V. rész

Veszélyes, túlságosan veszélyes. Túl nagy kockázatot vállal ezzel, ha belemegy, de az élete eddig is a megpróbáltatásokról szólt, miért pont most hátrálna meg? Talán, mert a tapasztalatok miatt lehetne annyi esze, hogy behúzza a kéziféket. De tényleg ez lenne a megfelelő opció? Keresve sem lehetne találni olyan embert, akinek ennyire meglepetésekkel teli az élete, és akinek a választásaiba jócskán beleszól a sors, szóval ez sem a véletlen műve. Akárcsak eddigi hosszú évei alatt. Találkoznia kell vele. Akárki legyen is ő pontosan, az égiek elrendelték, hogy keresztezzék egymás útját. Vajon megérett-e ő erre a feladatra? Elég erős már hozzá? Ha szellemileg nem is, de testileg bizonyosan.

A két betegkartont hangosan becsukta és az íróasztala szélére tolta, jó messze magától. Szíve már a torkában dobogott, csak úgy tudta némileg lecsillapítani felszított kedélyeit, hogy a kislányra gondolt, mert őt előbb kell meglátogatnia, mint a majdnem vele egy idős idegent. Nem sok adatot szedtek össze róla, valószínűleg a családtagjai közül még senki nem jött be hozzá vagy nem volt nála minden irat. Ez azt jelentette, hogy előző nap hozhatták be Youngjae munkaideje lejárta után. Rejtélyek övezték, így több adatfelvételhez muszáj lesz felvenni vele a kapcsolatot és beszélgetni vele, ez már nem tetszett a pszichiáter növendéknek. A háta közepére sem kívánta, hogy egy rivális lénnyel kommunikáljon.

Összepréselt ajkakkal ivott egy kis vizet a flakonjából, majd nehéz léptekkel elhagyta az irodáját. A Syaoran minden eddiginél borzasztóbbnak tűnt annak a tudatában, hogy a lény is benn tartózkodott, méghozzá az egyik páciense lett. Úgy néz ki, hogy még a Mariana-ároknál is van mélyebb pont… Gomolygó szürke füstként látta a folyosókon keringő energiát, amit a lény bocsátott ki magából. Akár egy túlvilági, szinte láthatatlan inda, úgy növekedett és szövevényesen tekergett a levegőben és elágazódó csápjai beivódtak a falakba, hogy még a közönséges halandók is némileg megérezzék őt. Ravasz egy bestia lehet, vagy csak ilyen hozománya van a különlegességnek?

Mint minden egyes nap, egy-egy helyiségből kiszűrődtek a rosszabbnál rosszabb betegek hangjai. Eleinte azt hinné az ember, hogy a Syaoran ugyanolyan rehabilitációs központ, akárcsak a többi, de minél beljebb halad, annál jobban meggyőződhet az ellenkezőjéről. Youngjae úgy érezte, hogy a főfolyosó, a lépcsők és a kétszárnyú ajtók hidat képeznek a durva valóságba. Fokozatosan erősödött benne az érzés, hogy elmegyógyintézetben járkál, mintsem egy normális, klinikaszerű intézményben. Félúton eligazítást kért egy nővértől, hogy Ae Soosye épkézláb állapotban van-e, ezt követően a kislány szobája felé vette az irányt. Legalábbis még nem volt a szobája, de ha másokon múlik – főképp Youngjae-n -, úgyis az övé lesz…

Halovány rossz előérzete támadt, ahogy belépett a szobába. A kopott fehér falak és a szürke, csekély mennyiségű bútor éles kontrasztot képviselt az ágyon kuporgó kislány sziluettjével. Hosszú, fekete haja előhullott, frufruja még kisebbre keretezte apró arcát, valamint az összes ruhadarabja sem életvidám színűek voltak – egy tizenhárom éveshez képest. Youngjae megszokta, hogy az e korú gyerekek két lábon járó, színes nyalókákra hasonlítanak, akiket a vízen és a levegőn kívül az örökös cukiság éltet. Erőltetetten vékony hangon beszélnek, hisztiznek, ha kell, toporzékolnak is, előszeretettel hívják a náluk idősebb fiúkat oppának, énekelgetik a híres gwiyomi dalocskát és részben a nyugati lányokra akarnak hajazni. Ennek ellenére Soosye nem is különbözhetett volna jobban kortársaitól, ezt már első ránézésre bárki megállapíthatta.

