XXIV. rész /utolsó/

Jung Daehyun, bűnözői álnevén Kerberosz kezén újonnan annyi ember vére száradt, amit már neki is hátborzongató lett volna bevallani. De mit számított ez egy olyasvalaki számára, aki félig az Alvilág teremtménye volt? Minden egyes lélegzetvételével egyre távolabb került a közönséges homo sapiens besorolástól. Ez nem is lehetett volna egyértelműbb, hiszen lopott ruhákban, átváltozásra készen, a volt pszichiáterén gondolkodva haladt egyre beljebb a bűztől átjárt csatornában. A kósza, szennyezett vízcseppek nehezen adták meg magukat a gravitációnak, csak alkalomadtán lehetett hallani csöpögésüket, viszont a járatban áramló évtizedes bűz elevenen szökött Daehyun érzékeny orrába.
Lépéseinek erejétől egy vékony tükörfelület kezdett fodrozódni az újabb elágazásnál, útakadályt állítva fel előtte. Senki más nem volt a csatornában rajta kívül, megszerezte, amit akart, mégis tartott attól, mi várhatja ott a földön. Valami megváltozott, ami miatt újonnan nem lehetett oka tartania magától, ezt súgta a belső hangja. Így végül összeszedte magát, leguggolt a kis pocsolya mellé és fokozatosan fölé hajolt. A gyenge fényviszonyok ellenére szembesülhetett az igazsággal. Nem volt szüksége erős fényre vagy bármi másra, hiszen enélkül is megpillanthatta bizalomgerjesztő valóját. Most már értette, miért nem tudott eddig senki azonosulni a tükörfóbiájával.
Abban a pillanatban, mikor először megcsókolta Youngjae-t, a teste riadót fújt. Nem rossz értelemben, az újfajta változás elérte a tetőfokát, ez biztosította Daehyun számára azt az egészen kellemes látványt, ami fogadta. Tíz év után először láthatta a saját arcát, fekete szemektől mentesen. Biztos volt benne, hogy immáron teljesen eggyé vált Kerberosszal, már nem kellett volna fájdalmasan alakot váltania ahhoz, hogy démon lehessen, ezért látta a tükörképét fekete hajúnak, mégis oly emberinek. Chaerin nem értelmetlenül fecsegett korábban a fiú külsejéről, Daehyun mégis nehezen hitte el, ami most bizonyossá válhatott. Nem egy gerincferdeség nélküli Quasimodo volt, hanem egyszerűen csak más. Nem azért bámulták meg őt mindig, mert visszataszítóan csúf, pont az ellenkezőjével sokkolta az embereket. És most, hogy többé már nem alkotott külön egységet a démon énjével, el kellett ismernie, milyen jó géneket örökölt.
Letörölte pólójával a szája környékére száradt vér, majd egy rövid ideig még elmélázott a tükörképén. Gazdag családból származott, kiemelkedő intelligenciával rendelkezett, a jóképűségét nem kellett megkérdőjelezni, avagy a tökéletes élet tálcán volt kínálva, ám a benne élő gonosztól sosem érhette el azt a tálcát. Daehyun egyszerre testesítette meg a szépséget és a szörnyeteget, ez jelentette számára eddig a hátrányt, ugyanakkor előnyt is kovácsolhatott belőle. Ugyan még hadilábon állt erejének új kontrollálhatóságával, de Youngjae hasonlata a barátságról és a szerelemről még csak most nyerte el értelmét, ez adott Daehyun számára reményt.
Ha a gyakorlatban nem is, de elviekben beleesett a kis pocsolyába. Ténylegesen nem fetrengett benne, mégis vizesnek érezte magát, sőt hatalmas víztömeg ölelte körbe a porcikáit. Fulladozott, holott nem került folyadék a nyelőcsövébe és még úszni is tudott. Ezzel foglalhatta össze, milyen rövid idő alatt mennyire belezúgott a leszármazottba. A tükre volt, a tápláló dihidrogén-monoxidja, más szóval ő volt mindene. Minden, amire Daehyun igényt tartott. Minden, amire Kerberosz igényt tartott. Youngjae-nek köszönhette, hogy az ember és a démon eggyé vált, ezzel megoldva egy tíz éven át fennálló problémát. Miatta nem kell többé félnie magától, nem kell többé gyógymódot keresnie arra az esetre, ha a szörny eluralkodna rajta. Youngjae testesítette meg a két lábon járó megoldást a jobb, tartalmasabb és boldogabb élet felé.

- Hát, ez vagyok én.

