XXII-XXIII. rész

Vastag hurok tekeredett a nyaka köré, pedig valójában még nyakláncot sem viselt, amitől ezt hihette volna. Láthatatlan folyadék töltötte meg a száját, amit képtelen volt lenyelni, kis híján öklendezésre késztetve, holott a nyálán kívül semmi másról nem lehetett szó. Mindezért az álma volt a felelős, amiben Daehyun nyaki sebéből kortyolta a vért, akár egy vámpír.

Agyának éjjeli képzelgései annyira élethűre sikeredtek, hogy szinte a szó szoros értelmében érezte a vér fémes ízét a nyelvén és a torkában lecsordogálni a melegségét, kezeiben pedig a szilánkok szabdalta vágások miatt a csípő kínt. Ami nem is volt olyan kitalált, mint az hitte… Youngjae gondolkodás nélkül elkiáltotta magát, amint meglátta, hogy jobb kezén bebarnult vér, a száradt nedvfoltok takarásában pedig ott éktelenkedtek a vágások.

Egy szempillantás alatt kipattant az ágyából és a rövidtávfutókat megszégyenítő tempóban nyargalt ki a fürdőszobába. Megengedte a jéghideg vizet és miközben nézte, hogy a lefolyóba szivárgó víz halványpirosas árnyalatot vett fel, csaknem a saját szívének a ritmusától sajgott a dobhártyája. Elképzelni is lehetetlen volt számára, hogyan sérülhetett meg alvás közben, az álma sehogy sem lehetett valós. Milyen fizikai dimenzióban történhetne meg ilyesmi? Hogy álmában átél valamit, ami az ágyban fekvő testével is megtörténik? Legfeljebb egy Rémálom az Elm utcában féle mozifilmben lehetett volna látni ilyesmit, de semmi nem utalt arra, hogy Freddy Krueger életre kelt… Youngjae mégis a sebeit tisztogatta, csak éppen az ellensége nem egy aljas gyilkos volt, hanem saját maga.
Tisztán emlékezett a vérvörös íriszeire, a karomszerű körmeire, az eres arcára és a ragadozókra jellemző fogaira. Hogyan tapogatta nyelvével óvatosan a szemfogai hegyét, hogyan ugrott a feneketlen mélységbe a betört tükrön keresztül, valamint hogyan kortyolta Daehyun vérét. Undorodott magától, hogy az volt az utolsó emléke, mennyire jól esett neki ajkaival rácuppanni Daehyun nyaki hajlatára a kulcscsontjánál és a vörös testnedvének lecsapolásával miféle katarzis burjánzott benne. Tényleg lenne rejtetten egy olyan énje, mint Kerberosz? A vörös szemek a pazuzu felmenőre utaltak?
De mindez semmiségnek tűnt ahhoz a szó szerint kézzel fogható tényhez, miszerint komolyan megsérült alvás közben. Ami egyetlen kérdést vont maga után: hogyan? Időközben alvajáró lett és szétroppantott a lakás valamelyik részében egy villanykörtét, majd feltűnésmentesen visszabattyogott az ágyába? Ez sokkal több volt elképzelhetetlennél, egyszerűen lehetetlen már csak abból a szempontból is, hogyha kint összetört volna valamit, arra a hangra a másik három fiú biztosan felkelt volna. Nem, Youngjae egy olyan megmagyarázhatatlan dologgal állt szemben, amihez nem elég pusztán a logika.
Először grimaszolva, majd teljesen elhűlve meredt rá az önarcképére, csak úgy, mint álmában. Remegő kézzel törölte le a szája sarkában lévő vért, aminek az eredetét végképp képtelenség volt meghatározni. Ajkai duzzadtabbak voltak a szokásosnál, valamint itt-ott vörösebbek a vértől. A sebeihez hasonlóan a szájában érzett fémes íz sem volt képzelgés műve. Valós mind. Youngjae arca elfehéredett, szinte zöldes árnyalatot öltött a hányingertől és az iszonyattól. Rögtönzött fogmosással igyekezett mielőbb megszabadulni a vér jellegzetes ízétől.

- Elharaptam alvás közben a számat – kántálta Youngjae folyamatosan, nem törődve az álláig lecsordogáló fogkrémmel. – Biztos ez történt.

A biztonság kedvéért többször kiöblítette a száját. Remélte, hogy ettől megszabadulhat az álom okozta tehertől, kiköpködve az eddig legkomolyabb problémát, amit a rejtett démonsága okozott. Szaporán vette a levegőt, lassan hideg verejték csordogált lefelé a hátán. Kapkodva túrta fel a fiókokat és minden egyéb tárolóegységet, kötszert keresve. A sebek fertőtlenítése és bekötése közben Youngjae annyira megszédült, hogy az egyik csap peremén kellett megtámasztania magát. Azonnal felnyögött, mikor meggondolatlanul megszorította a peremet a jobb kezével is, így már duplán szitkozódott.

- Jae? – szólt be bizonytalanul Jongin. A kopogást a bezárkózó fiú teljesen figyelmen kívül hagyta a rosszullét miatt, ezért a barátja hangjától összerezzent. – Minden rendben?

- Persze, csak nagyon melegem volt már a szobámban!

Youngjae a sírás szélén, nehezen lélegezve dőlt a fürdőszoba ajtajának. Hajába túrva csúszott le a földre, térdeit szorosan a mellkasához húzta. Tudta, hogy Jongin még nem ment el, de Youngjae inkább csendben maradt és megvárta, míg a dorm legidősebb lakója elkullogott. Jóformán már az is fájdalommal járt számára, hogy visszatartotta a kitörni akaró feszültségét. 
Nem bírta azt a tempót, amit a teste megkövetelt tőle az elmúlt egy hónap során, amiben az volt a legrosszabb, hogy rendszerint hazudásokat kellett kreálnia. Egy életre elegendő arcátlan zagyvaságot hozott össze, túlszárnyalva korábbi elképzeléseit a saját őszinteségéről. Szívesen ráfogta volna az ügyet Daehyunra, de be kellett látnia, hogy valójában mindig is ilyen természetű volt, Daehyun csak a löketet adta meg a változáshoz.
Hogy senkinek ne szúrjon szemet a bekötött keze és az idegállapota, a szokásosnál előbb indult munkába. Szinte futva tette meg a távot a MediCenterbe, mintha attól tartott volna, hogy Jongin és Hoseok üldözőbe veszi. Youngjae többször is megdörgölte az arcát, mert nem akarta tudomásul venni, hogy a képességének a birtoklása a viszályára fordult és már alig különbözött azoktól, akiket eddig kezelt a Syaoranban. Valami elkezdődött, ez magától értetődik. Valami, ami elől nem tudok majd elmenekülni.

Azon kívül, hogy meglehetősen macerásnak indult a nap, élvezhette a MediCenter egészen nyugodt atmoszféráját. Mindig talált valamit, amivel elterelhette a gondolatait az ébredéséről, de akárhányszor megfogott valamit, vagy csak lepillantott a fehér kötésre, újra és újra érezte azt a láthatatlan kötelet a nyakára tekeredni. Eszébe ötlött, hogy legközelebb alaposabban kikérdezi Daehyunt az őt is érintő témáról, de az ideje és a levél miatt fingja sem volt róla, mikor keríthetne erre sort.

Nagyjából dél körül járt az idő, mikor pityegett a telefonja. Elnézést kért az új kollégájától, akivel éppen beszélt, majd hátat fordított neki és zsigerből izgulva nyitotta meg a Sehuntól kapott üzenetet. Egyetlen egy név szerepelt benne, Daehyun. Youngjae-n kezdett elhatalmasodni a pánik, ezért szapora léptekkel indult meg az új irodája felé. Már tárcsázta is Sehun számát és megállt a helyiség közepén. Ám nagy meglepetésére két csöngetés után a szőke kinyomta a hívást. Youngjae szemöldököt ráncolva nézett a mobilja képernyőjére, mikor néhány másodperc múltán Sehun hívta őt.

- Sehun? Mi a…

- Hiba volt felhívnod – vágott a szavába lihegve. – Talán már meghallotta…

- Mi folyik ott? Miért küldted el Daehyun nevét? – hadarta el Youngjae egy szuszra.

- Alakot váltott – jött a nem túl bizalomgerjesztő válasz, amitől Youngjae összerezzent.

- Mi?

- Gyere! – szólt Sehun kétségbeesetten. – Az E-épületben vagyok.

- Miféle E-épület? Olyan nincs is!

- A D-épület alatt… - Sehun szünetet tartott, hogy nyelhessen. – Téged nem engednének be, ezért máshogyan kell majd lejönnöd.