- Tegnap jött be hozzám édesanyád és megkért, hogy viseljem gondodat – ült le Youngjae arra a székre, amit az ágyhoz húzott a rövid üdvözlés, meghajlás és bemutatkozás után. - Nos, ha nem is nagyon értek a gyerekekhez, de a gondolkodásukat meg tudom érteni. Kicsit még én is gyerek vagyok. Ha nem bánod, az lenne feléd az első kérdésem, hogy milyen édesanyáddal a kapcsolatod?

- Semmilyen – szólalt meg Soosye nagy nehezen, hangja meglepően mély volt. – Nem szoktam vele beszélgetni, csak hétvégén vacsora közben. De evés közben meg nem illik…

- Vagyis egyáltalán nem szoktál vele beszélni – szűrte le a furmányos megfogalmazás lényegét Youngjae és bekattintotta tollát.

- Nem, mégis miről beszélgessünk? Az iskola nem érdekel, lógok, és ezt ő is tudja. Most meg nyár van, még ennyi közös témánk sincs.

- Kikkel szoktál lógni?

- Senkivel. Nincsenek barátaim, emiatt magányos farkasnak gúnyolnak. Ez sem érdekel, inkább legyek kiközösítve, mint a sok képmutató között játsszam az okost – húzta el a száját a lány.

Youngjae egyetértett mondandójával, ő is ismerte az említett jelenséget az osztályokban. A többség fejében káposztalé van agy helyett, de fenn akarják tartani a látszatot, hátha ezzel némi „értéket” szerezhetnek maguknak. Youngjae mindig átlátott az ilyeneken, és örült, hogy nem ő volt az egyetlen.

- Az iskolában mit szoktál csinálni, már amikor nem lógsz?

- Ahogy megszólal a csengő, spurizok kifelé – vált Soosye hangja barátságosabbá és végre a fiatal férfira emelte tekintetét. - Mosdóba, udvarra, pincébe, tetőre…

- Tetőre?

- Igen, a sulink kétemeletes és az egyik mosdó ablakából le lehet mászni egy létrán a tornaterem tetejére. A munkások is úgy másznak oda, ha meg kell szerelni a napkollektorokat.

- Nem félsz attól, hogy egyszer leesel onnan? – csodálkozott Youngjae, de igyekezett ezt nem kimutatni. Soosye a kérdés miatt kísérteties nevetést hallatott, ami a fiút egy horrorfilm gyerekszereplőjére emlékeztette. Ideje sem volt hátrahőkölni a székén.

- Én csak egyetlen dologtól félek, a hangoktól – halkította le a hangját a lány, szinte sutyorgott.

- Kifejtenéd bővebben?

- Régi házban élünk. Akkor költöztünk be, mikor apát kirúgta a főnöke és alkalmi munkákat keresett. Nem volt sok pénzünk, de hallottam, hogy anya a költözés előtt azon csodálkozott, hogy miért árulhatják olyan olcsón a házat. Én már tudom – vette még lejjebb a hangerejét és a fülére mutatott. – A hangok miatt.

- Értem – józanodott vissza Youngjae, nehogy kirázza a hideg. – Hol hallod azokat a hangokat? Vagy honnan jönnek?

- Mindenhol ott vannak, néha követnek. Idegesíteni akarnak, tudom. Biztos zavarja őket, hogy én még életben vagyok.

- Tessék?

- Halott gyerekek zaklatnak. Nem csak a suliból, de emiatt esténként otthonról is lógok. Nem akarom hallgatni a siránkozásaikat. Kénytelen vagyok nappal aludni, este nem tudok. Látom, nem hiszi el.

- Nem mondom, hogy nem hiszem el, mert nyitott vagyok az ilyenekre, de egyelőre lényegtelen az én személyes véleményem. A szüleid hallják őket?

- Ők? Dehogyis, ők semmit sem hallanak, még a saját gondolataikat sem – keményedtek meg Soosye vonásai.

- Miért állítod ezt róluk?