Egyszerű mondatnak tűnt, Daehyunnak mégis nehezére esett kimondania. Annyi esztendőn át úgy kellett egy testben lennie, hogy fogalma sem volt róla, hogyan nézett ki. A régmúlt emlékeire nem támaszkodhatott, hiszen egy ember már egy év leforgása alatt is nagy változásokat tud produkálni magán, nemhogy egy démon tízszer annyi idő múlva. És bár Daehyun nem csalódott, a vonásaiban felismerte a bátyja vonásait is. Ez részben keserűséggel töltötte el, mert hasonlóság ide vagy oda, az élete messze nem hasonlított Seunghyunéra. Soha nem kapott annyi szeretetet, annyi törődést, mint Seunghyun. Talán pont ezért ragaszkodott annyira Youngjae-hez, mert ő az egy hónap alatt már több időt szánt rá a lelkizéssel, mint a saját édesanyja.
Daehyun hosszasan kifújta a tüdejében tartott levegőt, amitől a kis pocsolya felülete felkorbácsolódott. Még a víz is képes volt átérezni az immáron teljesen démonná vált fiú panaszait. Az a sok ki nem mondott szó szabadulásért epekedett, ám nem volt olyan isten, amiért Daehyun kimondta volna őket. Nem óhajtott mást, minthogy a gondjaira fátylat boríthasson és arra az időre megfeledkezzen róluk, amíg Youngjae-vel egy időben hunyja le a szemeit, az arca – vagy talán mindkettejüknek – pedig pírba szökik.
A céltudatosság önkéntelenül hajtotta előre a csatornában. Belsőjében mintha mosógép alakult volna ki, ám nem a vele egyesülő démon, hanem a Syaoran hívogatása miatt. Egyszer sem nézett hátra. A sok negatív energia vissza akarta csalogatni, hogy egytől egyig nyírjon ki mindenkit, még azokat is, akik nem ártottak neki közvetlenül az egy hónap alatt. Nem, Daehyun nem akart még nagyobb hullatelepet csinálni a gondozóközpontnak álcázott intézményből. Ha lesz is bármilyen tragédia még ezek után, azokat a fenyegető ismeretlen vagy a Darázsfészek lakóinak számlájára lehet majd írni. Úgyis ki fog törni a pánik, ha tudomásukra jut, hogy újabb merényletek zajlottak a föld alatt. Daehyun ebben egyedül azt sajnálta, hogy Chaerint nem óvhatta meg. Nem mehetett vissza érte, búcsú nélkül kellett kilépnie az életéből.

***

Minden időzítésen múlott, a képzeletbeli homokóra homokszemcséi megállíthatatlanul csurogtak lefele. Youngjae minő meglepetésére Sehunt a raktár felső részébe vezető lépcsőnél találta. A kezében lévő mobilja és a tartózkodási helye egyértelműen arról árulkodott, hogy nagy nehézségek árán vonszolta fel magát idáig, majd segítséget hívott, de nem a hétköznapi értelemben. Youngjae fellélegezve futott hozzá, már amennyire az egészségi állapota engedte.

- Sietnünk kéne, Jungkook és I.M hamarosan itt lesznek.

- De hol kéne kimennünk? A főbejáraton nem mehetünk ki így.

- Arra gondoltam, hogy az alkalmazotti ebédlő egyik ablakán keresztül. Ha jól láttam, az az egyetlen rész a főépület földszintjén, ahol nincsenek rácsok az ablakokra szerelve – érvelt Sehun, a telefonjával mutogatva a főépület felé.

- Ez így igaz. És pont az egyik legsűrűbben benőtt résznél lyukadunk ki, ahol aztán gyorsan bepattanhatunk I.M kocsijába – bólogatott Youngjae.

- Pontosan így magyaráztam Jungkooknak. A kis szökőkútnál fognak ránk várni.

- Az tökéletes – mosolyodott el a leszármazott és már Sehun hóna alá nyúlt, hogy támaszt nyújthasson neki.

- Mi történt odalent? – kérdezte a szőke, miközben felbicegtek a lépcsőn.

- Sikerült visszaváltoztatnom, ez a lényeg – vágta a legtömörebbre Youngjae. – Nem volt könnyű menet, de megoldottam. Megsérültem ugyan, de semmi gáz. Csak az a fontos, hogy most már Daehyun is biztonságban van és szabad. Azt nem mondta, hogy hova készül, de van valamilyen elintézni valója, szóval nem aggódok miatta. Amíg a csatornában van, nem találhatnak rá.

- Már tegnap elmondtam volna, hogy elhurcolták Dr. Yenék – ismerte be Sehun -, de reméltem, hogy azóta kihozták, ezért nem akartalak feleslegesen idegesíteni.

- Akkor nem csodálom, hogy nagyobb pusztítást csinált a júniusinál – sóhajtotta Youngjae. - Mit csinált veled?

- Amíg az E-épületben rád vártam, gondoltam, hogy le kéne Daehyunt valahogyan gyengítenem, ezért leszúrtam egy Braun-Stadler ollóval. Ne kérdezd, hogyan volt ehhez bátorságom, mert én sem tudom. Biztos az életben maradási ösztön hozta ki belőlem… Ezt Daehyun megtorolta, egy rövid faggatózás után el akart vinni egy kínzóterembe és már út közben nekem esett, de direkt nem ölt meg azonnal, mert akkor az nem lett volna neki elégtétel. Szadista állat.

- Többé már nem az – mondta Youngjae, meggyőzően nézve a barátja szemébe. – Gondoskodtam róla.

- Viszont ő is elmondott egy-két dolgot – nyögte Sehun a felsőbb raktárba érve. – Hogy Hobi már tavaly megemlített téged neki… Ezért volt ismerős a keresztneved Daehyunnak. De Hobi Kai-ról és rólam nem beszélt, vagyis nem mondta el a nevünket, csak azt, hogy három sráccal lakik együtt. Veled azért tett kivételt, mert Daehyun szerint Hobi… Szerelmes beléd.