- Sehun! – Youngjae már szinte kiabált. – Mit csináltatok? Ő hol van?

- Éppen engem keres.
Sehun hangjából érződött, hogy remegett, mint a nyárfalevél, ami tovább gerjesztette barátjában az aggodalmat. Youngjae készült feltenni az újabb kérdést, de Sehun gyorsabb volt nála és megszakította a beszélgetést. Nem akarta elhinni, hogy ez történik, és megint át kell élnie azt, amit egy hónappal korábban, csak ezúttal testközelből. A sors kényszerítette, hogy a szemtanúja legyen mindannak, amit már megtudott Daehyunról. És mivel Sehun segítséget kért, nagy eséllyel Kerberosszal is szembe kell néznie. Ez egy olyan tapasztalás lesz az életében, amit nem hagyhat ki. Egyetlen dolgot remélt: ha a démon megengedte a vérfürdő csapjait, ne neki kelljen azokat elzárnia.

***

Az összes szerve minden egyes részét érezte, legalábbis így definiálhatta volna a feje búbjától a kis lábujja csücskéig tartó fájdalmat. A saját vérén kívül benne hömpölygött a még el nem múlt elektromosság, a harag és az a bizonyos fekete nedv, ami az egyetlen kiutat jelenthette. Szemei nehezen szoktak hozzá a rá irányuló fényáradathoz, ami azt a benyomást keltette, mintha arcműtét vagy fogorvosi kezelés előtt állt volna. Még az is fájt neki, hogy a szemeit forgatta az üregükben, ezért komótos másodpercekbe tellett, mire végignézhetett magán. Július ellenére dermesztő hideg tombolt a szobában, ezért nem érezte eres kezén az ujjbegyeit. A csuklóira feszülő szíjak takarásából kivillantak a sötét foltok, amiket a rángatózásokból szerzett. Ugyanez volt a helyzet a lábaival is, ám próbálta megőrizni a maradék józanságát. Látta, ahogyan a fekete démonvér érről-érre átjárja a végtagjait. A kérdés az volt, hogy a tágas szobában tartózkodókon kívül még ki láthatta ezt a jelenséget.

A hely meglepően hasonlított a júniusi kínzáséhoz. Nem is értette, melyik szárnyban lehetett, hiszen a D-épületben mindent tönkretett és a terület még mindig le volt zárva. Akkor hogyan lehetséges ez? Olyan erős nyugtatót fecskendeztek belé, amitől újabb gyötrést hallucinált, gyengeséggel együtt? Csak a felhergelt fantáziája műve volt a szobában járkáló alakok is? Emiatt láthatta az ajtó közelében ácsorgó természetgyógyászt?

- Sehun?

Hangját alig lehetett többnek mondani némaságnál, a szólított személy a sok csörömpölés és papucsslattyogás ellenére felkapta a fejét. Tagadhatatlan, mennyire nem akart a szőke srác a szemébe nézni, mégis hajlandó volt a rövid kontaktus kedvéért megerőltetni magát. Sehun arckifejezéséről lerítt, milyen szinten iszonyodott a látottaktól. Nos, a többi emberen végigpillantva Daehyun meg is győződhetett róla, hogy Sehun a helyiségben az egyedüli, akibe értelem és empátia szorult. Tekintve, hogy előző nap segített neki Youngjae-vel beszélni, nem is értette, miért volt akkor egyáltalán Sehun ezen a mocskos helyszínen. Talán megvádolták valamivel?

- Kialudtad magad? – csendült fel egy közepesen mély hang, ami egyáltalán nem Sehuntól származott.

Daehyun nem felelt, hiszen érződött a tónusból, hogy az illetőt valójában nem érdekli az ő állapota, csak kötözködni akart. Erre megkapta a bizonyítékot, sok-sok kicsi szempár szegeződött rá.

- Ennyire semmiség már ez neked, hogy ilyen jóízűt tudtál aludni? Gondoltad, hogy ezek az idióták amatőrök, és ledőlsz egy kicsit, hm?

Daehyun látóterét zavarta a felé forduló maszkos arc, amiből képes volt kiolvasni, mennyire fenyegetőző szándék lapult a férfi szavai mögött. Mégsem rémült meg tőle, csupán attól a gondolattól, hogy az ember maga mit tud majd vele csinálni, ha nem felel meg a viselkedése vagy a szótlansága az elvárásainak. Aztán ez az érzés kezdett alábbhagyni, amint a teljesen fehérbe öltözött pasas fokozatosan eltűnt a láthatáron, vagyis a zavaróan világító lámpák árnyékában. Minő meglepetésére helyette mások kerültek közelebb hozzá, amitől egyre jobban hitte magát egy vágóhídon fekvő malacnak. Azonban egy pozitívum volt ebben a dologban, Sehun erőt vett magán és egyik pillanatról a másikra csökkentette a távolságot közte és Daehyun között.
Ebből a szemszögből a szőkének ijesztően átható tekintete volt, Daehyun nem ilyenre emlékezett. Sehun körülbelül a kortársa lehetett, a szemei miatt viszont csalóka összképet nyújtott a profilja. Egyszerre volt felnőtt férfi és tinédzser fiú. Ez a kettősség a kisugárzására is kihatással volt, amibe Daehyun kapaszkodni akart. És, mintha ezt Sehun sejtette volna, megkérdezte a mellette állóktól, hogy megnézhetné-e a kikötözöttet közelebbről, hogy lássa, mennyire súlyosak a sebei a halántékán. Daehyun elborzadt, mikor Sehun az egyik döntésképtelen alaknak azt hozta fel érvnek, hogy azért nem semmi egy embert már majdnem egy napja kínozni…

Ezek szerint van a Syaorannak olyan része, ahol ugyanúgy folytatnak emberi kísérleteket és kínzásokat? Sokkal több rohadék maradt életben, mint azt gondoltam? Ha ez igaz, akkor egy egész épületről van szó vagy csak egy részlegről? És hogyan bírtam eddig? Miért nem haltam meg vagy változtam át? Mit csinálnak velem? Mi történik bennem? Daehyunnak déja vúja támadt, amit azzal magyarázott, hogy a hosszas elektrosokk erősen roncsolta a memóriáját és már a korábban megfogalmazott kérdéseire se emlékezett.

- Honnan ismered Youngjae-t és Jungkookot? – tette fel neki a kérdést harmadszorra, mert az előző két próbálkozáskor csak dadogott.

Az összes közeli figyelő hol Sehunra nézett, hol Daehyunra. Láthatóan a szőke nem volt felkészülve arra, hogy a lebénított egyént ez érdekli a leginkább. Ám a körülmények és a fültanúk miatt nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy gondtalanul feleljen.

- Ne törődjenek vele – legyintett Sehun nemtörődöm módon, amitől Daehyunban rekordgyorsasággal felment a pumpa.

- Válaszolj!

Nem tűnt úgy, mint aki közel járt a haldokláshoz, mert a kínzóteremben rajta kívül senki nem tudta volna felülmúlni azt az energiától átjárt frekvenciát, amit Daehyun hangszála gerjesztett. A beszélőkéjéből származó longitudinális hullám majdnem úgy söpörte el a többi embert, mint a közönséges, tengeri hullámok a szörfösöket. Köszönhetően annak, hogy Sehun már jó ideje rendszeres lakótársa volt egy démonleszármazottnak, a hatodik érzékével fogta is azt az adást, amit az ébredező Kerberosz generált.

- Itt az egyetlen, aki válasszal tartozik, az te vagy – sutyorogta Sehun, alig húsz centiméterre Daehyun arcától. – Mitől lett teljesen fekete a hajad?

- Nem értem, miről beszélsz.

- Tegnap reggel voltak még világos részek a hajadban. Hova tüntetted őket?

- Megettem őket – morogta Daehyun gúnytól csöpögő hangnemben.

- Ne hidd azt, hogy én annyira laikus vagyok téged illetően – öltött magára Sehun szigorúbb arckifejezést. - Mi van, ha azt mondom, hogy tudok a fajtádról? És tudok arról is, hogy Youngjae micsoda?

- Miért mondott volna el neked bármit is rólunk? – nézett Daehyun állhatatosan a szőkére, részben amiatt, hogy beszédre kényszerítette.

- Mert a barátja vagyok.

- És ezért jöttél ide? Hogy természetgyógyászként ötleteket adhass a kínzásomhoz? Jól szórakozol?

- Oh, nem ismerkedni akarunk vele! – szólt közbe egy másik fickó, aki Sehun felé tartott. – Szabálysértést követett el, még hozzá eléggé súlyosat, érted? Előbb tesztelünk, utána csevegünk.

