arra emlékeztetve őt, hogy az eddigi élete és minden egyéb, ami jelentett számára valamit, elúszott a semmibe. Ennek tetejében magát okolta mindazért, ami az elmúlt egy hónap során történt, és ami az utóbbi egy hétben vágta gyomorszájon. Jongin búcsúzás nélküli lelépése. Daehyun megfertőzte Sehunt a támadáskor. Sehun megfertőzte Jungkookot még aznap a kocsiban. Sehun az átváltozásakor lelécelt Jungkookkal. Hoseokról órák óta semmi hír, az egyetlen táppont a gyógyszeres doboz.

Megint megtette, életében már másodjára - ez volt az utolsó csepp a pohárban Youngjae-nél. És ebben az volt a különösen szörnyű, hogy fogalma sem volt, hol kereshetné Hoseokot. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt a tucatnyi üzenetre. Emiatt a leszármazottat nem is lehetett hibáztatni a dühkitöréséért, amivel kis híján a falakat is kidöntötte a helyükről. Kétévnyi kemény munka veszett kárba pusztán két hét leforgása alatt. Gyerekesen reménykedett benne, hogy ez csak egy minden eddiginél valósághűbb álom, de nem jöttek be a számításai. Jongint nem tudja visszahozni. Sehunt nem tudja visszaváltoztatni. Egyetlen egy lehetősége maradt: Hoseokra támaszkodni, nehogy ideg összeroppanást kapjon.

Élesen koppant a flakon, amint Youngjae erősen a falhoz vágta. Reszketve tápászkodott fel a vizes földről, lépéseit az átázott zoknijai tovább nehezítették. A lakás leginkább a süllyedő Titanicra emlékeztette mind a víz – és az ereje - által szerteszét sodort tárgyaktól, mind a növekvő pocsolyáktól és patakoktól, amik egyik szobából a másikba kanyarogtak. Youngjae hangosan tapicskolt a lucskos szőnyegen, míg nem beért a csakugyan a szeszélyétől rendetlen hálószobájába. A telefonja működőképességében reménykedve törölte le az érintőképernyőről a kövér cseppeket, majd fürgén kikereste a névjegyzékben a MediCenter egyik recepciósának számát.

- Az egyik gyakornokot, Jung Hoseokot keresem. Nem kaptam hírt arról, hogy ma bement-e dolgozni vagy sem – hadarta el a klisés köszönést és bemutatkozást követően. – Tudja, együtt lakunk.

- Nem, ma nem jelentkezett be a többi gyakornokhoz – felelte a Minzy becenévre hallgató fiatal hölgy, akivel Youngjae beszélgetett korábban párszor. - Viszont néhány perce pont regisztráltak egy beteget Jung Hoseok névvel. Egy pillanat…

Aligha tudta volna szavakba önteni azt az érzést, mikor megkönnyebbült és halálra rémült egyszerre, miután Minzy ellenőrizte és összehasonlította a bekerült fiú adatait a gyakornokéval. Youngjae egyfelől megkönnyebbült, hogy tényleg az ő barátját vitték be, viszont másfelől összecsomósodott a gyomra, hogy ez csak egyet jelenthetett: a gyógyszerek miatt Hoseok elájulhatott az utcán. A szívéről persze azért is esett le kő, mert Hoseok immáron teljesen biztonságban volt, ráadásul nem a Syaoranba került be – már ha abból a kosztelepből maradt még valami.

Youngjae háláját fejezte ki Minzynek a biztató információért, majd nagyot sóhajtva le is tette a telefont. Meggyőződése volt, hogy a barátja szervezete nagy megpróbáltatásokon ment keresztül lelkileg és fizikailag egyaránt, ám csak az számított, hogy még egyáltalán életben volt. Megannyi borzalom után ez igazán nagy kincsnek számított, hiszen jobban átgondolva a helyzetüket, végig halál közeli élményekben lehetett részük. Már maga az életveszélyes volt, hogy együtt éltek. Nem is csoda, hogy eljött az idő a korszak lezárásához, nehogy olyanok is odavesszenek, akik nem érdemelnék meg…

***

Megmenekültél, még ha bele is halhattál volna. Ez maradjon is így, legyél az igazi túlélő. Jobb sorsot érdemelsz, mint amilyet mellettünk kaphattál volna. Felejts el minket, maradjunk meg neked egyszerű élettapasztalatnak. Nem érünk annyit, hogy negatív kihatással legyünk a további életedre. Egyszer még biztosan találkozunk, de addig is a lehető legjobbakat kívánom neked. A Fényben születtél, ne kövess senkit a Sötétségbe, főleg ne engem. Köszönök mindent, még a legutóbbi veszekedéseink ellenére is azt mondhatom, hogy jobb barátot nem is kívánhattam volna nálad. Tudom, mire gondolsz, de én sem terveztem efféle búcsúzkodást. Mégsem tehetek mást. Eszedbe se jusson törődni velem, most ebben a felállásban muszáj önzőnek lenned. Hidd el, csak azt fogom kapni ezek után, amit megérdemlek.

