IV. rész

Papírsuhogás, lapozás, elfojtott sóhajok. Megannyi feslett erkölcsű ábránd, piros pozsgás orcák, lesütött szempillák. Akár a galambok, akik közé egy falatnyi kenyeret dobnak… Daehyun kezdte frusztrálva érezni magát a sok nő miatt, a polcok és a könyvek halma között keresett menedéket, miközben még a saját dolgával is törődnie kellett. Agya szüntelen a természetfeletti erőt birtokló idegenen kattogott, valamint azon, hogy legnagyobb problémájára a megoldást nem egy gyógynövényben kéne keresnie. Ezért már hosszú percek óta irodalmi köteteket mustrált és olvasott, de nem fűzött hozzájuk sok reményt. Azonban biológiai órája folyamatosan ketyegett, de nem abban az értelemben, ami közönséges embereknél szokás. Annál sokkal rosszabb volt a helyzet.

A belső hangjára hagyatkozva egy Goethe idézetes kötetre esett a választása. Annyira belemerült az olvasásba, hogy kizárt minden látványt, hangot, teret és színt. Csak ő és az oldalakra nyomtatott betűk. Kisvártatva meglelt egy citátumot, ami intenzív gondolkodásra késztette. Mindazonáltal nem sikerült megértenie, mégis érezte azt, hogy valamilyen oknál fogva fontos számára. Körbepillantott, kitépte a lapot, összegyűrve a táskájába rakta, a könyvet pedig visszatette a helyére. Mint aki jól végezte dolgát, üres kézzel távozott. Az első alkalom volt, hogy nem vett ki egy kötetet sem, amit a könyvtárosok furcsálltak is, mert ő visszatérő olvasó volt. Még több okuk volt arra, hogy megbámulják Daehyunt.

A hosszú ideig tartó fejfájását a zűrős gondolatai rovására írta, ám rá kellett jönnie, hogy a benne pangó szer hatása gyengült. Remélte, hogy semmi komoly baja nem volt, de egyik pillanatról a másikra elveszítette magán a maradék önkontrollt. Gyors lépésben, szinte futva próbálta megtenni a hazafelé vezető utat, táskája szíját erősen markolva, útját a fiolák csörömpölése kísérte. Legnagyobb bánatára elfelejtette az injekciót is magával hozni, így most vészhelyzetkor nem tehetett semmit, csak imádkozhatott, hogy épségben hazatérhet. Végül minden reménye derékba tört, vörössé vált a feje, nem érezte a lábait, egyre nehezebben vett levegőt. Átlagosnál élesebb látása megromlott, mintha visszatért volna a régi állapotába, már csak homályos foltokat látott maga előtt. Még mindig levegő után kapkodott, mikor soha nem érzett gyengeség hulláma sodorta el, majd eszméletét vesztve a kemény talajra esett, mint annak idején a démontámadás után.

***

Youngjae megközelítve a fénysebességet szaladt fel a lépcsőkön. Minő meglepetésére nem találta a lakáskulcsot, ezért a táskájában való keresgélés közben esetlenül kopogott be az ajtón. Fél perc elteltével döbbent rá, hogy azért nem nyitotta ki neki senki, mert már eleve nyitva volt. Magát szidva nyomta le a kilincset és körbe sem nézve csukta be az ajtót jó hangosan. Lehúzta cipőjét, leült a vörös párnásszékre és már konkrétan a táskájába bújva igyekezett meglelni a kulcsot. Nagy bosszúságára az egyik külső zsebben bukkant rá, ahová általában nem szokta rakni. Olyan lesz az egész nap, amilyennek indul… Még mielőtt a szobája felé vette volna az irányt, a konyhába ment. Úgy tűnt, rajta kívül senki nem tartózkodott a lakásban, de akkor miért volt nyitva az ajtó? Bizakodott benne, hogy nem Sehun szeleburdiságának volt a mellékterméke.

Megivott egy pohár vizet, amitől egy csöppet lenyugodott, de még mindig a könyvtáras szituáció játszódott le újra és újra a fejében. Miután csörömpölve visszatette poharát a helyére, vetett egy pillantást a nappalira. Hoseok narancsleve még mindig a dohányzóasztalon hevert, reggel óta. Youngjae töprengeni kezdett azon, hogy vajon Hoseok direkt hagyta-e ott, hogy ezzel is bosszantsa a legkorábban hazaérkezőt, aki általában Youngjae volt. Hoseok előszeretettel csipkelődött a segítőkészsége mellett, leginkább a másik pszichiáter fiú idegesítésében lelt örömet. Ebben talán közrejátszhatott az, hogy Jongint „nem merte” zaklatni – az emberek tisztelettudóbban bánnak a legidősebbekkel egy csoportban -, továbbá Youngjae könnyű préda volt. De Youngjae hiába erőlködött, Sehun mindig ellenállóbbnak bizonyult nála, ezt Hoseok örömmel ki is használta.