- De már eleget kapott, mit akartok még vele csinálni? – fintorgott Sehun. - Már majdnem egy napja itt fekszik!

- Tudtommal egy természetgyógyász gyakornok nem rendelkezik itt akkora ranggal, hogy kérdőre vonja a felettesei döntéseit. Ráadásul úgy, hogy még csak a harmadik napját tölti itt!

A fickó hasonló nézéssel méregette Sehunt és Daehyunt. Bár nem hallotta, miről sutyorogtak, fogadni mert volna, hogy valamilyen módon közük volt egymáshoz. A szőke úgy viselkedett, mint egy rosszalló véleményét kinyilvánító ismerős a bűnösnek, emiatt vált a fickó vele szemben gyanakvóvá. Viszont annyira meg nem érdekelte a helyzet, hogy több időt szánjon rá, társaival már javában készültek a kínzás következő fokozatához.
Sehun jobbnak látta, ha „eltávolítja magát” a közelből. Neheztelően sandított a kikötözöttre, majd sarkon fordult és az ajtó felé vette az irányt. Hosszasan kifújta a levegőt és vissza se nézve hagyta el a helyiséget, a sok idegenre bízva az ártalmatlanított személyt. Vagyis ő azt hitte, hogyha eddig Daehyun nem váltott alakot, akkor már nem is fog… Hinni a templomban kell, feltéve, ha azt nem teszi tönkre egy olyan szörnyeteg, akire nincs hatással a szentelt víz...
Persze már az első percektől sejthette volna, hogy a folyosók mennyezetén futó csövek baljós árnyakat vetettek, visszafogva azt a minimális fénymennyiséget is, amennyit a ráccsal közrefogott lámpák sugároztak. Mivel a D-épület használhatatlanná vált, az alagsori részből alakították ki a hasonmását, ami többé-kevésbé sikerült is egy hónap leforgása alatt. Ugyan Sehun nem látta a gyilkosságok színhelyét, fogadni mert volna rá, hogy a viszonylag új E-épület kísértetiesebb az elődjénél. A modern kor eszközeit összeegyeztetni egy régies környezettel több, mint bizarr. Ezért álltak fel a szőrszálak Sehun hátán, mert egy múlt századi elmegyógyintézet pincéjében találta magát, ami mégis tele volt tágas, különböző technológiai vívmányokkal felszerelt laborokkal. A horror játékokban látott helyszínek egyike előtte elevenedett meg, ám az igazi csattanó csak ezután következett.
Annyira belemerült a saját gondolataiba és a lent dolgozók munkájának figyelésébe, hogy elfelejtette, merről jött és merre kellett volna mennie a felvezető lépcsőhöz. Ami nem csoda, hiszen a felújítás alatt álló szárny felért egy komplett labirintussal. De nem esett kétségbe, nagy baj úgysem történhet, amíg fel nem ér az irodájába, gondolta. Óriási baklövést követett el ezzel, amit hamarosan vérfagyasztó kiáltások jeleztek. Sehunnak esze ágában sem volt megtudni a csattanások és riadt emberek visításának okát, így reflexszerűen váltott kocogásra.
Szerencsétlenségére sehogy sem találta meg a biztonságot jelentő kijáratot, a zűrzavar pedig egyre nagyobb lett, a lentiek pánikja a tetőfokára hágott. Menekültek, de azt sem tudták, mi elől, viszont mire meglátták az okot, az volt az utolsó dolog, amit a látószerveik utoljára felfogtak a külvilági ingerekből. Sehun időben észlelte a bajt, ezért előrébb járt, egészen addig, amíg egy elágazásnál a másik irányból nem indultak meg a sikongató nővérek, mögöttük egy átlagos embernél gyorsabban mozgó férfi sziluettjével.

Sehun kikerekedett szemekkel húzta fel a nyúlcipőt és majdnem hasra vágódott, ahogy próbált minél hamarabb felgyorsulni. A legközelebbi kommunikációs irodára hasonlító helyiséget találta a legalkalmasabb átmeneti búvóhelynek. Sok volt az íróasztal, szekrény és polc, de a magassága miatt nem volt könnyű dolga a magzatpózzal az egyik asztal aljában. Bal kezével halászta elő a nadrágjából a telefonját, de mikor feloldotta volna a képernyőzárat, pont akkor rezzent össze annyira, hogy majdnem kiejtette a készüléket a kezéből.

- Tudom, hogy itt vagy, Sehun!

Daehyun hangja sokkal karizmatikusabbnak, mélyebbnek, valamint túlvilágibbnak csengett a megszokottól. A szőke hajú fiú nem gondolta volna Youngjae vallomása ellenére sem, hogy tartania kéne attól, hogy egy démonnal tartózkodik órákig egy intézményben, ám immáron belátta, hogy elővigyázatosabbnak kellett volna lennie. Nem mintha bármit is tehetett volna egy démon ellen, viszont akkor többször is átgondolta volna, miben működhet közre a vezetőség munkájában.

- Ne fáradj a meneküléssel, az előbb zártam le az egyetlen kijáratot!

Sehun még a levegőt is visszatartotta, nehogy akár egy apró nesszel leleplezze magát. Aztán attól kezdett tartani, hogy Daehyun nem is a légzését, hanem a szívverését fogja meghallani. Ám még bőven maradtak bent rekedt dolgozók, akik kellően elterelhették Daehyun figyelmét a szőkéről. Sehun azonnal kihasználta az alkalmat, és amíg az elszabadult démon az egész részlegben kergette a maroknyi embert, ő lebonyolította a telefonhívást Youngjae-vel. A többi már csak az időzítésen, a túlélési ösztönén és a barátja leleményességén múlt.

Egy belső sugallat azt súgta, hogy keressen magának egy szúró vagy vágó eszközt, amivel esetleg megvédheti magát. Bár őszintén kicsi esélyt látott arra, hogy egy ollóval, késsel vagy bármi mással feltartóztathat egy démont, de a próbálkozás többet érne annál, mintha egyáltalán nem csinálna ellene semmit. Már pedig az nem vallana Sehunra, hogy bárki is tehetetlenségre sarkallja. Ezt leszögezve magában vette a bátorságot és kimászott az íróasztal alól. Megrohamozta az alig pár méterre lévő polcokat, kisvártatva meg is lelt az egyik fiókban egy kibontatlan Braun-Stadler gátollót.

Sehunnak már csak arra maradt ideje, hogy kicsomagolja az ollót, a bal kezébe vegyen egy poharat és a polc mögött meghúzódjon, ugyanis Daehyun ismét feltűnt a színen. Ráérősebben haladt a három oldalról üvegfalakkal határolt helyiség felé. A szőke gyanította, hogy legfeljebb két-három ember lehetett még életben rajta kívül, ezért nem sietett Daehyun sehova. De akármennyien is legyenek elrejtőzve, ha közülük senki nem tudja értesíteni a felsőbb épületek dolgozóit. Csak Youngjae-re lehetett számítani, ha egyáltalán találhat másik lejárót.

A démon érezte a közelében egy ember jelenlétét, a levegőbe szippantva próbálta bemérni a koordinátáit. Nem tetszését kifejezve morgott egyet, majd benyitott… Sehun azonnal megérezte, hogy nyomasztóbbá vált a légkör, az ollót jobban magához is szorította. Nem látta, de tudta, hogy alig néhány méterre volt tőle az árgus szemekkel figyelő illető. Óvatosan kikukucskált a polc mögül, Daehyun éppen annál az asztalnál álldogált, ahol előzőleg Sehun megbújt. A szőkében fellobbant düh és a bosszúállás az ártatlanok miatt, ezért eldobta a poharat az egyik ajtó irányába. A törékeny tárgy hangosan csörömpölve megadta magát, Daehyun fújtatva kapta az üvegtörés irányába a fejét.

Sehun ezen felbuzdulva előmerészkedett, alig három másodperc alatt Daehyun mögött termett, a gátollót habozás nélkül döfte a hátába. A démon beleremegett a váratlan és éles fájdalomba, de majdnem Sehun is megrezzent ettől. A fekete hajú egy üvöltés kíséretében elvesztette az egyensúlyát, előre esett az íróasztalra. Sehun kirántotta az ollót a hátából, ám még mielőtt ismét lecsaphatott volna, Daehyun egy másodperc töredéke alatt megfordult és a nála magasabb fiút erőteljesen a mellettük lévő fémállványú polcnak lökte. Hatalmas csattanással dőlt el a polc, Sehun pedig a sok összetört eszközre és üvegre esett. Csontjai koppantak, ahogy teljes súlyával nekicsapódott a fémnek. Egyből megpróbált felállni, de figyelmetlenségében beletenyerelt a szilánkokba, miközben az elejtett ollóért tapogatózott a földön.