Min Yoonginál nem is kaphattál volna jobbat. Elég régóta ismerem ahhoz, hogy nyugodtan fogadd a bizalmadba. Nem tudom, mit fog mondani azután, hogy átadta neked ezt a levelet és elolvastad, de akármi is legyen az, ne ellenkezz vele. Ő is átélte azt, ami kijutott minden syaoraninak, ezért biztos lehetsz benne, hogy kizárólag jó szándékkal fordul hozzád. Egyelőre ennyi lenne, amit mondani tudok. Nem ígérhetem, hogyha netalántán hallanál felőlem valamit, az jó hír lesz, de csak az a fontos, hogy teljesen elszakadj tőlem. Amíg közünk van egymáshoz, addig nem várhatod el, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Felejteni tudsz, semmi mást.

Legyen szép második életed.

Kifejezetten nagy erőfeszítésébe került visszatartania a szemébe gyűlt könnycseppet, végül sikerült pityergés nélkül átadnia Yoonginak a futtában összekapart levelet. Volt kollégája lelkére kötötte, hogy bármi is történjék Hoseokkal, ne próbálja vele felvenni a kapcsolatot, mert Youngjae nem akar majd késztetést érezni ahhoz, hogy visszatérjen. Tilos, szóba sem jöhet. Yoongi együtt érzően biccentett, baráti ölelésben részesítették egymást Youngjae-vel, majd sok szerencsét kívánva egymásnak elváltak útjaik. Yoongi bevitte Hoseokhoz a kétbőröndnyi holmit, amit Youngjae-nek sikerült megmentenie a szétázott, törmelékes dormban.

Kisebb anomáliákat okozott maga körül, miközben elhagyta a MediCentert, de nem volt ideje ezzel törődni, hiszen sietnie kellett vissza a dormba a saját cuccaiért. Még ötlete sem volt arról, hova mehetne, de ennél sokkal nagyobb fejtörést okozott neki kitalálnia, hogyan mehetne vissza a tűzoltókkal és rendőrökkel körbevett lakóházba. Végigpörgetve a lehetőségeinek listáját csak a démoni képességeire számíthatna, ám mikor pont azon kezdett volna agyalni, hogyan játszhatna ki annyi embert, megcsörrent a mobilja, ismeretlen számot jelezve.

- Yeoboseyo?

- Szia, én vagyok az, Jung Seunghyun.

- Te is jókor hívsz… - fújta ki a levegőt, közben megdörgölte a szemeit, miközben próbált egy zebránál a lámpára fókuszálni.

- Tudom, időzítésből én vagyok a profi, de muszáj megkérdeznem, hogy vajon tudsz-e az öcsém ittlétéről.

- Tessék? Hazament? – Youngjae annyira megdöbbent, hogy majdnem megállt az út kellős közepén, magára vonva az összes járókelő figyelmét. – Már egy hete otthon van és nem tudtam róla?

- Mégis hova máshova mehetett volna?

- Nem tudom, azt hittem, hogy…

- Hogy van a fajtájának egy külön fenntartott pánikbunkerünk? – Még a hangjából is lehetett tudni, hogy Seunghyun féloldalasan elmosolyodott, de ez semmit nem dobott Youngjae hozzáállásán.

- Nem, hanem hogy végleg elmegy… valahova.

- Ami az illeti, éppen indulni készül, csak éppen az úti célról nem tudok semmit – válaszolta Seunghyun hetykén.

- Hát miért nem kérdezed meg?

- Mert bent van a fürdőszobámban. Az övében ma akadt egy kis gondja, de ezt ne firtassuk.

- Mióta van bent? – vágta rá egyből Youngjae, agyában a fogaskerekek meglepő gyorsasággal forogtak, ezzel párhuzamosan a léptei is gyorsultak hazafelé menet.

- Miért lényeges ez?