- Nemcsak ő – kuncogott Youngjae, Sehun őszintén elborzadt a reakciójától. – Daehyun is.

Sehun gyomra innentől kezdve nem a pokoli fájdalmaitól és a vértől, hanem a szövevényes háromszög miatt kavargott. Igazából azon hamar túltette volna magát, hogy a sors fintoraként a két rivalizáló unokatestvér ugyanazt a fiút nézték ki maguknak, ám Youngjae hozzáállása sokkal ijesztőbb volt ennél. Teljesen félvállról vette az egészet és a szőke nem akart belegondolni, mi ennek az oka. Talán titokban mindkettejükkel kavart vagy csak élvezte ezt a nem mindennapi, érzelmi kútmérgezést? Akárhogy is, Sehun arra a következtetésre jutott, hogy egy normális heteroszexuális fiú nem viselkedne ennyire hetykén, ha két másik hímnemű csatázna rajta. Az egyik iránt ő is többet érzett, de vajon Hoseok vagy Daehyun a kiválasztott? Sehunnak nem kellett sokáig agyalnia a megfejtésen, amivel nyilvánvalóvá vált, hogyan sikerült Youngjae-nek megfékeznie a nála sokkal erősebb démont.

Sehun végig csendben volt, amíg a barátja a képességeit felhasználva juttatta ki magukat a raktárból, egészen a forgalmasabb csomópontokig. Youngjae telepátiával „győzte meg” a velük szemben haladókat, hogy ne figyeljenek rájuk, nehogy szemet szúrjon bárkinek is a bicegésük és a véres ruháik. Folyosóról folyosóra haladva a pszichiáternek egyre inkább az volt a benyomása, mintha Luke Skywalkerként próbálta volna Sehunt, vagyis Leia hercegnőt kimenekíteni a fogságból. Sőt elviekben a Syaoran nem is különbözött sokban a Halálcsillagtól. Kimosott agyú dolgozók sündörögtek, akiknek a fele a többi ember szapulásán kívül nem értettek máshoz. Hányatott sorsú foglyok éheztek, akiket az ellenállásukért megkínoztak. A vezér, aki a tettei ellenére a legtovább húzta… Minden egybevágott, akármennyire is szűnt irreálisnak. Kár lett volna tagadni, hogy a tudományos-fantasztikus történetek alapja teljesen egyezik a való élettel. Pont ezért reménykedett Youngjae abban, hogy épségben kijutnak a Syaoranból mindazok, akik nem szolgáltak rá a szenvedésre.

Az időre való tekintettel szinte egy lélek sem járt az alkalmazotti ebédlő közelében, így a fiúk feltűnésmentesen besurranhattak és Youngjae az Erejét használva biztosította a kétszárnyú ajtó bombabiztosabb bezárását. Sehun eközben sántítva sietett a legközelebbi ablakhoz. A karjai és a bal kulcscsontja sérülése miatt összepréselt szájjal fordította el a fogantyút, majd maga elé húzott egy széket, felállt rá és már mászott is. Hangosan szisszenve érkezett a talpára, karjai lüktettek a fájdalomtól. Esküdni mert volna rá, hogy néhány frissen beforrt sebe felszakadt, de inkább elterelte a figyelmét Youngjae-re, akinek csakugyan nem ment könnyen az ablakon kimászás.

Jungkook azonnal kipattant I.M kocsijából, amint a sűrű növényzet takarásából feltűnt a két sérült a láthatáron. Az ismét rendőri egyenruhát viselő fiú megkérte Youngjae-t, hogy ő üljön az anyósülésre és navigálja Changkyunt a dormhoz. Jungkook kivette a csomagtartóból az elsősegély dobozt és betessékelte Sehunt a hátsó ülésekre. Amint ezzel megvolt, I.M gázt adott és olyan gyorsan hagyták el a Syaoran területét, amennyire lehetett. Youngjae-nek volt egy olyan érzése, hogy semmi esetre se nézzen hátra, különben olyannal szembesülhet, ami rosszabb lehet egy szabadon eresztett démonnál. 

***

Mindazok ellenére, amiket Youngjae elszenvedett Daehyun miatt, kevésbé nézett ki annyira megviseltnek, mint Sehun. Megközelítőleg ugyanannyi sérülést szereztek, a szőke mégis több ápolást igényelt. Youngjae ezt azzal magyarázta, hogy neki jobb az állóképessége a leszármazottsága miatt, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Bár a másik három fiúnak szintén rossz volt nézni a pszichiáter bőrét borító vágásokat és a halántékánál lefolyt vért, addig nem akart magával foglalkozni, amíg Sehun meg nem kapja a megfelelő ellátást. Azonban a dormba felvitelén kívül volt egy sokkal kétségbe ejtőbb dolog, amit Youngjae kiszagolt rajta…

Eddig abban a hitben volt, hogy csak a támadás miatt érezte folyton a szőkén a démonszagot, ám a valóság ennél sokkalta szörnyűbb volt. Miután leültették Sehunt a nappaliban, egyértelművé vált a különös szag forrása. Eddig a kíntól a természetgyógyász szinte végig ökölbe szorította a jobb kezét, de most a sebtisztogatások miatt láthatóvá vált a tenyerén éktelenkedő fekete hegesedés és a csuklójáig besötétedett hajszálerek. Youngjae szíve egy teljes ütemet kihagyott, amint felmérte a helyzetet.