Megszokta már, hogy az általa emlegetett személyek felbukkannak, de az még neki is újdonság volt, hogyha csak pusztán gondolt valakire, akkor megjelent. Ezúttal ez történt, nagy döbbenetére egy bizonyos személy lépett ki a fürdőszobából. Youngjae már amiatt ráncolta a homlokát, hogy társa mit keresett itthon ilyen korán. Az viszont egy másik dolog volt, hogy dongsaengje csípőjére csak egy törölköző volt tekerve, nedves haját pedig egy másikkal törölgette át.

- Szia, hyung! – illetődött meg Hoseok. Arcára azonnal széles vigyor kúszott Youngjae elkerekedett szemeit látva.

- Hát te?

- Már végeztem egy új gyakornoklány miatt. Az eligazítás során elvégeztették vele a feladataim felét. Nem tudom, hogyan ért engem ekkora szerencse, de többször is előfordulhatna – dőlt neki Hoseok az egyik ajtófélfának, miközben összehajtogatta a kezében lévő törölközőt. Barátja szigorúan az arcát nézte, nehogy a felfedett felsőtestére sandítson. – Ha legközelebb szintén így végzek, elmehetnénk együtt kondiba. Mindig unatkozom egyedül a sok fapofa között.

- Jó ötlet, amúgy is keresni akartam valami más elfoglaltságot a könyvtárba járás helyett – mosolyodott el Youngjae. Belül ette a penész az újabb incidens miatt, ezért többé már nem igazán volt kedve visszamenni oda. – Amúgy nyitva hagytad a bejárati ajtót.

- Mert számítottam rád. Tudod, megérzés – kanyarodott önelégült mosolyra Hoseok szája. Youngjae-nak kedve lett volna krákogni, de inkább csak körbeforgatta a szemét.

- Ha már itthon vagy, igazán a konyhába vihetted volna a poharadat, amit a nappaliban hagytál.

- Direkt hagytam ott. Te szoktál a legkorábban hazajönni, ezért gondoltam, otthagyom neked a narancslevet, hátha megszomjazol tévénézés közben.

- Milyen figyelmes valaki… - jegyezte meg Youngjae epésen.

- Veled mindig az vagyok, ha nem tűnt volna fel – sóhajtotta Hoseok.

Elrugaszkodott az ajtófélfától és a hálószobája felé vette az irányt. Youngjae szemei a hátizmára tapadtak, ahogy elballagott. A helyben hagyott fiú nem tudta eldönteni, hogy barátja kétértelműnek szánta-e az állítását vagy sem. Letaglózva állt egyhelyben, majd Hoseok még utoljára rákacsintott, mielőtt becsukta szobája ajtaját. Immáron Youngjae belekerült egy centrifugába, a teljes káoszba, ahol az agyleve szinte örvényszerűen kavargott a fejében. Túl sok volt ez neki mára, ennyi külső ingert régóta nem kellett feldolgoznia. Határozott, nehéz léptekkel robogott a saját kégliébe a fél perces oszlop-effektust követően.

Keserűen elhúzta a száját. Kifejezetten allergiás volt arra, ha a képessége ellenére sem tudta, mi zajlott körülötte. Vajon Hoseok mikor érkezett pontosan? A reggel történtek miatt nem fogta vissza a kíváncsiságát és járt Youngjae-nál, hátha találhat valamit? Nem akart róla ilyet feltételezni, de aki titkokat őriz, az nem szereti, ha a háza tájékán ólálkodnak.

Nagyot fújtatva dobta le íróasztala mellé a táskáját és szinte rárogyott az ágyára. Fejét fogta, próbálta kitisztítani zűrös elméjét, ami színültig tele volt értelmetlen agymenésekkel. Szemet hunyva a bajok felett végül felállt, átcserélte utcai ruháit az otthoniakra és az éjjeli szekrényéből kihalászta a laptopot. Bekapcsolta, lerakta az ágyra, és amíg magához tért az operációs rendszer, azon morfondírozott, mikor lenne célszerű kitálalnia lakótársai előtt. Mikor mindannyian együtt vannak? Mikor kettesben marad a három közül valamelyikkel? Este vagy reggel? Mennyit mutasson az erejéből és mennyit ne? Egyáltalán mi a garancia arra, hogy tényleg jobban jár azzal, ha színt vall?