- Tükör! – csattant fel Youngjae, mintha egy nagyot hallóhoz beszélt volna. – Ugye nincs a fürdőszobádban tükör?

- Ugye nem képzeled, hogy…? Hú, baszki.

Csattanás, hangos lépkedések, tompa kopogás. Youngjae egyre szaporábban vette a levegőt, a vonal másik oldalán Seunghyun pedig pont az ellenkezőjét csinálta, visszafogta a léglegzetét. A volt gyakornok idegesen nézett körbe az utcán, mintha azt hitte volna, hogy valamelyik ház falán elolvashatja a kérdésére a választ.

- Dae! Mit csinálsz ennyi ideig? – Seunghyun eltartotta magától a telefont, Youngjae mégis tökéletesen hallott minden szót. - Hahó, élsz még? Aish, nem akarom Youngjae-nek a végtelenségig tartani a vonalat!

- Youngjae?! – kattant a zár, nyikorgott az ajtó és Daehyun már ki is kapta a bátyja kezéből a telefont, akár öt évesen a nyalókát. – Szia, itt vagy még?

- Én nagyon is itt vagyok, viszont majdnem szívinfarktust kaptam, hogy te talán már nem vagy sehol! – morogta Youngjae, mire a közelében beindult két autó riasztója is, a kutyák pedig veszettül ugatni kezdtek rá.

- Ne aggódj, sunbae, csak a szokásos dolgaimat végeztem. Tudod, én is ember vagyok – mondta Daehyun olyan csilingelő hangon, ami teljesen elütött attól az imidzsétől, amit Youngjae már megszokhatott tőle, ki is rázta emiatt a hideg.

- Aha, és a fóbiáddal mi a helyzet?

- Azzal sem kell már törődnöd, de sokkal jobb lenne, ha ezt személyesen beszélnénk meg.

- Odamenjek?

- Nem lenne hátrány.

- Minimum két óra, de talán ezzel is keveset mondok – húzta el Youngjae a száját az időt ellenőrizve és felmérve, hogy hány perc sétára volt még a dormtól.

- Nem számít, hármat is tudok várni, viszont tovább tényleg ne várakoztass meg. Pont elég volt ez az egy hét. – Daehyun a mondat végére megkomolyodott, amitől a fiatalabb nem tudott nem elmosolyodni.

- Miért, mész valahova és fut a vonatod?

- Mindkettőnké fut, és ezt vedd halál komolyan.

- Nem tudlak nem komolyan venni azok után, ahogyan nekem estél egy héttel ezelőtt. Hamarosan megnézheted a maradandó sérüléseimet…

- Ha lelkiismeret-furdalást akarsz bennem kelteni, akkor jó úton haladsz – ismerte be Daehyun, ami határozottan pozitív visszajelzés volt Youngjae-nek arról, hogy Kerberosz már nem egy kóbor szellemként viselkedett a fiú testében.

- Szerintem ez nem a tökéletes időpont a lelkizésre – krákogott a fekete hajú sokat sejtetően.

- Akkor várlak, siess – szakította meg a vonalat Daehyun nemes egyszerűséggel.

Youngjae nem bírta megállni, hogy ne kuncogjon magában, amint elképzelte Seunghyun grimaszát a beszélgetést végighallgatva. Ekkor a fiúnak az a benyomása támadt, hogy az égiek mégsem akarják annyira elrontani a napját, mint amilyennek indult. Azonban mégsem engedhetett teret az örömének, a munka neheze még hátra volt.

***

A lakás teljesen úgy festett, mintha egy komplett banda kirabolta volna, de még a legértékesebb holmikat sem vitték volna el, hanem csak bosszúból tönkretettek mindent, ami az útjukba került. Vagy mintha Jongin, Sehun és Hoseok érzései együttesen létrehoztak volna egy szélvihart, ezzel üzenve Youngjae-nek a Végről. A kör bezárult. A szürke, nehéz hétköznapok véget értek. A négyes fogat szétesett. A barátságuk befellegzett. Az álmaik összetörtek. Szembenéztek a félelmeikkel. Az elért sikereik semmissé váltak. A közös történetüket az epilógushoz lapozták.