- Ezt mégis hogyan gondoltad? – kiabált Daehyun, amint észrevette, hogy Sehun támadt rá.

Daehyun a jobb kezével félig átölelte magát, mikor kitapogatta a hátán a sebet, amiből már dőlt a nem hétköznapi vér. A sötét alak mimikájából ítélve Sehun semmi jóra nem számíthatott. Meglelte a már sötét vértől szennyezett ollót, ám fél szemmel Daehyunt nézte, ezért az olló véres felét fogta meg a sebes markában. Gyorsan megforgatta az ollót, de aztán Daehyun kirúgta azt a kezéből. Sehun fájdalomtól eltorzult arccal feküdt el félig az eldőlt állványra és reménykedett, hogy nem tört el a csuklója.

- Ha Youngjae barátjának állítottad magad, miért hagytál szarban? – hajolt le hozzá Daehyun, teljesen fekete szemeitől még jobban megugrott a szőke srác pulzusa. - Ha már Ő nincs itt, akkor neked kellett volna segítened, erre te most még meg is próbálsz ölni?!

- Én nem vagyok leszármazott – tiltakozott Sehun normálisnak nem mondható levegővétellel. – Nem lehetek a segítségedre.

- Észrevettem – húzta össze Daehyun a szemeit, orrlyukai megremegtek. – Mondd csak, Youngjae mennyit mesélt rólam? Szóba kerültek az átbeszélgetett óráink, hm?

- Előző hétig a létezésedről sem tudtam, nemhogy arról, hogy Jae kezeltje voltál! – mentegetőzött a szőke.

- Mi? Egészen mostanáig egyáltalán fel se merült a nevem?

- A családod miatt jutott erre az elhatározásra – nyöszörögte Sehun, jobb kezét a bal karja alá szorította, miközben felült. – Az az igazság, hogy együtt élek vele, de nemcsak én, hanem Hoseok is.

- Mi van? Az a rohadék egy fedél alatt lakik Youngjae-vel?! – Daehyun annyira kiborult, hogy Sehun attól tartott, rajta fogja levezetni az idegességét. Tíz másodperces némaság következett. - Akkor ő az a srác, akiről tavaly hadovált nekem!

- Tessék?

- A drága unokatestvérem szerelmes az egyik lakótársába - köpte Daehyun foghegyről, undorral, mintha Hoseok bélműködéséről beszélt volna. - Hát persze… Így már teljes a kirakós.
Míg Sehun testének a fájdalommal kellett megküzdenie, addig az elméje az elhangzottaktól sajgott. Azt elismerte, hogy Hoseok és Youngjae már a kezdetek kezdetén úgy viselkedtek egymással, mint évtizedes cimborák, de nem gyanakodott arra, hogy kettejük közül valamelyik már egészen más szintre emelte a kapcsolatukat. Bár utólag a jelek egyértelműek, szánalmasnak érezte magát amiatt, hogy eddig figyelmen kívül hagyta azt, ami az orra előtt zajlott a dormban. Akkor ezért romolhatott meg a viszonyuk? Vajon Hobi már kitálalt? Hogyhogy nem tűnt fel nekem ez az egész? Miért így kellett megtudnom?

***

A bejárati ellenőrző brigádot Youngjae-nek nem esett nehezére kijátszani. Néhány meggyőző szó, modorosság, és már be is juthatott az aulába. Eddig nem hitte volna, hogy a Syaoran akkora, hogy egy épület lebénításával egy másikat tudnak beiktatni helyette, még hozzá a föld alatt, de akármik is zajlottak júniusig a D-épület falai között, azokat az állítólagos E-épületben folytatták tovább. Ha bízhatott Sehun útmutatásában, akkor olyan átjárót kellett keresnie, ami szintén levezetett a pincének mondható helyre.

Ha van egy főlépcső, aminek az ajtaját Kerberosz bezárta, akkor több kisebb kijáratnak is kell lennie valahol. Vészhelyzet esetén szükség lenne más menekülési útvonalra, a vezetőséget ismerve biztos csináltattak néhányat. Minden annyira nyugodtnak látszik, ami azt jelenti, hogy valószínűleg a lentiek közül senki nem jutott ki, úgyhogy Kerberosz megtalálhatta már a többi lépcsőt vagy már azelőtt megölt mindenkit, mielőtt elérhették volna a lépcsőket…

Youngjae szélsebesen tartott a már ismert raktárhoz. Ezúttal nem tarthatták fel az intézmény centrumából áradó szellemek suttogásai, sőt rá se nézett senkire, aki vele szembe jött. Pechére az elrontott térfigyelő kamerát már megjavították, ezért újra meg kellett buherálnia a telekinézisével, valamint a raktár kártyaleolvasóját is. A raktár alsóbb részébe lejutva elővigyázatosságból felvett egy fekete maszkot, orvosi kesztyűt húzott és nyakig felhúzta Sehun pulcsijának cipzárját – amit Sehun a MediCenterben hagyott -, hogy ne keltsék fel a gyenge pontjai Daehyun figyelmét. A Natashával való találkozásból okulva arra is gondolt, hogy Daehyun felismerte már az ő szagát, ezért tett magára egy kicsit Jongin elcsent arcszeszéből. 

Ahogy sejtette, a raktár legvégében újabb csapóajtó hevert a padlón. Meglepetésére a levezető fokok korántsem voltak újak, amiből arra lehetett következtetni, hogy az E-épületet legfeljebb csak felújították, sokkal régibb a vártnál. Mennyi titkot őrizhettek még a Syaoranban, amik valószínűleg soha nem fognak világot látni? Mennyi mesterkélt mozzanat zajlott a szellemjárta emeleteken? Nos, épp ideje, hogy néhányról lerántsák a leplet, ha kell, akkor erőszakkal…

Csatornaszerű folyosón találta magát, a csövekből származó cseppek hangosan csepegtek és koppantak a padlón. Youngjae lépéseinek zaja visszaverődött a nedves falakról, emiatt pedig attól tartott, hogy túl korán fog a démon csapdájába esni. Gyorsított a tempón, ám hiába szerette volna kiterjeszteni az erejét Sehun megtalálásának érdekében, Daehyun miatt nem tehette. Azt akarta, hogy a lehető legutolsó pillanatban vegye őt észre, máskülönben elég kicsi lenne az esély a biztonságos kijutáshoz.

Túljutva egy fémajtón egy világosabb, tisztább részbe ért, ami határozottan az E-épület egyik szeletének minősült. Rögvest megcsapta a frissen kioltott életek „aromája”, ugyanis a halálkor mindaz az energia kiszabadul a testből, amit az ember a fogantatása óta magában növelt és őrzött. Youngjae-t hirtelen vágta mellbe a rosszullét, mit művelt Daehyun a tudta nélkül, Sehun közvetlen közelében. Bele se mert gondolni, vajon a lakótársa hol várhatja, ha egyáltalán túlélte a démon garázdálkodását. Erre őszintén kevés esélyt látott, a démonokról megszerzett tudás szkeptikusságra intette. Lelkiekben kezdett rákészülni arra a hírre, hogy Sehunból már csak a porhüvelye maradt és ő értelmetlenül fecsérelte az idejét a megmentésére.