Ettől függetlenül a hordóba folyamatosan csepegtek a cseppek, nem kellett már sok az utolsóhoz. Hangulatingadozások okozta rongálások, rémálmok Árnyról, baljós sejtések a Syaoranról és egy idegen lény felbukkanása a könyvtárban. Időről-időre rosszabb lesz, ha nem derítem ki, mi ez az egész. Youngjae az utolsó pillanatban menekült ki a könyvtárból, mielőtt a mitikus alak megkörnyékezte volna azt. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha nem veszi észre időben azt a jellegzetes sugárzást. Szerencsétlen módon egyszer már megtapasztalhatta testközelből a lényt, aki elől ösztönösen szívódott fel a polcok között. Nem tudta, hogy humanoid-e vagy csak ő érzékelheti a képességénél fogva, de nem volt mersze se ránézni, se huzamosabb ideig egy légtérben maradni vele. A mai napon életében már másodszorra találkozott volna vele, de inkább kihagyta ezt a lehetőséget. Az ő helyében mások már rég megnézték volna, ki az, de ő elővigyázatos volt. Erős negatív energiák kavarogtak az idegenben, amivel Youngjae nem kívánt szembesülni. Elvégre normális ember nem nyúl a tűzbe, ha tudja, hogy megégetheti vele magát. Nem, mintha Youngjae annyira normális lett volna…

Lekapcsolta csuklójáról karóráját és ismét lebegtetni kezdte. Miközben az ágyon fekve gyakorolta a telekinézist, magában csatát vívott saját érveivel. Önként felkínálkozott a lehetőség, hogy tisztázza az elmúlt egy év történéseit Hoseoknak, valami miatt mégis kétségbe vonta az ötletet. A bizonytalanság őrületbe kergeti az embereket… Youngjae-t is fojtogatta a nagy dilemma, aminek aztán az órája és további más berendezések látták kárukat az újabb belőle áradó energialöket miatt. Nemsokára kopogtatásra lett figyelmes, Youngjae nagyot nyelve nézett az ajtó felé. Miután Hoseok benyitott, megilletődve nézett a szobában kuksoló barátjára.

- Jae? – nézett szét a feldúlt helyiségben. – Beszélnünk kéne.

- Nem tartom jó ötletnek – szegte le a fejét, de Hoseok már mellette termett és leült az ágyra.

- Miről zagyválsz?

- Én sem tudom! – emelte meg Youngjae ijesztően a hangját.

- Hyung, mi van veled?

- Mondtam már, hogyha tudnám, akkor elmondanám, baszd meg! – fakadt ki a fekete hajú.

Hoseok másodpercekig csak pislogott, mint hal a vízben, sosem hallotta Youngjae-t káromkodni. Ez pedig csak egyet jelenthetett, méghozzá különösen nagy bajt. Együtt érzően kezét Youngjae vállára tette, de még mindig nem nézett a szemébe, ami tovább rontotta a helyzetet. Gondoskodóan magához húzta barátját, Youngjae abban a pillanatban remegni kezdett Hoseok vállán.

- Bocsánat. Túl jó vagy hozzám, Hobi – szipogott, válaszul Hoseok még jobban magához vonta. - Szeretném, ha segítene valaki, de senki nem tud. Te sem.

- Egészen biztos vagy ebben? – tudakolta óvatosan.

Arca majdnem ugyanolyan búskomorságot tükrözött, mint Youngjae-é, talán bizonyos szempontból még rosszabb is volt. Már önmagában az különös kínt okozott neki, hogy szomorúnak látta barátját. Az pedig, hogy neki is volt bőven titkolnivalója, amit csakugyan nem oszthatott meg vele, hab volt a tortán. Mostanában gyakorta agyalt azon esténként és felkelés után egyaránt, hogy vajon mikor érkezik el a megfelelő pillanat. Mikor tárhatja fel az igazságokat, amiket hónapok és évek óta magában rejteget. Mikor nyithatja ki lelakatolt celláit érzelmeinek börtönében, lelkének legmélyebb pincéjében.

- Igen – szólalt meg Youngjae egy kis némaságot követően. - Egyáltalán nem könnyítenék azzal magamon, ha elmondanám neked.

- De én tudni akarom – erősködött tovább Hoseok, mélyen beszívva barátja illatát.