Youngjae ezúttal saját maga miatt borult ki jobban a kelleténél. Nem tudta, hogy valaha is annyira mélyre fog süllyedni, hogy a képességét csalásra, megtévesztésre és önzésre fogja használni, ám a jelenlegi helyzetében nem tehetett mást. A pillanat heve megkövetelte, hogy elrugaszkodjon a komfortzónájából és minél jobban, minél előbb szakadjon el teljesen a közelmúlttól, ami akár üldözni is kezdheti, ha nem tesz valamit ellene. A kulcskifejezés ismét a versenyfutás volt az idővel, eszeveszetten kapkodta össze a még nem hasznavehetetlen kelméit, azzal a lendülettel hajítva bele őket a szekrényből előkotort táskájába. Fújtatva konstatálta, hogy meglepően kevés holmija vészelte át az energiája okozta pusztítást, de nem pazarolhatta el az idejét bosszankodásra. Tíz perc szerencsétlenkedés után vállára kapta súlyos sporttáskáját, készenlétbe helyezve pazuzu adottságait a kijutáshoz.

Ahogy saccolta, két órával később sikerült megérkeznie a Jung-házhoz, ami feltűnően kitűnt fehér színével az élénkzöld környezetéből, azonban most más érzéseket keltett benne a legutóbbi alkalomhoz képest. Nem tartotta jó ötletnek, hogy még egyszer betegye a lábát Jooyeon asszony „territóriumára”, de egy közönséges halandó úgysem tudta volna megállítani se Youngjae-t, se Daehyunt, legyen akármilyen befolyása is. A fekete hajú srác megszorította a táskaszíjat és végtelennek tűnő percek múltán jutott be a rezidenciára, ahol maga Seunghyun nyitott ajtót, kifürkészhetetlen érzésekkel az arcán. Mire Youngjae a hivatásához híven el kezdhette volna elemezni, addigra a csillogó tekintetű, kivételesen jó állapotban lévő Daehyun bukkant fel a színen – egyértelműen jót tett neki ez az egy hét. Youngjae szinte megfulladt attól, ahogyan a két aura között energia szabadult fel és ahogyan Daehyun nem zavartatva magát vonta magához, mint egy rég látott rokont.

- Elég lesz, ne nyálazzátok össze a szőnyeget – szakította őket félbe Seunghyun, összefont karokkal ácsorogva mellettük.

Youngjae azonnal eltávolodott korábbi kezeltjétől, aki a legkevésbé sem jött zavarba a bátyja megjegyzésétől. Olyan szélesre kanyarodott Daehyun szája, hogy kísértetiesen hasonlított a Batmanben lévő főgonoszra, Jokerre.

- Mehetünk?

- Ha elárulnád, hogy egyáltalán hova akarsz elrángatni, azzal sokat segítenél.

- Oda, ahol nagyobb biztonságban leszünk.

- Hát ezzel most okosabb lettem…

- Még véletlenül sem lehet fültanúnk, oké?

- Aish, mintha ki akarnánk rabolni a nemzeti bankot – sóhajtott Youngjae.

- Az sokkal egyszerűbb feladat lenne, mint ez – tette még bizonytalanabbá Daehyun. Felkapta a fal mellől a saját, már egy héttel korábban megpakolt táskáját, majd Seunghyunhoz szegezte szavait. – Találkozunk Odaát, már ha lesz annyi szerencsénk.

- Muszáj ilyen drámaian elköszönnöd? – vonta kérdőre Seunghyun, miközben egy aggódását kifejező kilégzés keretében megölelte öccsét.

Az emberekbe van kódolva, hogy az utolsó pillanatban kezdjék el bánni a sok elpazarolt vagy ki nem használt időt, amit a számukra legkedvesebb, esetleg az abszolút felesleges dolgokra fordítottak, vagy éppen nem fordítottak. Seunghyun pontosan ezt tapasztalta meg abban az egy hétben, ameddig Daehyun maradásra kényszerült. Persze az is közrejátszott, hogy húsz évig Daehyun volt az otthonülős típus, Seunghyun többet mozdulhatott ki, mostanában viszont bizonyos szempontból fordult a kocka. Mi több, Daehyun a démonsága miatt is volt bezártságra kényszerítve, most pedig pont amiatt kellett elhagynia a biztonságot nyújtó családi házat. Minden egyes napot végigizgulták, hátha a rendőrség vagy még rosszabb beállít a fiú miatt, amit csodával határos módon eddig megúsztak.