- Ezt hogyan szerezted?

- A sebet? – nyitotta ki jobban Sehun a tenyerét. – Ja, akkor, miután beledöftem Daehyunba az ollót.

- Kerberosz vérére kérdeztem rá – javította ki Youngjae fokozatosan elhalkuló hanggal.

- Ó, szóval tényleg Daehyun a sorozatgyilkosunk – kotyogott bele Jungkook, egyáltalán nem zavartatva magát. Földöntúli higgadtságával elterelte a figyelmet a szőke szerencsétlenségéről. – Sehun már említette, hogy a keresett alaknak mi az álneve, ezért rákerestem a múltkor. Kerberosz a görög mitológiában Hádész háromfejű kutyája volt. Ez utalhat Daehyun három különböző személyiségére, ha valóban olyan, amilyennek eddig is hittük. Egyik pillanatban full normális srác, a másikban pedig kegyetlen gyilkoló gép, de kell lennie egy átmenetnek.

- Három különböző személyiség? – vonta fel Youngjae a véres szemöldökét. - Én csak két énjével találkoztam.

- Egészen biztos vagy te ebben? – tudakolta Sehun sokat sejtetően, mire a barátja hangosan nyelt egyet.

- Most egyáltalán nem ez a lényeg! – csattant fel Youngjae, visszafordítva tekintetét Jungkookra. – Sehun megfertőződött!

Bár lehetetlen lett volna, a szobában mégis hirtelen zuhanni kezdett a hőmérséklet. Úgy telepedett a négy fiú közé a dermesztő hangulat, akár egy betört tetejű igluba a sarkvidéki szél. Jungkook a váratlan tényközléstől, Changkyun az értetlenkedéstől, míg Sehun Youngjae kifakadásától felejtett el pislogni.

- Ez mennyire gáz? – törte meg a hacker a csendet.

- Ha tízes skálán mérjük, akkor száz – túrt bele Youngjae a hajába. – Jungkook, a legjobb, amit tehettek az az, hogyha eltűntök innen. Nem biztonságos itt nektek.

- De veled mi lesz, hyung? Te is elkaphatod.

- Nekem már ugyan mindegy – vont vállat a négy jelenlévő közül a legidősebb. – Rajtam kívül amúgy sincs más, aki igazán segíteni tudna Sehunnak. Ha már sikerült kordában tartanom Daehyunt, akkor ez is menni fog.

Amint a két kívülálló srác elhagyta a dormot, Youngjae azonnal nekilátott a barátja ápolásához. Sehun olyan sokkot kapott, hogy megszólalni se tudott. Nem akarta elhinni, hogy ez vele történik. Hogy az ügyetlenkedése miatt több kárt csinált magának, mint hasznot. A kobra saját magába mart. Fel akarta tartóztatni a démont, ehhez képest csupán annyit ért el vele, hogy magába juttatta a vérét, ezzel pedig elindítva egy olyan folyamatot, ami során a támadójához hasonlóvá válik. Érthető módon káromkodások sorozata bukott ki belőle, mikor már képes volt értelmes szavakat kiadni, amiket egy-két apró könnycsepp kísért.

- Nagyon fog fájni?

- Daehyun tíz évvel ezelőtti feljegyzései és Natasha elmondása alapján… - hebegett Youngjae, éppen egy tapaszt nyomva a szőke egyik sebére. - Nos, nem akarok hazudni…

- Szóval a falat fogom kaparni – döntötte hátra a fejét Sehun, majd bosszúsan fújtatott. – Ezzel még számolunk.

- Eszedbe ne jusson felkeresni Daehyunt!

- Feltéve, ha túlélem ezt a faszságot – morogta a fertőzött, majd úgy pillantott a fekete eressé váló jobb kezére, mintha sav fröccsent volna rá.

***

Nem vagyok szörnyeteg, pedig annak tűnök. Azért bízom benne, hogy tévedek. Minden kusza, fogalmam sincs, mi folyik itt pontosan. Egy viszont biztos, hogy egyáltalán nem normális az, ami velem és körülöttem történik. Habár ma már mi számít normálisnak? És ebben az egészben az a legijesztőbb, hogy a normális szó túlságosan gyakran merül fel mostanában, holott most aztán végképp nem illethetek ezzel a jelzővel semmit.

Próbálok összpontosítani arra, amire kéne, de képtelen vagyok rá. Száguldoznak a gondolataim, kattognak a fogaskerekek a fejemben, a szerveimet szinte egyenként tudnám analizálni. Soha nem voltam betegeskedő típus, viszont most a sors gondoskodik arról, hogy megtapasztaljam mindazt a fájdalmat, ami eddig az életemből kimaradt, mind szellemi, mind fizikai értelemben.