- Nem akarlak a saját bajaimmal is terhelni!

- Pszichiáter leszek, nem? Erről fog szólni a munkám, a magánéleti problémákról. A legjobb gyakorlatot nem a klinikán szerezhetem, hanem veled.

- Igazad van – dörmögte bele Youngjae a barátja vállába.

- Akkor? Nem bízol bennem? – kérdezte Hoseok elszoruló torokkal.

Neki mindennél fontosabb volt a bizalom, hiszen maga a barátság is arra épül. Úgy gondolta, elég régóta ismeri már a nála két hónappal idősebb srácot ahhoz, hogy ez egyértelmű legyen közöttük. Mégis falakba ütközött, valami mégis visszatartotta őket. Elvégre ő sem árult el még mindent…

- De, a nővérem mellett benned bízom a világon a legjobban – csuklott el Youngjae hangja.

- Mégsem eléggé…

- Jung Hoseok – sóhajtotta. – Ez nem bizalom kérdése. Ami a szívemet nyomja, inkább hit kérdése.

- Akkor még nagyobb a valószínűsége annak, hogy segíthetek. Ismersz már, nem véletlenül J-hope a becenevem. Lehet, hogy hasonló dolog miatt szenvedsz, mint én.

- Az ki van zárva – nevetett fel Youngjae kínosan, majd hirtelen a meglepődöttségtől eleresztette a másik embert. – Egy pillanat, te szenvedsz?!

- Ne tereld a témát.

- Nem, szó sincs róla! Nálam az már megszokott, hogy nyűglődök mindenért. De te? Te akarod, hogy elmondjam a titkomat, közben te is titkolózol?

- Az én bajom messze nem lehet olyan súlyos, mint a tiéd, de akkor sem fogom elmondani, ha pisztolyt fogsz a fejemhez. Amúgy sem azért jöttem be hozzád, hogy rólam beszéljünk. Nincs de! – pisszegett Hoseok, mire Youngjae azonnal becsukta szólásra nyílt száját. – Mindketten tudjuk, hogy ez így nem mehet tovább. Amióta ismerlek, érzek benned valami abnormálist, amit nem tudok megmagyarázni. Mondd, ez a szüleid miatt van? Csináltak veled valamit, amit szégyellsz elmondani?

- Dehogy, Hoseok. Nem volt fenékig tejfel a gyerekkorom, ez tény, de gúnyolódásokon kívül más nem történt. A szavaiknak így is épp elég nagy súlyuk volt, nem volt szükségük tettlegességre.

- Akkor is érezni az aurádon, hogy hiába mutatod boldognak magad velünk, valamiért mégsem vagy az.

- Ne kezdd el azt, amit Sehun… - nézett rá rosszallóan Youngjae.

- Lehet, hogy tényleg vele vagy Jonginnal kéne beszélned. Én ehhez kevés vagyok – biggyesztette le Hoseok a száját. Felállt az ágyról, hátat fordított és az ajtóhoz kullogott. – Pedig reméltem, hogy szép szavakkal meg tudlak győzni. Talán a barátság számodra egészen mást jelent, mint nekem.

Távozása után Youngjae törökülésben ülve átkozta magát. Szipogva, keseregve lehajtotta fejét, ezzel egy időben egy kép esett le a falról, laptopja monitorjának minősége megromlott. Képtelen volt mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy fokozatosan kicsúszik lába alól a talaj és mindenkit elveszít, aki egy kicsit is fontos számára. Ha így halad, hamarosan nem marad senkije és semmije, költözhet a Syaoranba…

Felkészült arra, hogy bevallja az igazat Hoseoknak, ám egy ilyen nap után nem látta alkalmasnak az időpontot. A belső hangja tiltakozott ellene, és ez volt az, amire ő mindig számíthatott, mindig igaza volt. Ha nem hallgatott volna magára, akkor feltehetőleg rosszul sült volna el a kitárulkozás. Hoseok nem reagált volna megfelelően, sőt bármi más is lehetséges, a sötétbarna hajú fiú teljesen kiszámíthatatlan. Még egy olyan különleges embernek is, mint Youngjae.

***

Nem hitte volna, hogy valaha is sikerül kilépnie az árnyékból, de megtette. Vagyis, már csak egy hajszál választotta el tőle… Kevés kellett ahhoz, hogy felrúgja eddigi életét, ám túl sok lehetőséget látott magában és túl sok cél lebegett a szeme előtt ahhoz, hogy véget vessen földi pályafutásának. A sors is így akarta, még időben kórházba vitték és kimosták a gyomrát, a maréknyi gyógyszer nem fejtethette ki a hatását. Talán okkal, és pont ez volt az, amiért időt adott magának.