Annyi minden lett volna, amitől el kellett volna köszönni mind ténylegesen, mind elviekben, de nem tudhatták, mi van a sarkukban, ezért végül az egyik pillanatról a másikra való elszakadás mellett döntöttek. Youngjae és Daehyun nem aprózta el, alig három perc múltán már át is lendültek a rezidencia kapuján, csomagjaikkal a vállukon. A maszkkal az arcukon még bűnösebbnek érezték magukat, szemeiket jobbra-balra forgatták az utcán haladva, mert az a benyomásuk támadt, mintha figyelték volna őket. Egy szót sem szóltak egymáshoz, addig akarták megtartani az egyszerű utazásra készülők látszatát, ameddig lehetett. Auráikat egyesítették abban reménykedve, hogy a kettejük ereje együttesen elegendő lesz, ha ép bőrrel akarják megúszni a „szökést”. De hogy mi volt az úti cél, azt Youngjae nem tudhatta meg egyhamar.

Cirka két órájukba tellett, mire eljutottak az átmeneti célpontjukhoz. Igencsak megnehezítette a dolgukat, hogy Daehyun a vele egyesült Kerberosz hatására fogta azokat az impulzusokat még oly’ messziről is, amiket a már átváltozott Sehun és Jungkook számlájára írhattak. Daehyun szinte még az orrában is érezni vélte azt a száradó félben lévő, kiontott vért, amiért az új, halálos páros volt okolható. Ebben Youngjae sem kételkedett, soha nem volt értelme megcáfolni a megérzéseit. Meg amúgy is, mit csinálhatott volna két új démon a gyilkoláson kívül? Daehyun pontosan tudta, mi játszódhatott le a két fiúban: kontrollálhatatlan vérszomj. És mi más tudta volna kielégíteni a vérszomjukat, ha nem az olyan tehetetlen emberektől zsúfolt hely, mint a Syaoran? Youngjae biztos volt benne, hogy a volt barátai még az ottani környéken garázdálkodhattak – feltéve, ha már befejezték a pusztításukat a gondozóban -, azonban elfogta a gyanú, hogy a két fiú késztetést fog érezni Daehyun megkereséséhez.

- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – pislantott Youngjae zavartan.

Busan városhatárában helyezkedett el az a terjedelmes méretű raktár, ami előtt éppen ácsorogtak. Szemlátomást Daehyun nem értette újdonsült társa reakcióját, hiszen Youngjae-nek számítania kellett volna, hogy első állomásként ilyen helyre fogja vinni.

- Ma „felesleges kérdések napot” tartasz?

Youngjae megadóan, fejet csóválva követte az idősebb srácot a – mint kiderült – Jung família tulajdonában álló raktár bejáratához. Könnyűszerrel jutottak be, Youngjae azonnal kihasználta a lehetőséget a terep feltérképezéséhez. Az épületet ténylegesen arra használták, mint amire funkcionált, tele volt leselejtezett bútorokkal, építkezéseknél használatos anyagokkal, bontatlan árukkal. Jóformán minden megtalálható volt, amire szüksége lehet egy embernek az életben maradáshoz, ezért Youngjae rögvest le is dobta a táskáját a földre, ami hangosan koppant a kemény padlón. Ám az elégedettsége mellett keserűség is szorult belé, amit Daehyun egyből észrevett.

- Megint mi nem tetszik?

- Hiányoznak a barátaim – sóhajtott Youngjae, eközben lassan egy vörös bőrkanapé felé vette az irányt, hogy megpihenhessen.

- Sajnos én egymagam nem tudom őket pótolni, de itt vagyok támasznak, ha kellenék. Tartozom ennyivel.

- Azok után, hogy mindenért én vagyok a felelős? Ha nem akadtam volna ki a béna vicceden, nem kerültél volna a Darázsfészekbe, nem halt volna meg megközelítőleg száz ember és nem tartanánk itt!

- Látod, tehetetlennek tituláltad eddig magad, ehhez képest mindennek te voltál a mozgatórugója – huppant le Daehyun a kanapéval szembeni, rozoga dohányzóasztalra. - Talán a te kezedben is van a megoldása mindennek.

- Miről beszélsz?

- Te vagy a kulcs! Hát persze! – csapott a homlokára Daehyun tíz másodperces szünetet követően, miután leesett neki, mit is mondott öntudatlanul.

- Minek a kulcsa?! – ráncolta Youngjae a homlokát.

Szinte látni vélte a fiú fejében gyúlt villanykörtét, ami képes lett volna túlvilágítani a Napot és a galaxis magját együttvéve. Daehyun a hirtelen örömtől derűs arccal nyúlt a nála fiatalabb felé, ám még mielőtt Youngjae bármit is reagálhatott volna a megdöbbenésen kívül, kicsapódott a raktár nyikorgó ajtaja. A gyakornok csaknem lefordult a kanapéról ijedtében, Daehyun grimaszolva pattant fel a helyéről. Egy szempillantás alatt eltűntek lágy arcvonásai, az őt körülvevő energiamező aktivizálódása tovább szította Youngjae-ben a feszültséget.