Segíteni akartam, ami ugyan sikerült is, de ezzel egyetemben kárt okoztam magamnak. Ezt hívják önfeláldozásnak? Vajon a háborús hősök is ilyeneken mehettek keresztül, mint én? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem, ők sokkal jobban jártak. Meghaltak, mielőtt végzetes katasztrófa következett volna be a közösségben, ezzel szemben én nemhogy végignézhetem az ébredő poklot, de én magam ébresztettem fel. Ebben a pillanatban is zajlik, még ha nem is látványosan, viszont én érzem. És pont ez az érzet igazolja, újonnan micsoda borzalmakra vagyok hivatott.

Az idő hirtelenjében lelassult, majd feltűnésmentesen megállt, amint tudatosult bennem, mit értem el a harciasságommal. Jae próbált nem feltűnően kiborulni, végül aztán nem bírta magában tartani a feszültségét. Nem tagadom, mennyire összerezzentem, mikor élőben láthattam elszabadulni belőle azt a természetfeletti energiát, amit a bőre alatt hordozott. Rajta keresztül láthattam, várhatóan mikre leszek képes a jövőben. Mik azok, amik ellen eddig küzdött, erre már én is hozzá hasonlóvá válok. Olyanok voltunk egymás számára, mint a tükrök, amiket egyikünk sem törhetett darabjaira.

Jae bánatára nem titkolhattuk el a Syaoranban történteket Hobi és Kai előtt. Bár azt nem adtam Hobi tudtára, miket tudtam meg róla Daehyuntól, de ezek lényegteleneknek számítottak a legnagyobb gondhoz mérve: hozzám. Természetesen Hobi annyira kiakadt, mint még soha, Kai-nak kellett leállítania, nehogy fogja a sátorfáját és elköltözzön. Jae kirántotta a kezéből a kapkodva telerámolt táskáját és úgy kezdett el kiabálni Daehyun unokatestvérével, mintha a hirtelen felindulásból világot járni akaró gyereke lett volna. Én meg szótlanul ültem egy helyiséggel odébb, falvédőként hallgatva az eseményeket, mert semmi beleszólásom nem lehetett. Mégis mit tehettem volna? Semmivel nem javíthattam volna a körülményeken, miszerint elkaptam Daehyuntól a kórságát. Még kimondani is képtelenség lett volna, a tudat egyszerűen nem akart leülepedni bennem.

A gyötrelem viszont annál inkább. Jóformán lehetetlen küldetésnek bizonyult palástolni, mennyire tropára verte a szervezetemet a bennem motoszkáló méreg. Nem produkáltam olyasmi tüneteket, mint általában a betegségeknél szokás, de végtére is ez nem betegség volt, annál sokkal rosszabb. Pont ezért neveztem méregnek a karomból a testem többi részébe átkúszó fekete vért. Látni sem akartam, ezért bekötöttük az egész jobb karomat, viszont nem lehetett utána mit tenni, a vérelszíneződés a mellkasomon, a nyakamon és a hátamon is megmutatkozott.

Tehetetlenül álltunk a lakótársaimmal, mégis mihez kezdjünk. Jae-nek és Hobinak érthető módon szörnyű lehetett látni, hogy Daehyun fajtatársává váltam, míg Kai pusztán a többiek viselkedése és hangulata miatt volt ideges. És minél jobban szenvedtem, annál érzékenyebb lettem a külvilág rezgéseire, többek között a fiúkéra. Eközben úgy is éreztem, mintha átrendeződtem volna belül, akár egy fantomműtét esetében, ám nem a jó értelemben. Az eddigi életformám szempillantások alatt megszűnt létezni. Fekete kámforrá vált, aminek az utószele beleivódott a falakba.
Nemcsak a belsőm, hanem vele párhuzamosan a külsőm is változott, leszámítva a szerteágazódó fekete ereket. Az ínyem bizsergett az új szemfogaktól, amik kilökték az előzőeket, rendesen rám is hozva a pánikot. Majdnem kismalacként visítottam a kiesett fogaimtól, ám aztán Jae nyugtatott meg, hogy ez teljesen normális, sőt már jócskán kibújtak az új szemfogak – amik egy nappal később megmutatták teljes pompájukat… Festett szőke hajam tincsről tincsre természetes hamvasszőkévé változott, azonban nem maradt időm túlzottan foglalkozni a külsőmmel, hiszen az érzékszerveim működésének mértéke elvonta róla a figyelmemet.
Fel se bírtam fogni, milyen gyorsan kicsúszott minden a kezeim közül. Még csak össze sem szoríthattam a tenyereimet, de a tetteim jóra tételéhez adott lehetőségek elúsztak a semmibe, nem foghattam meg őket. Eluralkodott a káosz a korábban viszonylag nyugodt, csendes dormunkon. Jae mindenben a segítségemre sietett, Hobi-ról és Kai-ról ezt viszont nem lehetett elmondani, már két nap múltán a hócipőjük tele volt velem. Konkrétan a tekintetükből kiolvashattam, mekkora terhet jelentett nekik egy átalakulóban lévő démonnal létezniük egy fedél alatt, akinek a „betegszabadsága” még több melót akasztott a nyakukba. Biztosan nem lehetett könnyű tisztázni a távolmaradásomat, ami az újabb merénylettől kezdődött meg, pont ezért is tartottunk attól, hogy egy nyomozó bármelyik pillanatban betoppanhat.
Nem nagy meglepetés bevallani, ki volt az első, aki behúzta a kéziféket. A gyűlő agresszióm miatt Jae távol tartott Kai-tól, mert legszívesebben a gatyát is leordibáltam volna róla, mégis hogyan képzelte, hogy pont akkor akar szarban hagyni, mikor semmilyen segítséget nem nélkülözhetnék. Füleimre tapasztottam a kezeimet, hátha ezzel kizárhatom a három lakótársam élesen csengő hangjait, hiszen mardosott a bűntudat, hogy az eddigi összetartó brancsunk egy apró baklövésem miatt hullik szét. Hiába csillapodtak a kedélyek rövidesen, ez csak a látszat volt, de Jae próbálta elhitetni velem az ellenkezőjét. Nem sikerült neki, a színészkedése teljesen átlátszó volt. Ha senki nem figyel, Kai szó nélkül lelécel, ezt firtatnom sem kellett.