~**~

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Az eddig féltve őrzött szárnyba lépés Youngjae számára egyet jelentett a legnagyobb kihívással. Már semmi esetre sem fordulhatott vissza, a legnagyobb probléma az ő megoldására várt. Bezárult mögötte az ajtó és az a képzeletbeli rács is, ami átjárást engedett a külvilág és a démoni erőktől átjárt épület között. Egy kis csónakká vált, ami olyan közel került a folyó örvényéhez, hogy már esélye sem volt kievickélni belőle, az áramlat erőssége egyre jobban húzta magához.
Légyként vergődött a pók hálójában, amint feltűntek a láthatáron az első mozdulatlanul heverő testek. Egyáltalán nem volt kíváncsi, mit láthattak júniusban a kiérkezett rendőrök a nagy mészárlás után, de Youngjae abban is biztos volt, hogy erre az újabbra végképp nem kíváncsi, viszont kénytelen lesz bemenni a „sűrűjébe”. Lassított, hogy kellően felkészítse a gyomrát, ám nem tűnt valószínűnek, hogy ez ilyen körülmények között, már egy-két friss hulla mellett elsétálva lehetséges. Tudta, hogy a testük még meleg, a vérük javában ömlik kifelé a padlóra és egy jobb orvossal talán vissza lehetett volna őket hozni az élők világába. Annyira látszott rajtuk, hogy nemrég érintette meg őket a Kaszás, hogy Youngjae porcikái egytől-egyig reszkettek, még a fülei is.
Azok a reszkető fülek nemsokára jeleket fogtak. Panaszos jajgatás, csörömpölés és egy olyan hang, mintha egy szekrényt toltak volna el. A mellékfolyosó már fel volt dúlva, így a zajforrás a feltűnő főfolyosóról jöhetett. Youngjae egyre bizonytalanabbul haladt előre, a nagyobb térrésztől irtózott. Szabálytalan levegővételei tanúskodtak arról, mennyire tartott attól, miket láthat majd egy-egy vértócsában fekvő emberen kívül. Az a momentum is eljött, a jobb sarkon befordulva szembesülhetett a szétrombolt berendezésekkel, szikrázó lámpákkal, helyben hagyott dolgozókkal és egy távoli alakkal. Nyolcvan méterre lehetett Youngjae-től, így csak az illető világos haját és a négykézláb mászását vehette ki a félhomályból.
Úgy kezdett el szaladni, mint még életében soha, ezért annyira nehezen tudott megállni, hogy szinte hanyatt vágódott. Sehun arca és a karjai tele voltak horzsolásokkal, vágásokkal, véraláfutásokkal, a bal válla és a nyaka között dőlt a sebeiből a vér, köpenye egy henteséhez hasonlított. Youngjae rögvest letépte róla, hogy szemrevételezze a komoly sebeket, amik azt a benyomást keltették, mintha Sehun egy vadállat karmai közül szabadult volna. Ám a következő pillanatban már a támadó jelent meg az egyik nyitott ajtóban. Youngjae még csak rá se emelte a tekintetét, de azzal a lendülettel felrántotta Sehunt a földről. A részben vörössé színeződött hajú fiú nem tiltakozott a maszkos ellen, aggódó tekintetében nyomban felismerte barátját, igyekezett minél több erőt gyűjteni a lábaiba.
Félig futva, félig bicegve verekedték át magukat a szétzúzott berendezések, törmelékek és átharapott nyakú tetemek között. A démon morbid módon jót szórakozott ezen, ráérősen sétált mögöttük, vígan fütyörészve. Persze nem kellett megerőltetnie magát, hogy a két bukdácsoló fiúval lépést tarthasson, hiszen a tempójuk neki csak gyorsabb lépkedésnek minősült. Valójában mindig is szeretett játszadozni az étellel, de eddig a sikongató, fejt vesztve menekülők magatartása miatt nem nyílt alkalma erre, ezért adott a fiúknak hangyányi egérutat.

Ám Youngjae a hangyányiból sokkalta nagyobbat szeretett volna csinálni… Szemeit jobbra-balra forgatta, hátha a tekintete megakadhat valamilyen mozdítható tárgyon, ami még viszonylag épségben volt, hogy fegyvernek lehessen használni. Fél percig ötletelt, de belátta, hogy Kerberosz ellen az egyetlen igazi fegyver ő maga. Olyan gyorsan változtatott tervet, hogy még át se gondolta lényegében, mikor megszólította Sehunt.

- Mi lenne, ha most bezárkóznánk valahova.

Inkább hangzott kijelentésnek, mintsem kérdésnek, de olyan magától értetődőnek, hogy a következő sarkon Youngjae bal helyett jobbra irányította Sehunt és a legközelebbi helyiségbe nyitott. Hangosan bevágta maga mögött az ajtót – a továbbiak miatt teljesen felesleges volt csendben lenni -, lereteszelte a zárat és leültette barátját a falnak döntve. Egyáltalán nem zavartatta magát, mikor Kerberosz egy nagyot rúgott az ajtóba, Youngjae a képességével próbálta növelni a zár és a zsanérok ellenállóságát.

- Oké, a folyosó másik végén van egy rozsdás fémajtó – fújta ki a levegőt és lepillantott a földön gubbasztó Sehunra. - Nem nehéz kinyitni, de neked egyedül nem menne ilyen sérülésekkel. Arra gondoltam, hogy most önkéntes alapon kimegyek és elcsalom innen Daehyunt. Mikor hallod, hogy már nem vagyunk itt, akkor két dolgot tehetsz. Nyugodtan kijössz innen és egészen a folyosó végéig elvonszolod magad, vagy végig itt maradsz és megvársz engem. Én azt ajánlom, hogy maradj itt, amíg csak lehet, viszont ha törtető vagy és érzed, hogy gáz van, akkor azonnal gyere ki. Ha netalántán Daehyun megölne engem, akkor úgyis el lenne egy ideig a hullámmal, akármilyen morbidnak is hangzik… Egy kis pihenés után nagyobb esélyed van kinyitni egyedül azt az ajtót. Mögötte a régi csatornarendszer van, az első létrán felmászva a páciensek elkobzott holmijainak fenntartott raktárban fogsz kilyukadni. Onnantól gyerekjáték kijutni.

- Jae?!

Sehun hangja úgy szelte ketté a gondterhes légkört, mint egy frissen fent kés. Youngjae elkerekedett szemekkel nézett rá, hiszen a hangjából érződött, mennyire képtelennek vélte barátja szavait. Igazából még nem is normalizálódott a légzése és a szívverése, legutóbbi sebeiből továbbra is vér csordogált, de Youngjae már a tervével bombázta.

- Majd én feltartom, ne izgulj – guggolt le a maszkos, bal kezét rátette Sehun jobb vállára. - Te is tudod, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lett volna. Neked csupán annyi a dolgod, hogy élve kikerülj innen.

- Nem várhatod el, hogy most csak magammal foglalkozzak, ha Daehyun erősebb nálad! – háborodott fel a szőke. – Csak egy leszármazott vagy, nem tudsz szembeszállni vele pusztán a telekinéziseddel! Annyira egyértelmű, hogy te fogsz alulmaradni, minthogy a víz száz fokon kezd forrni!

- Vannak módszereim – válaszolta Youngjae hetykén. – Meg amúgy is, nem megölni akarom, hanem csak lefárasztani. Több esélyed lesz kijutni, ha minden energiáját és figyelmét rám szenteli.

- Jae – szólt Sehun a leülepedni látszó, hergelő csendet megszakítva. Pillantását a már feszülő ajtóra szegezte, majd vissza a barátjára. - Szeretlek, bro.

Amennyire az ereje és a fájdalmai engedték, magához húzta Youngjae-t. Állaikat egymás vállára tették, bátorítóan megveregették a másik hátát. Sehun nem akart belegondolni, hogy mi van, ha ez az utolsó ölelés vagy az utolsó alkalom, amikor láthatja a különleges fiút élve, de sajnos ezt az eshetőséget nem lehetett kizárni. Testének egész felületén az idegesség verejtéke kezdett gyöngyözni.
- Ne pazarold az erődet búcsúzkodásra – engedte el Youngjae. Levette a pulcsit és ráterítette Sehunra. - Hamarosan követlek, megígérem.

Hosszan kifújta a levegőt és elernyesztette megfeszült izmait, hogy a benne éledező Erő szabadabb áramlást kapjon. Rendíthetetlen mimikát öltött magára, majd félelmet nem ismerve nyitotta ki az ajtót, amit aztán azonnal be is csukott maga mögött. Bátorsága meginogott, amint szembekerült Kerberosz teljes valójával. Ha Youngjae nem hunyászkodott volna meg a képességének, akkor a démon kisugárzása erősen arcon csapta volna, így viszont csak megtántorodott egy kissé.