Akár egy frissen szabadult ember a börtönből, csillogó szemekkel sétált végig az egyetem folyosóin és szárnyain. Meglelve a keresett előadót belépett az ajtón, egy időben három másik fiatallal. Azt gondolta, nem lesznek sokan, viszont igencsak meglepődött a zsúfoltságon. Úgy saccolta, legfeljebb húsz ember lesz rajta kívül a szakon, ám már első ránézésre látta, hogy háromszor annyi kollégista foglalt helyet a sorok között. Halványan elmosolyodott a pódiumon sertepertélő idős férfit látva, aki még mindig javában papírokat pakolt egyik helyről a másikra. Már pusztán ez is elég volt neki, hogy ne gondoljon közelmúltja eseményeire.

Aláírta a jelenléti lapot és postafordultával a zsibongó fiatalok közé vetette magát. Sasszemekkel keresett helyet magának, amit a középső szektorban talált meg, majdnem pont a középső sorban is. Több szabad hely is akadt ott, talán mások nem akartak annyira az oktatók célkeresztjében ülni. Már ekkor megcsapta egy különös szellő, amit nem az időjárás idézett elő – hanem egy másik fiú. Visszafogottan leült mellé, de hiába nem akart illetlenül ránézni, az ösztönei mást sugalltak. Amint figyelme a mellette ülőre szegeződött, kissé meglepődve nyugtázta a látottakat. Ugyanolyan fekete haja volt, mint bárki másnak, de a többséggel ellentétben nem viselt szemüveget – ahogy ő sem -, arca pedig földöntúli nyugodtságot, mégis egyfajta megrendíthetetlenséget tükrözött. Kisugárzása egy betonfaléval vetekedett, de ez őt nem tántorította el a leplezett vizslatásától.

- Szia – hajolt meg ültében kissé, mikor a fiú felvette vele a szemkontaktust. – Jung Hoseok vagyok.

- Szia, az én nevem Yoo Youngjae – válaszolta a fiú szintén meghajolva. Mimikája Mona Lisára emlékeztette őt, nem mosolygott a megszokott módon, de nem is volt pókerarca. Mi több, hasonlóan festői volt.

Hoseok máris biztos lehetett abban, hogy Youngjae másokkal nem nagyon ismerkedett még össze, pedig eléggé feltűnő jelenség a karizmája miatt. Ami valamilyen szinten – bár nehezére esett bevallani – ismerős volt számára, és ekkor még nem jött rá, honnan. Vagy talán Youngjae túl titokzatos személynek tűnt mások szemében, míg ő pont az ilyen emberekre volt kíváncsi? Belemerülhetett volna ebbe a témába, de ráért vele, az oktatás miatt úgyis lesz bőven ideje rajta elmélkedni.

Néhány órával később együtt hagyta el a termet újdonsült ismerősével, hogy egymás társaságában fogyasszák el az ebédet. Először Youngjae távolságtartó volt, de Hoseok érdeklődése megnyitott egy apró kiskaput, rést keresett azon a bizonyos betonfalon. Kételkedett benne, hogy sikerülni fog neki lerombolnia, még ha nem is teljesen, de az idő őt igazolta. A fáradozásai nem voltak hiábavalóak.

A nap végén elváltak útjaik, Hoseok már készült megismerkedni a kollégiummal, míg Youngjae még tett egy kiruccanást a könyvtárba. Mikor reggel felvitte csomagjait a szobába, senki nem tartózkodott bent rajta kívül, de azt látta, hogy két szobatársa már kényelmesen berendezkedett. Ez volt az egyik ok, amiért órákon keresztül izgult, minél előbb meg szerette volna ismerni a fiúkat. Ahogy elfordította a szobakulcsot a zárban és belépett az ajtón, meglepődve tapasztalta, hogy a két fiú közül az egyik már bent tartózkodott az ágyaiknál. Szőkére festett haja rakoncátlanul hullt homlokára, arcán láthatóak voltak még a kisfiús, de már a férfias vonások is. Egyből felütötte fejét Hoseok érkezésére, szemei fürkészően csillantak meg. Elérkezett az ismerkedés pillanata.

- Szia, Oh Sehun vagyok! – pattant fel, arrébb tette könyvét és illedelmesen meghajolt. – Gondolom, te vagy az új szobatárs.