Alig jutottam túl a változás felén, de úgy tűnt, mégsem én voltam a legingerültebb négyünk közül. Kai nem bírt megülni a seggén, meg se várta a dolgom lefolyását, egyszerűen csak lelépett. Nem tehettünk semmit, mert Hobi előtt ment melóba, a MediCenterben nem találkoztak, többé pedig nem jött haza. Mélységesen lesújtott, hogy ilyen könnyen el tudott dobni minket magától, csak mert rizikós helyzetbe kerültünk. Annak idején azt tanultam az irodalomtanáromtól, hogy az az igazi ember, aki az önös érdekeit háttérbe tudja szorítani a közösség javára. Avagy hiába én változtam démonná, bennem több emberség maradt, mint Kai-ban.

Két év emlékei szublimáltak a beláthatatlan végtelenségbe. Akármennyire is hinné el azt bárki, hogy van olyan barátja, akire mindenben számíthat és tényleg hosszú életű kapcsolat lesz az övéké, a legváratlanabb alkalomkor derül ki igazán, mekkora tévedésben élt. Hogy nem feltétlenül az a személy nyújthatja a megfelelő támaszt, akivel minden hülyeségben benne volt vagy órákig képesek voltak a semmin is nevetni. Ez semmit nem számít manapság. Azonban nem akadhattam ki túlságosan a szempillantás alatt süllyesztőbe került barátságon – Jae és Hobi helyettem is ki volt borulva -, mert a testem a tudatom ellen fordult...

***

Lábaink lazán lógtak a tátongó mélységbe, ahol a város ébredezett. Július utolsó napjára virradt, a többi háztető között átszűrődött napfény tökéletesen megvilágította vértől mocskos kezeimet, ami tónusban a pirkadati égbolttal harmonizált. Egyre kevésbé, mert Jungkook segített lemosni a bőrömről a rászáradt testnedvet, az ettől kissé vörössé színeződött víz pedig lecsurgott a párkányon.

- Hyung, nem bírom ezt a tétlenkedést – jelentette ki, miután elhasználta az utolsó csepp vizet is az ásványvizes palackból.

- Át kéne gondolnunk, mi legyen a következő lépés – válaszoltam magamhoz mérten szigorúan.

- De gondolkodás helyett csak kukán ülünk! Itt van a nagy változtatások lehetősége a kezünkben, mégis úgy ülünk itt, mint a banánra váró majmok az állatkertben! Teljesen hátat kéne fordítanunk az előző életünknek, ehhez képest most nem nézünk ki különlegesebbnek senkinél! Az arckifejezésedből ítélve pedig úgy is tűnik, mintha megbántad volna ezt az egészet – sopánkodott a szintén kivilágosodott hajú fiú. - Miért nem tudod egyszerűen leszarni a múltadat, ahogy én?

- Ez nem ennyire egyszerű, dongsaeng – sóhajtottam keserű szájízzel. - Meg amúgy is, én vagyok kettőnk közül az idősebb. Ha teljesen felelőtlen leszek, ki fogja úgymond a gondodat viselni? Mert nem a bátyád vagy a szüleid, ez egészen biztos. Mi lesz az álmaiddal és az ambícióiddal, hm?

- Mit számít? – tette fel Jungkook a költői kérdést, enyhén megrántva a vállait. A kiüresedett palackot lehajította az utcára. - Befejezzük azt, amit Daehyun elkezdett. Ő már nem a régi, ebben biztosak lehetünk. Youngjae tönkretette.

- Mondhatjuk így is, de mégis mit akarsz konkrétan?

- Daehyun fontos mozgatórugója volt a busani maffiának. Ha kétszeresen átvesszük a helyét, be tudunk szivárogni és több mindenkit tudunk feldobni, akik eddig akadályozták a rendőrség munkáját.

- Nem értelek, Jungkook-shi – fordultam felé értetlenkedve. – Néhány órája mészároltuk le a Syaoran megmaradt lakóinak nagyját. Elértük azt, hogy végre bezárják azt a szutyoktelepet és a normális túlélőket elvitessék. Most akkor a „világos” vagy a „sötét” oldalon akarsz lenni?

- A világos oldal árnyékában.