Azt szajkózta magában, hogy teljesen felesleges pánikolni, hiszen a vele szemben álló csupán Daehyun egyik alteregójának a kivetülése. Elviekben találkozott már vele korábban, érezte őt a beszélgetések alkalmával, nagy meglepetést nem okozott. Ezúttal mindössze annyi volt a különbség, hogy Daehyun külsején is meglátszott, miféle lény lapult eddig a bensőjében. Haja koromfekete, szemei olyanok, akár Youngjae álmában a betört tükör mögötti űr, száját és környékét pedig a tucatnyi áldozatainak vére szennyezte. Mindezt összegezve határozottan a látószervei voltak a leghátborzongatóbbak, komplett pupilláknak tűntek, amikkel akár az ember csontjáig is hatolhat.
Youngjae lehámozta kezeiről a kesztyűket és a földre dobta őket, amiket aztán követett a maszkja is. Kerberosz arca szinte szétszakadt a vigyortól, hogy végre testközelből láthatta az úgynevezett konkurenciáját ennyire erőtől duzzadó állapotban. Többféle vágy keveredett Youngjae iránt a vérontásra szomjazó sejtjeiben, ezért türelmetlenkedve körbenyalta száját. Egy jóformán közönséges halandó szintjén lévő leszármazott nem jelenthetett neki kihívást, viszont az még számára is kérdéses volt, hogy Youngjae hova fejlesztette a képességeit vagy, hogy egyáltalán mennyire venné komolyan a játszadozást. Már pedig Kerberosznak semmi célja nem volt azon kívül, hogy a volt pszichiáterét elcsábítsa a saját oldalára. Milyen szexi lenne igazi pazuzu démonként…

- Ezt már szeretem – szólalt meg Kerberosz az emberi hangjánál mélyebb tónussal, amitől Youngjae-t kirázta a hideg. – Több ruhadarabot nem akarsz levenni? Nem lenne ellenemre.

- Még van pofád jó pofizni azok után, amiket tettél? – kiabált Youngjae, ezzel energialöketet küldve magából a démonban tanyázó Erő-érzékelőknek. – Majdnem megölted Sehunt!

- Azt hittem, vicces lesz elszórakozgatni vele, de mivel ugyanolyan közönséges ember, mint a többiek, hamar meguntam – lépett egy lépéssel közelebb Kerberosz a tajtékzó Youngjae-hez. – Te viszont… Tökéletes játszótárs vagy.

Youngjae gyorsan felismerte, hogy a démonok a pedofilokhoz hasonlóan működnek: az izgatja fel őket, ha az áldozatuk ellenkezik és érezni rajtuk a félelmet, avagy könnyűszerrel uralkodhatnak rajtuk. Így nem maradt más választása, minthogy azt színlelte, „behódolt” Kerberosz akaratának. Összes önuralmát összpontosította lábaiban, hogy még csak véletlenül se futamodjon meg, visszafojtott lélegzettel tűrte, hogy Kerberosz egyre közelebb és közelebb került hozzá. A démon a hatalmas fekete tekintetét látványosan legeltette Youngjae arcán, amit aztán a fiú elfordított. Az összpontosítás annyira lekötötte, hogy a tűrőképessége fokozatosan csökkent, még le is hunyta a szemeit, kerülve a fekete szempárral a kontaktust.

Hevesen kalapáló szíve kihagyott egy ütemet és szinte szingularitást alkotott a gyomrával, mikor megérezte a démon forró leheletét a nyaka hajlatában. Sőt érezte a vérszagot és azt a kellemes illatot is, amit az emberi Daehyun bőre árasztott magából. Eddig csak egyszer-kétszer azonosította a beszélgetések során, ezért Youngjae próbált arra gondolni, hogy ugyanaz a személy áll előtte, mint korábban, nem egy gyilkoló gép. Ám dolgát megnehezítette, hogy Kerberosz még a füle mögötti területet is megszaglászta, orrával súrolva Youngjae bőrét.

- Le se tagadhatod, hogy volt egy hozzám hasonló ősöd – morogta a démon egyenesen Youngjae füleibe. – Különben nem lenne ennyire finom az illatod.

A gyakornok feljajdult fájdalmában, ugyanis a következő pillanatban Kerberosz a falnak lökte. Ám nem hagyta összecsuklani, mi több még jobban Youngjae-hez préselte magát, hideg nyelvét végighúzta a kulcscsontján, egészen a nyaki ütőerénél lévő részig, hosszú nyálcsíkot húzva. Éles szemfogaival csaknem megsebezte Youngjae-t, ezért az esetleges vörös nyomot elkerülendően csók formájában fejezte be a „területe megjelölését”. Talán ez volt az első alkalom a tíz év alatt, mikor Kerberosz gyengéd volt magához képest.

Miután lecuppant a leszármazott nyakáról, kevésbé ijesztő arccal biccentett Youngjae-nek, hogy kövesse. Youngjae szó nélkül indult meg Kerberosz alakja után, közben visszafogta elégedettségét, miszerint a démon bekapta a horgot. Gyorsan letörölte magáról a nyálat, majd azon töprengett, hogy vajon a fiú kinek a ruháit lopta el. Fekete pólót, bőrdzsekit és feszülős nadrágot viselt, kiemelve ezzel a brutális kisugárzását. Nem volt elképzelhetetlen, hogy az E-épületet végigjárva lerángatta egyesekről a neki tetsző darabokat. De mi értelme volt ennek? Youngjae-ben felmerült, hogy a démonfiú az újabb mészárlással akarta egybekötni a szökését, ezért volt szüksége mások ruháira.
Fokozatosan növekedett benne az undor, elképesztő módon viszont az ellenszenv nem. A reggelije egyre jobban kúszott felfelé a nyelőcsövében a halottakat látva, valamint hogy az a száj ért hozzá az ő nyakához, ami előzőleg más emberekét tépte fel, mégsem tudott elemi utálatot táplálni a démon iránt. Esetleg ez az emberi mivoltának volt köszönhető, az igazi Daehyunnak? Youngjae ebből kifolyólag véget akart vetni a morbid idillnek, csak még azt nem tudta, hogyan tegye ezt meg. Mivel érheti el azt, hogy Kerberosz visszaváltozzon Daehyunná?

Próbált minél kevesebb figyelmet fordítani az eszméletlen káoszra, amit a démon maga mögött hagyott. A szerteszét esett, darabjaikra hullott bútorok, gépek, emberi maradványok olyan benyomást keltettek, mintha kisebb bomba robbant volna és ők ketten már csak a romokban kerestek volna valami menthetőt. Már pedig szemmel láthatóan az egyetlen dolog, amit érdemes lett volna megmenteni, az pont Youngjae előtt sétált lopott ruhákban…

Kerberosz nem volt gondolatolvasó, ennek ellenére hirtelen megállt és gyanúsan sandított Youngjae-re. A gyakornok megszeppenve pislogott, közben hangosan nyelt egyet attól tartva, hogy talán valamit nem a démon kedve szerint csinált, ám nem erről volt szó. A fekete szemű megragadta a csuklóját, aminek következtében Youngjae elektromosságszerű kisülést érzett. Iszonyodott a csuklóját szorító, véres kéztől, de inkább csendben maradt és hagyta, hadd vezesse el a démon oda, ahol korábban a kínzása zajlott.

Kizsigerelt emberek egymás hegyén-hátán, akiknek a belsőségei annyira összefolytak, hogy meg se lehetett mondani, melyik szerv kihez tartozott. Valakinek csak a nyaka volt felhasítva, viszont a fölötte lévő halott vére belecsordogált a nyitva hagyott szájába. Megint másnak az üvegessé vált szemeire folyt a vérből és ott kezdett el száradni olyan árnyalatúra, akár a szurok. Ismerős arcok, amik szinte a felismerhetetlenségig torzultak, egyenesen lehetett látni rajtuk azt a rémületet és kínt, amit az utolsó pillanatokban éltek át. Youngjae-nek öklendeznie kellett a látványuktól, amit a szédüléstől elhomályosuló látása miatt csak vörös pacáknak látott. Több se kellett, kiszökött a démon fogságából és olyan gyorsan elhagyta a helyszínt, amennyire a lába bírta.

- Youngjae!

Kerberosz üvöltésétől zengett az egész folyosó és a hang terjedése miatt úgy tűnt, hogy a démon alig pár lépésnyire maradt le tőle. Azonban nem vette rá a lélek, hogy hátraforduljon, mert azzal talán végzetes hibát követett volna el. Egészen addig futott csőlátással, amíg meg nem bizonyosodhatott a hangokból ítélve, hogy megnövelte az esélyeit. Az Erővel nyitogatta ki az ajtókat maga mögött, ezzel átmeneti akadályokat állítva a démon útjába. Ám ez a módszer nem volt se hosszú távú, se hasznos. Egy idő után csak annyit ért el vele, hogy ugyan harminc méterrel az üldözője előtt járt, de annak a dühe nőttön-nőtt, ezzel növesztve is a kiáramló erejét.

Csak az átlagon felüli reflexeinek köszönhette, hogy nem találta el annyi törmelék, amennyit Kerberosz futás közben hozzávágott. Egyenként estek le a lámpák a pattanásig feszülő energiák miatt, a körülöttük lévő falak vakolata mállásnak és omladozásnak indult. Az út közbe eső üvegek – ajtókon vagy bárhol máshol - kivétel nélkül ripityára törtek, a szilánkok úgy borították be a padlót, akár szilveszter estéjén a konfettik. Az egyik alkalmazotti mosdóban a csövekből víz tört fel, ami komótosan kezdte elárasztani az ottani folyosót. A macska-egér játék jóformán több kárt tett az épületben a mészárlási rombolásnál, negyed órával később Youngjae el is tévedt, mert nem ismerte fel, hol járt éppen. Egyre nagyobb sötétség borult a Syaoran földalatti szárnyára...