- Igen, én vagyok. A nevem Jung Hoseok – viszonozta a gesztust. – Bocsánat, amiért reggel csak úgy bejöttem és lepakoltam ide, mikor már nem voltál itt, de későn jöttem. Tegnap nem tudtam megoldani.

- Semmi baj, nem okozott nagy problémát. Gyere, foglalj helyet nyugodtan – invitálta be Sehun a szobába. - Te hova jársz, az egyetemre?

- Igen, az általános orvosi szakra. Pszichiáter leszek, kemény éveim lesznek...

- Én nem az egyetemre járok, hanem a mellette lévő egészségnevelő központba. A két hely egy kollégiumon osztozkodik, ezért vagyunk vegyesen. Amúgy én természetgyógyásznak tanulok.

- Az nagyszerű! És a harmadik fiúval mi a helyzet?

- Szerintem Youngjae a csoporttársad, szintén az orvosin van.

- Yoo Youngjae? Mellette ülök az előadóban! – nevetett fel Hoseok és még jobban felderült, mikor Sehun bólintott.

Igazán szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem kell újabb emberrel megismerkednie, hanem már van egy alap közeg. Így alkalma is nyílik egy esetleges barátságot kialakítani a különös fiúval. Láthatóan Sehunnal hamar meg lehet találni a közös hangot, de Youngjae kihívás. Hoseok mindig is kereste a kihívásokat, mert ezzel némi színt vihetett eltompult életébe. Mindig azon volt, hogy elrugaszkodjon az otthoni életmódtól, amit világéletében csak tékozlásnak és képmutatásnak gondolt. Ha egy szóval kellett volna jellemeznie, az az unalmas lett volna, ő pedig gyűlölt egy helyben megmaradni és azt csinálni, amit mások mondtak neki.

Ebben igazi társára lelt Sehunban, aki csaknem ugyanezeket az elveket követte. Órákon keresztül beszélgettek tulajdonképpen mindenről, ami spontán eszükbe jutott. Egészen addig, amíg a bejárati ajtó kattanásának hangja meg nem zavarta őket... A már említett, fekete hajú fiatal elkerekedett szemekkel konstatálta a helyzetet, hogy ki ült a harmadik ágyon. Egy másodperc ezredrésze alatt tudatosult benne, hogy valószínűleg Hoseok nem véletlenül kuporgott a helyén, az ágya körül Youngjae számára ismeretlen poggyászokkal.

- Ez ám a meglepetés – szólalt meg nehezen az újonnan érkező egy kis feszült csendet követően. Bár örült új szobatársának, egy leheletnyit feszélyezve érezte magát.

Hoseok szélesen elmosolyodott és megjegyezte, hogy mostantól akár esténként folytathatják azokat a beszélgetéseket, amiket reggel abbahagynak. Továbbá nem lesz gondjuk azzal, hogy csak órákon találkozhatnak. Magában arra gondolt, ez kitűnő lehetőség egy szoros barátság létesítéséhez. A sors igenis úgy akarta, hogy ez így történjen. Bár Sehunnal olyanok voltak, mint zsák és a foltja, de bensőségesebb viszonyt Youngjae-vel alakított ki. Lévén, hogy hamar felfedezte, hogy a nála két hónappal idősebb fiúval sokkal jobban lehetett társalogni komolyabb témákról. Biztos nagyszerű pszichiáter lesz belőle, ha szakosodik – gondolta egyik nap.

Ugyan Hoseok éles eszű volt és nem okozott neki különösebb problémát az általa választott szakirány, de sokkal inkább az élménygazdagodás miatt döntött mellette. Szeretett mások életébe bepillantást nyerni és szükség esetén segíteni, ha már az ő élete évekig csak korlátolt volt. Választásában emellett közrejátszott az, hogy ezzel is idegesíthette a szüleit és a nővérét, Hyojint, akikről sosem akart beszélni. Túl kínosnak érezte a családi hátterét, de gondolta, hogy mások szívesen cseréltek volna vele. A naiv emberek mily’ tudatlanok… És ezzel az érzéssel nem volt egyedül.