- Diplomatikus válasz.
Bár kifordultam magamból, kettőnk közül mégis Jungkook lett a hevesebb és az energikusabb. Persze ez magától értetődő volt már a legelején, elvégre a pubertásának abban a szakaszában kapta meg tőlem a „dózist”, amitől úgymond jobban kezdett pörögni a kelleténél. Ahhoz nem fért kétség, hogy bőven lesz vele nyűgöm, nemcsak a bennem feléledt szörnyeteget, hanem az övét is nekem kell majd kordában tartanom valahogyan. Szinte egyből világossá vált, hogy a későbbiekben ő lehet minden idők legkegyetlenebb kétalakú embere, ha nem gyakoroltatom vele erőszakkal a fegyelmet. Apja és bátyja helyett lettem a gyámja, így sokkal nehezebb megpróbáltatásokkal néztem szembe. Ám nem gondoltam a helyzetet kezelhetetlennek, mert már tudtam, mi volt a gyógyír Daehyun bajára, ergo a miénkre is.

Újdonsült bűntársam csintalan mosollyal az arcán pattant fel a helyéről és indult meg a másik párkány irányába. Amint megállt, felém fordította a fejét és nagy szemeit hívogatóan, szurokszínűen csillogtatta meg. Az enyémnél valamivel szürkésebb haja egészen angyalinak látszott a napkelte fényében, ám a következő pillanatban már áthajlott a feketekőszén árnyalatába. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, én is feltápászkodtam a helyemről. Jungkook arcán földöntúli vidámság suhant át, mikor az én szemeim, ereim és a hajam is az Erő sötét oldalát kezdték tükrözni. Úgy vetettük bele magunkat az újabb ránk váró izgalmakba, ahogy a többi démon korábban sohasem.

***

Most már a jég hátán is megélne vagy egy vegyi háborút is átvészelne. Nem talált rá magyarázatot, hogyan tudott három mészárlást is túlélni, de ezek után bármit kibír, gondolta. A legutóbbi alkalommal tényleg hajszál választotta el attól, hogy ő is hegyes fogak vagy éles karmok áldozatává váljon, de a fekete szemek elkerülték őt. Hogy szándékosan vagy sem, arról írhatott volna egy pszichológiai esettanulmányt, csak éppen semmit nem ért volna el vele. Időpazarlás lett volna gyilkosok agyával gondolkodni, még ha ismerte is őket személyesen.

Yoongi testközelből láthatta a természetgyógyász és a nyomozó öccsének a pusztítását, ami minden képzeletét felülmúlta az előző vérfürdőkről. A legelső túlélője, Park Bom valószínűleg másodszor lehetett szemtanúja a démoni felfordulásnak, azzal a feltétellel, ha egyáltalán megmenekült időben, akárcsak ő. A fiúnak volt egy olyan érzése, hogy ezúttal korántsem volt a nő ennyire szerencsés. Vagy talán mégis? Hallott a nővérről pletykákat, hogy az első mészárlás után nem ment vissza a Syaoranba, akkora trauma érte. De mivel ezt senki nem erősítette meg, a sok tetem között akár a nő testét is meg lehetett találni. Ő személy szerint nem volt kíváncsi arra, mekkora ennek a valószínűsége.

De nem akarta feleslegesen ilyeneken törni a fejét, a látottak sokkalta szörnyűbbek voltak a merész teóriák kitalálásánál. Feltehetőleg soha nem fogja elfelejteni azokat a másodperceket, mikor az egyik folyosón szaladva megakadt a tekintete egy alacsony, hosszú hajú kislányon. Yoongiban nemcsak a vér, de a húgy is megfagyott a Kör című film főszereplőjére hasonlító Soosyét látva. Fehér egyenruhája rongyos volt, nem viselt papucsot, haja a szemébe lógott és mozdulatlanul állt a folyosó közepén, míg a többi ember sikongatva kerülgették őt. Nem törődtek a kővé dermedt kislánnyal, hiszen a saját életüket akarták menteni. Yoongi ritkán ijedt meg a horrorfilmektől, de a valóság belőle is kihozta az elemi rettegést.

- Mit állsz ott? Gyere el onnan! – kiabált rá Soosyére, miután sikerült elég bátorságot vennie ahhoz, hogy megszólítsa.

Hasztalanul, a lány ugyanolyan mozdulatlanul cövekelt a folyosó közepén, hajával eltakart arca nyugodtságot árasztott volna, ha Yoongi láthatta volna. Soosye koszos ruhácskáját meglengették a mellette elhaladó alakok, akik kínjukban azt se tudták, merre érdemes futni. Ha az ember éppenséggel elfuthatott az egyik démon elől, csak sejthette, hogy a másik irányból egy másik várja. Vajmi kevés esélye volt a kis menekülő utak meglelésének, főleg vérre szomjazó fenevadakkal összezárva. Yoonginak is sürgősen kijáratot kellett volna találnia, ám a halál nyugodtan álldogáló kislány sziluettje csak nem eresztette továbbhaladni.