Addig akarta leamortizálni a démont, ameddig bírta szusszal, ám úgy tűnt, csak Youngjae képessége gyengült az üldözés közben. Ő mindenfelől kapta a csapásokat, többször el is esett a faldarabokban, üvegekben, berendezések elgurult részeiben vagy éppen a vértől csúszóssá vált padló miatt. Ennek tetejében a démon telekinézissel is hatást gyakorolt rá, energialökettel ingatta meg egyensúlyában. Youngjae akárhányszor támadt vissza, próbálkozásai rendszerint hasztalannak bizonyultak. Ha faldarabot röpített Kerberoszhoz, az még félúton irányt változtatott. Az pedig további hátrányt jelentett a gyakornoknak, hogy a démon a ruganyosabb mozgásával gyorsabb volt, könnyebben kerülhette ki a felé repülő objektumokat.

A kirobbantott üvegű irodánál Youngjae megállt, de újabb törmelék száguldott felé a levegőben, amit csak nagy erőlködések árán sikerült megfékeznie. Kerberosz nagyobb erejétől fogva a törmelék nem indult visszafelé, Youngjae mindössze ellenállni tudott és helyben tartani a faldarabot. Fogat csikorgatva küzdött, hogy minél tovább maradjon talpon, de a démon folyamatosan közeledett felé, a levegőben toporgó rögtönzött fegyvert pedig egyre nehezebben tudta távol tartani magától. Nem látott más megoldást, minthogy egyszerre engedte le a kezét és guggolt le, így a faldarab a lendülettől tovább száguldott a folyosón, ami közvetlenül a feje felett süvített el.

Nem törődött vele tovább, befutott az iroda maradványai közé, hogy több mindent tudjon Kerberoszhoz vágni. Nem jöttek be a számításai, a démon akkora energianyalábot küldött felé, hogy Youngjae átesett egy asztalon, mindent magával söpörve. A gyengeség ólomsúlyként nehezítette meg végtagjait, szinte csillagokat látott a fájdalomtól. Viszont nem adhatta még fel, ezért félig négykézláb iszkolt az egyik fémszekrényhez. Kerberosz számított erre a húzására, ezért újabb löket suhant Youngjae felé, ami aztán a mögötte lévő szekrényt találta el. Ingása közben a démon egy kézmozdulattal és a saját telekinézise segítségével a szekrény nem hátra, hanem előre dőlt, kis híján agyon csapva a szenvedő gyakornokot.
Nyöszörögve mászott át a szekrényen, majd két métert tett meg a földön kúszva, mikor Kerberosz a kidőlt szekrényre ugrott. Összehúzott, éjsötét szemekkel figyelte volt pszichiátere nyűglődését. Újabb kézmozdulatot tett, minek okáért Youngjae felemelte a fejét, de volt még benne annyi erő, hogy képes volt ellenállni a vonzásnak. Kerberosz megelégelte a folytonos ellenszegülését, ezért leugrott a szekrényről, Youngjae-hez sétált és saját maga állította talpra ingjének gallérjánál fogva. Bikához hasonlóan fújtatott egyet ingerültségében, látva Youngjae szájából és a haja rejtekéből hosszan lefolyó vért.

- Miért menekülsz előlem? Teljesen értelmetlen ellenállnod, miért nem fogadod el? Te is ilyen vagy!

- Nem, tévedsz – szólalt meg Youngjae nehezen, hozzá képest ijesztő grimasz jelent meg arcán. - Én nem vagyok gyilkos!

- Majd azzá teszlek.

- Csak a holttestemen keresztül!
A gyakornok lerángatta magáról a másik személy kezét és a sajátját felemelve egy nyalábbal lökött egyet a démonon. Az embertestbe zárt szörnyeteg hátratántorodott a szekrényig, de szinte rögvest viszonozta a „gesztust”. Nagyobb erejéből kifolyólag Youngjae öt métert csúszott hátra, egy íróasztal akadályozta meg abban, hogy kiessen az iroda széttört üvegfalainak túlsó oldalára. Keresztcsontját beverte az asztal lapjába, azonnal össze is csuklott kínjában.

- Ehhez kevés vagy - törölte meg a démon a száját.

Youngjae-hez sétált, leguggolt elé és olyan szemekkel tanulmányozta a rongybabára hasonlító fiút, mint egy amerikai kisdiák a felboncolt békát kémiaórán. Egyszerre érdeklődve és távolságtartóan.

- Leszármazott vagyok, nem olyan démon, mint te. Ugyanolyan törékeny vagyok, mint bárki más.

- Ehhez képest most mégis próbáltál úgy kárt tenni bennem, mint ahogy én szoktam másokban.

- Van rejtetten elvetemült énem, de én legalább próbálom visszafogni – sziszegte Youngjae szemrehányóan. - Kösz, de nem kérek ebből a démonos mizériából.

- Igazán? Jó tudni… - mosolyodott el szomorúan Kerberosz, kevésbé láttatva magát hidegvérű gyilkosnak. - Azt hittem, hogy végre megismertem azt, aki úgy fogad el, ahogy vagyok. Aki együtt tud élni azzal a gondolattal, milyen szörny tudok lenni. Erre tessék, ugyanúgy hátat fordítasz nekem! Hogy volt merszed hitegetni? Hogy merted azt mondani, hogy segíteni akarsz, ha pont most futsz el?

- Miért várod el, hogy válaszoljak bármelyik kérdésedre is, ha pont az ellenkezőjét állítottad a levélben? – értetlenkedett Youngjae. – Az utolsó bekezdésekben konkrétan elküldtél a francba! Nem semmi, mennyire barokk körmondatokba tudtad írni ezt…

- Azt a levelet az emberi felem írta, nem én! – csattant fel a démon.

- Akkor döntsd el végre, hogy melyik a dominánsabb feled és melyik mit akar valójában tőlem, mert már kurvára unom ezt az egészet!

- Minden rajtad múlik – felelte Kerberosz, hangszíne már jobban hasonlított a normálishoz. – Attól, hogy te mit akarsz tőlem.

- A jelenlegi felállásban semmit. Elviekben hosszú élet áll előttem, ehhez képest az elmúlt negyed óra alatt végig a halál torkában éreztem magam miattad. Nagyszerű, komolyan… Amíg lehetetlent kérsz tőlem, de cserébe nem nyújtasz semmit, addig nincs miről beszélnünk.

Youngjae fújtatva emelkedett fel a hideg padlóról, ezzel is jelezve távozási szándékát. Felkelési kísérlete kudarcba fulladt, izmait felkészületlenül érték a megterhelés, ezért azzal a lendülettel visszaesett a földre. Eszméletlenül kóválygott a feje, csak koloncnak érezte a nyakán, a hányinger pedig még mindig égette alulról a nyelőcsövét. Teste annyi részen sajgott, hogy jobbnak látta szó szerint szemet hunyni a dolgok fölött. A démonnak viszont ez egyáltalán nem volt kedvére.

Letérdelt, jobb kezével Youngjae feje alá nyúlt és ölébe vette, mielőtt a fiú tiltakozhatott volna. Őrültségnek tűnhetett, hogy az egyik pillanatban hajszál híján megölte a gyakornokot, míg a másikban már nagyra nőtt csecsemőként tartotta karjaiban. Joggal merülhetett fel a kérdés, hogy ha egy démon soha nem vetemedne ilyesmire, akkor ő miért tette ezt. A megoldás nem is lehetett volna egyszerűbb: már nem Kerberosz irányította a cselekedeteit. Az átalakulása a végső szakaszba lépett.

Ennek ellenére őt jobban lekötötte a rá szegeződő, rémült tekintet. A másik fél viszolygása. A kettejük erejének egyesülése. A száradt vértől vörös párnácskák a gyakornok orra alatt, amik érintésével Daehyun végre kiszabadíthatja a dzsinnt a palackból. Titkon erre várt, mióta magáévá tette Chaerint. Hogy talán egyszer, egyetlen egyszer olyan nyomást gyakorolhat Youngjae-re, mint azelőtt soha senki az eddigi kezeltjei közül. Bár ez a közelség is meglepően ijesztőnek tűnhetett, az átalakulásban lévő démonfiúnak nem volt elég.