Hoseok arra eszmélt, hogy az elmúlt egy évre emlékezett vissza íróeszközei felett. Épp a rábízott betegek állapotát írta át a saját füzetébe és elemezgette őket egy mellette heverő könyvvel, kijegyzetelve a lényegesebb tudnivalókat, mikor elkalandoztak a gondolatai. Ezt a néhány perccel korábban történő kellemetlen csevegés idézte elő Youngjae-vel. Elválaszthatatlanoknak látta magukat külső szemmel, de a titkolózás mégis jelen volt az életükben, ami az utóbbi időben a viszályára fordult. A közös táppont az abnormális család volt, míg a másik rejtegetni valójuk lényegében különbözhettek egymástól. Ez okozta a konfliktust és a gyakorta eluralkodó feszült hangulatot kettejük között. Kerek-perec elmondták volna egymásnak terhüket, de féltek. Igen, Hoseok félt Youngjae reakciójától és attól, vajon mi történhetett vele, amiért el volt kenődve. Ez fordítva is igaz volt, látta a barátján. Ám ez nem mehet így örökké, a javarészt ledöntött betonfal nem gátolhatja őket sokáig. De ott van Hoseok akadálya is, a szövevényes érzelmeinek tengere.

***

- Kai hyung, kelj már fel, elaludtunk! – ugrált Sehun a legidősebb társa ágyán, akár egy öcs a bátyja körül.

Előző este tovább maradtak melózni a Daichiben, aminek kárát is látták. Hajnalban értek haza, hulla fáradtan. Mindketten jóformán elaludtak zuhanyzás közben, az ágyukba pedig úgy dőltek be, mint két, ember nagyságú bowling bábu. Ritkán fordult ez elő, de alkalomadtán muszáj volt túlórázniuk.

- Mi bajod van? – nyöszörögte Jongin rekedten, még csipás szemmel.

- El fogunk késni a kórházból! Szedd már össze magad! – dobta meg Sehun a nappaliból elhozott díszpárnával, amire Jongin azonnal tudatára ébredt.

- Hogy volt merszed…?

- Már J-hope hyung és Jaejae hyung is rég elment! – védekezett a fiatalabbik, miközben tyúklépésben próbált kihátrálni a szobából.

- Tessék? Hoseok is elhúzta már a seggét és nem ébresztett fel?! – csattant fel Jongin, a szőke savanyú ábrázattal megvonta a vállait. – Aish, kerüljön a kezeim közé! Nem kell majd messzire mennie orvosi ellátásért!

Eközben emlegetett lakótársaik már belevetették magukat egy átlagosnak vélt napba. Hoseok el-elkalandozva szedte lábait a klinika makulátlanra tisztított, gyógyszerillatú folyosóin. Két kezét fehér köpenyének zsebeibe rejtette, de nem csak megszokásból. Bal markában egy apró tárgyat szorongatott, ami sokkal többet jelentett számára, mint azt először bárki is sejthette volna. Előző születésnapján kapta, hollófekete hajú barátjától.

Youngjae rég nem az előző napi párbeszéd miatt érzett gombócot a torkában, hanem attól az épülettől, ahova menni készült. Kivételesen nem önmagával a Syaorannal volt kivetnivalója, sokkal inkább attól az erőtől, ami úgy lüktetett benne, mint egy gépekre kapcsolt ember szíve. Bizarrul ütemesen pumpált valamit, de nem vért, és Youngjae ezért lett ideges. Ugyanazt az aurát érezte, mint a könyvtárban, ami elől eddig kétszer menekült el. Erre most a Syaoranban bukkant fel… Hogy lehet ez?

Fejlett hatodik érzékét egyenesen birizgálta az idegen erő, ám a nagykapun túljutva már-már csábítgatta és messze nem volt annyira borzasztó, mint korábban. Körülölelte, simogatta és belé akart mászni, de Youngjae maga köré képzelt egy pajzsszerű burkot, ez akadályozta meg benne. Lehet, hogy az a lény ismeri őt? Tudja, hol dolgozik, mit csinál? Ezért is bukkant fel a könyvtárban már másodjára? Akármi is állt a háttérben és akármi is volt az a lény, Youngjae-nak szembe kellett néznie vele.

Negyed órával később a hatalmas komplexumban sétált, miután magára öltötte fehér munkaruháját és a napot indító team-beszélgetésre igyekezett. Rajta kívül négy gyakornokot vettek a Syaoran orvosai a szárnyaik alá, közülük hárman már megérkeztek a gyűlésre, az ötödik fiú, Ahn Daniel Youngjae után toppant be, enyhén vörös fejjel. Szokásához híven a főorvos nem mutatkozott, ő sosem jelent meg a reggeli megbeszéléseken, helyette Dr. Yen vezette a tanácskozást. Alacsony termete, oldalra fésült haja és felhúzott orra egy csapásra ellenszenvet keltett Youngjae-ben, de gyakornokhoz méltóan igyekezte ezt nem kimutatni, helyette csendben meghúzta magát. Új betegének azt a lányt írták jóvá, akinek anyja előző nap jött be hozzá panaszkodni. A vizit során először hozzá kell majd mennie, de előtte még a kijelölt irodájában kötelező elvégeznie egy kisebb adminisztrációt. A gyakornokok a Syaoranban általában csak egy pácienst kapnak egy időre – beteglétszámtól és a többi kollégától függően -, de Youngjae neve mellé még egy név volt felírva…