Az események túl gyorsan történtek ahhoz, hogy a két fiú bármiféle ellenállást tanúsíthatott volna. Youngjae azon kapta magát, hogy a raktár különböző pontjaiból fekete ruhába öltözött alakok bukkantak fel, őt hátulról megbéklyózták, míg a raktár emeletéről valaki olyan lövedéket lőtt Daehyunba, amitől azonnal megtántorodott, erei megálltak a feketére színeződésben. Youngjae teljesen kétségbeesett, hogy mégis mi a búbánat történik, ha Daehyunt is külön lebénították az átváltozásban.

- Miért van az, hogyha egy rutinos bűnöző társra lel, akkor már csak árnyéka régi önmagának? Miért gyengültök el mind és miért váltok kiszámíthatóvá? Ez egy íratlan szabály nálatok?

Egy meglehetősen köpcös, hústoronynak nevezhető fiatalember lépett elő az egyik magas bádogdoboz árnyékából. Bár se a hangja, se a megjelenése nem keltett félelmet egyik fiúban sem, jelenléte annál inkább fokozta a szempillantás alatt letelepedő, idegőrlő hangulatot. Legalábbis Youngjae úgy érezte, hogy nem egyszerűen az idegein táncoltak, hanem szétőrölték minden egyes idegszálát egy súlyos mozsárban, a port pedig széthintették a levegőben, amit az idegenek belélegeztek.

- Hogyan? – hebegte Daehyun levegő után kapkodva a rá tekeredő karok között. - Hogyan tudtatok engem leblokkolni?

- Ha már sejted az Igazságot, akkor sejtened kéne azt is, hogy ez nekünk nem okozhat gondot – válaszolta a férfi teljes közönnyel.

- Honnan tudjátok, hogy mit sejtek és mit nem?!

- Hidd el, előttünk semmi sem maradhat titokban – folytatta, társai szinte egy emberként vigyorodtak el maszkjuk mögött.

- Kihallgattátok a múlt heti beszélgetésemet a bátyámmal? – nőttek meg Daehyun szemei tányér méretűre, tekintetét egy pillanatra Youngjae-n tartva.

- Felelőtlenség volt a részedről, kedves Daehyun.

- Felelőtlenség volt beszélnem a tulajdon testvéremmel a saját házunkban? Ti piszkáltok bele a magánéletünkbe és te nevezel engem felelőtlennek? Kinek képzeled magad?

- Felesleges kérdések napot tartasz?

Ez az egyetlen kérdés elég volt ahhoz, hogy Daehyun minden maradék erejét összeszedje, és egy hatalmasat rántson magán, de csak annyit ért el vele, hogy az őt fogva tartó alakok vele együtt elvágódjanak a földön. Még két ember rohant hozzájuk, hogy helyrepofozzák a lebénítás ellenére is ellenálló Daehyunt, míg a többiek Youngjae visszatartásával foglalkoztak. Szalag eltépésének hangja, a következő pillanatban pedig már le is ragasztották a pszichiáter száját, aki eközben arra gondolt, hogy nem mintha a kiabálásnak vagy segítségkérésnek bármi értelme lett volna.

A köpcös férfinek a szeme sem rebbent, ahogy társai zöme a két fiúval szenvedett, egészen addig, amíg egy feltehetőleg majdnem vele egyenrangú lépett hozzá, jobb fülétől eltartott telefonnal.

- Mi van? – mordult rá.

- Most vették üldözőbe Choi-t és Bangot – felelte a nyúlánk alak.

A két fogvatartottnak fogalma sem volt arról, mi volt ennek a hírnek a jelentősége, csupán azt vették észre, hogy látóterük egyre jobban szűkült az őket körülvevőktől. Daehyunnak és Youngjae-nek is már csak ahhoz maradt ideje, hogy a nyúlánk fickó szavait dolgozzák fel valamennyire. Előbbiben a Bang, utóbbiban a Choi vezetéknév keltett gyanút, ám mire bármilyen következtetést is vonhattak volna le, szemeikkel már csak ébenszínű sötétséget láthattak, kiszolgáltatva a külvilágnak. A bonyodalmaink folytatódnak.