Teljesen kétségbeesett, mert legszívesebben elrángatta volna Soosyét a helyéről, azonban a távolban felbukkant a helyi pánik egyik fő okozója, Jongdae nyomozó öccse. Yoonginak ötlete sem volt, hogyan válhatott a segítőkész, de minden lében kanál srácból ugyanolyan ördögfajzat, ami ellen eddig ő maga is küzdött a júniusi nyomozás kezdete óta. Ám nem maradt elég ideje ahhoz, hogy ilyeneken töprengjen, a srác ijesztően gyorsan hajtotta a syaoraniakat, akár egy farkas a birkákat, a tizenhárom éves kislány pedig feltűnően könnyű prédának ígérkezett a fokozatosan néptelenné váló folyosón. A pszichiáter gyakornok teli torokból kiabált volna, viszont egy-két nyekergő hang kiadásán kívül másra nem volt képes.

- Elkezdődött a visszaszámlálás – nézett fel Soosye egyenesen a vele szemben állóra, felfedve kísértetiessé torzult arcát. - A világunk hamarosan darabokban lesz.

Ez volt az utolsó dolog, amit Youngjae korábbi kezeltje mondott törékeny, rövidke életében. A démon egy pislantásnál is gyorsabban a nála egy fejjel alacsonyabb kislány mögött termett, természetellenesen hosszú fogaival olyan könnyedén tépte fel a torkát, ahogyan egy jaguár egy örvös pekari esetében. A fekete hajzuhatag egy másodperc múltán már a földön terült szét, elfedve az üvegessé vált szemeket.

- Szia, Yoongi. Hallottam már felőled – vigyorodott el Jungkook, beszéde közben Soosye sötét vére kifolyt a száján.

Innentől kezdve Yoongi annyira öntudatlanul cselekedett, hogy emiatt képtelen volt eldönteni, vajon a szerencsének köszönhette az ép bőrben kijutást vagy a démon szándékosan hagyta menekülni. Egyszer csak a gyakornok azon kapta magát, hogy otthon nekidőlt a bejárati ajtónak. Hidegen hagyták a részletek, kik élték túl a támadást és kik nem. Az események lefolyása túl gyors volt a felfogóképességéhez képest, de annyit leszögezett, hogy folytatni fogja a munkáját, a megrázkódtatás nem akadályozhatja meg. Eddig is a strapabíró férfiak táborát erősítette, így eljött a pillanat, hogy ezt igazán bebizonyítsa, de valamiért a MediCenterben sem érezte biztonságban magát.

Huszonnégy óra sem telt el a Syaoran teljes megsemmisülése óta, viszont Yoongi nem engedhette meg magának, hogy ezért feladja mindazt, amiért eddig elviselte a gondozóközpontban töltött hónapokat. Lelkiismeretes dolgozóként folytatta félbehagyott tanulmányait a MediCenter falai között már másnap. Bár az intézmény dolgozói furcsállták, hogyan volt képes ilyen hamar váltani, nem tartozott nekik magyarázattal. Yoonginak szüksége volt minden egyes fityingre, nem beszélve a protekciókról, amiknek hála könnyebben fizethette a lakbérét.

Ennek megfelelően próbaidő gyanánt azonnal kapott is egy új beteget, akit pont abban az órákban találtak meg ájultan a Gwangan-hídon, mikor elszabadult a pokol a Syaoranban. A sors furcsa fintora, hogy a szerencsétlen alak szintén pszichiáternek készült és előző nap nem ment be a MediCenterbe. Hovatovább, Yoongi hallásból ismerte is Youngjae-n és Sehunon keresztül. A zsigereiben érezte, hogy ez nem lehetett a puszta véletlen műve, ezért tenyere izzadni kezdett az izgatottságtól, hátha kiszedhet az előző napi ügy kapcsán belőle valamit. 

Ugyan neki feldolgozhatatlan élményekben volt része előző nap, mégis elszorult a torka, mikor belépett a keresett kórterembe és megpillantotta a már ébren lévő fiatalembert. Sötétbarna haja kócosan lógott a homlokába, bőre fakó és egészségtelen volt, megviseltségén látszott a gyomormosás. Mennyi mindent élhetett át, de közel sem annyit, mint Yoongi, mégis őszinte sajnálat alakult ki benne iránta. Tudta, hogy ez a találkozás nem akármilyen, az összes eddigi esettől különbözik, emiatt próbálta a legbarátságosabb hangnemmel megszólítani az ágyon heverőt.

- Hogy érzed magad, kedves Hoseok?

- Rosszabbul nem is lehetnék – válaszolt rekedten, szeméből áradt a keserűség.

- Kicsit sok volt az a nyugtató, amit bevettél, nem gondolod? – ült le a mellette lévő székre, szája sarkában halvány mosoly bujkált. - Ne aggódj, megfelelő kezelésben lesz részed. Már most megígérhetem, hogy amit elmondasz nekem, az köztünk marad.

- Mi ez a közvetlen hangnem? – Hoseokban volt már annyi józanság, hogy ezt különösnek vélje. – Ki vagy te?

- A nevem Min Yoongi, de ha jóban leszünk, szólíthatsz majd Sugának. Én fogok gondoskodni a mentális egészségedről, amíg fel nem épülsz. Van egy-két közös ismerősünk, tudod? Szóval, elmondod most, miért döntöttél úgy, hogy életedben már másodszorra begyógyszerezd magad, vagy ez már egy külön történet?