- Olvasd fel! - sürgették Danielt egy emberként a team-beszélgetés után. Az öt fiúnak hagyományává vált ismertetni egymással a betegek neveit, hogy a nagy vizitkor felismerjék a nevek alapján, ki kihez tartozik.

- Lee Chaerin, huszonkét éves nő, százhatvankét centiméter, vércsoportja A – kezdte sorolni Daniel az alapvető adatokat, mintha társkeresőt olvasott volna. – Alkoholmérgezés, feltehetőleg pancsolt szesz miatt.

- Az kemény, öcsém – füttyentett Woo Jiho.  

- Mi az a pancsolt szesz? – szólt közbe Lee Chanhee.

- Illegálisan csinálták Amerikában, mikor az embereknek nem volt pénzük jó minőségű alkoholra, vagy amikor szesztilalom volt. Bele is lehet halni, ha tartalmaz metanolt, ólmot vagy más szennyező anyagot. Vannak márkák, amik Moonshine néven árulják a löttyüket, de az emberek a mai napig szokták csinálni dugiban az eredetit, csomó recept fent van a neten. Lehet, hogy a csajszi azt itta, de az is lehet, hogy a legálisból kortyolt túl sokat.

- Ennyire tájékozott vagy? – kuncogott rajta Min Yoongi.

- Mondhatni. Az előző páciensem szintén alkoholista volt, sokat tudtam meg tőle – röhögött Jiho, majd Youngjae felé fordult. -  Látom, te most kettő beteget kaptál.

- Igen - olvasgatta az adatokat elhúzott szájjal. - Ae Soosye, tizenhárom éves kislány, százötvenkét centiméter, vércsoportja AB. Pirománia, állatkínzás, fonofóbia…

- Gratulálok, egy igazi antiszociális – forgatta körbe szemeit Jiho. - És a másik?

- Később elmondom, most nincs időm rá! – búcsúzott el Youngjae tőlük, mert az irodája elé értek.

A helyiségbe lépés után nagyot sóhajtva húzta el a függönyöket és nyitotta ki az ablakot, némi szellőztetés reményében. Annak érdekében, hogy feldobja az unalmas, íróasztal mögött ücsörgő idejét, meggyújtotta a legközelebbi illatos gyertyát. Számítógépe mellett a vörös és fehér rózsákból álló csokor meglehetősen hervadozott, holott bőven volt még víz a vázában. De nem csak ezért zavarta a szemét a csokor, amit előző nap hoztak neki. Szüksége volt fél percre, míg leesett a tantusz, ami szó szerint hangosan koppant a földön – az Ereje lelökte a vázát az asztalról. Anyja növénymániája miatt tudta, hogy a piros és a fehér virágok együtt a halált szimbolizálják. Istenem, de hülye voltam. Ez is anya babonái miatt van.

Szitkozódva kivett egy kendőt a fiókjából, felitatta vele a szőnyegre ömlött vizet, közben telekinézisével a váza darabjait a kukájába lebegtette. Ilyen balesetek esetén Youngjae hasznát vette képességének, legalább így nem kellett megfogni kezével az éles szilánkokat. Szekrénye tetejéről levett egy másik vázát, amit még az iroda előző tulajdonosa hagyott ott, majd vizet töltött bele és visszatette a fehér rózsákat - a vörösek a szilánkok mellett a kukában végezték. Ez abból fakadt, hogy a fehér színt jobban kedvelte a vörösnél, ami mindig a szerelemre emlékeztette.... Visszahuppant székébe és begépelte újabb betegei adatait a saját gépébe. Végig ráncolt homlokkal pötyögte be az információkat Ae Soosyéről, ám a következő delikvens neve majdnem szó szerint kiverte nála a biztosítékot. Ereje érezhetően hömpölyögni kezdett tőle az ereiben, a papírok felborzolódtak, a plafonról lógó lámpa himbálózott. Az idegen szellőtől égnek álltak Youngjae karján a szőrszálak. Jung Daehyun.