- Gyógyíts meg – kérlelte, miközben a szemei lassan kezdték elveszíteni szurokszínű árnyalatukat.
Youngjae nem replikázott sehogyan sem, de akkor sem tette volna, ha lett volna rá lehetősége. Egyszerűen nem érdekelte semmi, kizárólag az, hogy a kínok minél előbb elhagyják a testét. Ezért sem próbált szökni Daehyun szorításából, ugyanis a Fészeklakó puha ajkai elmulasztották a fájdalmát, legalábbis a szájában. Képtelen elméletnek hangzott, hogy egy démon nyálában morfium legyen, mégis egy csapásra tovaillant a sajgás, már csak ezért sem volt hajlandó elhúzódni Daehyuntól. Mit számított egy ártatlan csókocska Hoseoké után? Youngjae ugyan mindegy alapon beletörődött a patthelyzetébe.
Azt persze el kellett ismernie, hogy az újabb hímneműtől kapott csók ezúttal nem volt annyira váratlan és felzaklató. Valamilyen különös oknál fogva teljes nyugalommal töltötte el, másfelől élvezte, hogy végre nem hanyatt homlok kellett menekülnie a támadója elől. Daehyun a földön ült, Youngjae pedig félig az ölében, miközben nyelveik fociztak, édesen passzolgatva egymásnak a nem létező labdát. Nuku fenyegetőzés, nuku halálfélelem, nuku egymásnak feszülő energiák. Csupán ők ketten, élvezve a megváltozott helyzetet és azt, hogy Daehyun megvalósította ama féltve őrzött igényét, amit az e-mailből kihagyott.
Youngjae kótyagosan nyitotta ki szemeit, amik aztán azonnal el is kerekedtek a csodálkozástól. A nála idősebb srác látószervei visszanyerték eredeti színüket, arcáról eltűntek a halvány erek, hegyes szemfogai visszahúzódtak. Egy bökkenő volt, haja ugyanolyan feketén derengett a félhomályban, de ezt Youngjae nem tehette szóvá, Daehyun egyik pillanatról a másikra ájult el. Immáron a gyakornok próbálta megtartani kettejüket, aminek okát nem értette. Ötlete sem volt róla, miért vesztette el Daehyun az eszméletét a csók miatt. Az világossá vált Youngjae-nek, miszerint a volt páciense jobban szerette őt a kelleténél, de ez nem lehetett megfelelő indok. Túl abszurdum.

- Dae! – pofozgatta, de a fiú néhány kisebb nyöszörgésen kívül semmi mást nem reagált. – Ne szórakozz velem!

- Valami gond van? – kérdezte ártatlanul, mintha nem épp az előbb alélt volna el, hanem csak ledőlt volna pihenni.

- Mit ájuldozol itt nekem, he? Annyira fáj mindenem, hogy legszívesebben meghalnék, erre te fogod magad és…?

- Imádom, mikor ilyen vagy – kanyarodott felfelé Daehyun szája, nyoma sem volt a néhány perccel korábbi gyilkos imidzsének.

- Aish, csak fogd be és kelj fel!
Vak vezet világtalant alapon álltak talpra, majd miután Daehyunnak helyreállt a vérnyomása és elmúlt a kóválygása, hagyta, hogy Youngjae belé csimpaszkodjon. Kezébe vette az irányítást, az ösztöneire hallgatva tájékozódott a labirintusszerű épületben. Semmi pénzért nem vallotta volna be újdonsült társának, mennyire iszonyodott az általa megölt emberek látványától, ezért kizárólag a folyosók kanyargására és a rajta csüngő fiúra figyelt. Többször is megálltak, hogy Youngjae kifújhassa a levegőt, ami kicsit sem volt kellemes művelet a meghúzódott izmai, zúzódott csontjai és a kisebb-nagyobb sebei miatt. Minden egyes kilégzéskor egyenként érezte a bordáit, Daehyun pedig próbálta nem tudomásul venni, hogy mindezért ő volt a felelős.

Egészen másképp viszonyultak egymáshoz. Youngjae nem hitte volna, hogy a nyomozás után is változni fog még drasztikusan a hozzáállása a démonfiút illetően, mégis így állt a helyzet, a vegyes érzelmei többségét pozitívnak könyvelhette el. Korábbi gyanúja ellenére nem tekintett rá úgy, mint egy veszett kutyára. Nem, nem tudta volna Daehyunt „elaltatni”, ha úgy hozta volna a sors. Youngjae szinte beleremegett ebbe a gondolatba. El kellett fogadnia, hogy a volt páciense a lelki társa, akármennyire volt visszataszító mindaz, amiket eddig Daehyun elkövetett, és amiknek jelenleg is a szemtanúja lehetett.

Ezzel párhuzamosan az idősebb fiú szívéről nemhogy kő, hanem egy konténernyi sóder esett le. Igen jelentős probléma merült fel, mégsem tudott azzal foglalkozni, köszönhetően Youngjae nagylelkűségének. Az embertelen pusztítás sem tántorította el őt attól, hogy kijuttassa Daehyunt is a Syaoran földalatti szárnyából. Simán élhetett volna azzal a lehetőséggel, hogy szó nélkül magára hagyja elájulva, ezzel átadva őt a jövőben kiérkező zsaruknak. Gyermeteg gondolatnak tűnt, hogy talán kellő hatást gyakorolt rá a csókkal, mindenesetre kiélvezte a társaságát, amivel rövidtávon nem tudott betelni…

Természetesen Youngjae-nek volt még egy nyomós oka, miért maradt Daehyunnal és miért nem folytatta a vele való viszálykodást. Ki ne örült volna annak, hogy elérte a célját? A gyakornok célja ugyanis nem volt más, minthogy meglepően egyszerűen kényszerítette rá Daehyunt a visszaváltozásra. Ugyan volt egy olyan sejtése, miszerint a fiú nem önszántából vált meg természetfeletti külsejétől, de ez már csak körítés volt, amiből átmenetileg nem kért. Nagy árat fizetett azért, hogy kijózanítsa Daehyunt, viszont a kijutási szándéktól hajtva ez nem érdekelte. Csak egy szokatlan körülmények között elcsattant csók, semmiben nem különbözött Hoseokétól, vélte Youngjae. Vagyis remélte, hogy nem volt a kettő csók között lényeges differencia…

A megérzése Sehun tartózkodási helyéről többet mondott minden szónál, ezért Youngjae már csak amiatt aggódhatott, hogyan sikerül Daehyunnal együtt elhagynia a Syaorant. Azonban aggodalma annyira felesleges volt, mint megmászni a Himaláját oxigénpalack nélkül. A két fiatalon kívül más élő ember nem tartózkodott az épületben, legalábbis egyelőre. Mivel fogalmuk sem volt róla, mikor veszik észre a fentiek, hogy be lett zárva az E-épület főlejárója és a lent ügyködő dolgozók közül már egy ideje senkinek se híre, se hamva, ezért kocogva közelítették még a régi csatornarendszer fémajtaját. Fejük felett egy láthatatlan homokórának a homokszemcséit hallották sisteregni egyik tartályból a másikba, és a gond az átszivárgott homok meghatározhatatlan mennyisége volt.

Youngjae állapota miatt Daehyun egyedül nyitotta ki a fémajtót és jó hangosan becsukta maguk mögött, amint átléptek a szabadságot jelentő túloldalra. Lépéseik hangját jellegzetesen visszaverték a nedves falak, cipőik talpa lucskos lett a csatornában maradt kevéske víztől. Youngjae instruálta Daehyunt, hogyan jött le ide, avagy merre található az általa ismert egyetlen átjáró a Syaoran főépületébe. Amint megérkeztek a létrához, Youngjae bíztatóan biccentett Daehyunnak, de az nem mozdult.

- Azt hiszem, itt elválnak útjaink. Esélytelen, hogy ki tudj csempészni a főbejáraton és nem is akarok kockáztatni – ismerte be Daehyun a létrára sandítva.

- Mi lesz veled? – kérdezte Youngjae, miután belátta, hogy az ex-Fészeklakónak igaza volt.

- Felkeresem azt, aki nem váltotta be az ígéretét.

Mindössze ennyi volt, amit a gyakornok tudtára akart adni. Gesztusaiból egyértelműen tükröződött, hogy nem óhajtott hétköznapian elbúcsúzni, ez még korántsem volt a legutolsó találkozásuk. Még mielőtt Youngjae szólásra nyitotta volna a száját, Daehyun félszegen betapasztotta azt a sajátjával, amiért az eddig benne élő fenevad úgy mordult fel, ahogyan az eddigi tíz év alatt még sohasem.