- Mert olyanok, mintha az előző században rekedtek volna, komolyan úgy élnek. Nem akarják tudomásul venni, hogy az idők változnak, ki akarnak zárni minden modern dolgot az életünkből. Hogy is szokták ezt mondani? Ja, igen, bedugják a fejüket a homokba, mint a struccok.

- Így mindjárt világos. És mi a véleményük arról, hogy téged piszkálnak azok a gyerekek?

- A véleményüket maga is láthatja, itt ülök – nevetett fel kínosan a lány. Youngjae ekkor már leszűrhette, hogy ennek az ügynek a fele sem tréfa. – Ha valami tönkremegy, mindig engem hibáztatnak, pedig hiába mondom, hogy miért rontanék el bármit is, mikor szinte egyáltalán nem járok haza? Ha otthon vagyok, akkor is bezárkózom a szobámba.

- Olyankor mit szoktál csinálni?

- Olvasni, zenét hallgatni és cigizni. Az olvasással elterelem a gondolataimat, a zene miatt nem hallom a sutyorgásokat a falakból, a cigivel meg levezetem a feszültséget és füstölőnek sem utolsó.

- A szüleid tudják, hogy tizenhárom évesen cigizel?

- Ha tudják, nem tehetnek ellene semmit és nem is tesznek. Csavargáskor úgyis azt csinálok, amit akarok, otthon pedig kulcsra zárom a szobám ajtaját. De alapból is leszarom a véleményüket.

Nyíltság, obszcén kifejezések, nemtörődömség. Youngjae már ilyen rövid idő után összeszedhette magában azokat a tényeket, hogy Soosye csupán egy szellemektől és régimódi szülőktől menekülő lány, vagy vérbeli hazudozó és mentálisan sérült. Az ítélkezés lehetősége a kezében volt, ám ezt még korainak tartotta. Bár az előbbit eléggé nehezen képzelte el a szellemek szempontjából, de elég nagy volt a valószínűsége, hiszen ha Youngjae képessége is valós volt, akkor a szellemek létezése miért ne lehetne az? Ugyanolyan természetfeletti mindkettő, egyik sem zárja ki a másikat.

Úgy vélte, ennyi elég volt mára, nem zavarja tovább a kislányt „feleslegesen” a kérdéseivel, nem kéne mindent rázúdítani. Más szavakkal élve belátta, hogy Soosyének a Syaoranban a helye, mert akármennyire hangzott furcsán, a lány sokkal jobban jár, ha bezárják. Mentesül az otthoni problémáktól, a szellemektől, nem fog csavarogni és hozzá hasonló emberek között találhat menedéket. Itt senki nem fogja bántani, mert mindenki különös háttérrel rendelkezik, még maguk az orvosok és a nővérek is, nem beszélve a gyakornokokról…

Youngjae megköszönte, hogy már ennyiben segítségére volt a lány és a többi pácienssel ellentétben nem volt visszautasító – a bentlakók között rengeteg a paranoiás -, továbbá meggyőzte őt arról, hogy bizony bent kell maradnia az elmondottak alapján, viszont jól fog vele járni. Soosye el is dörmögte az orra alatt, hogy még egy elmegyógyintézet vagy egy háborús bunker is jobb, mint az otthonául szolgáló rozoga ház. Youngjae ezt kitűnő kezdésnek látta, nagy gondja nem lesz a kislánnyal.

Távozása után rögtön lejegyzetelte tömör véleményét az űrlapra, amit aztán leadott, de a biztonság kedvéért írt egy még rövidebb vázlatot, amit hazavihet – ezt a módszert Hoseoktól leste el. Eddig a napja nem volt megerőltető, ám tudta, hogy a kislánnyal csak a mézes madzagot húzták el előtte. Folytatnia kell a „vallatást” a következő delikvensnél, akinek már a gondolatától kiverte a víz. Miért idegeskedek ennyire? Biztos nem fog bántani, itt úgysem merne. Nem sokkal korábban érkeztek meg a gyors orvosi vizsgálat eredményei a következő személlyel kapcsolatban, és ha eddig nem ódzkodott Tőle, a sorok átpásztázása után mindenképp.

***

Az első hang, amire feleszmélt, az a saját nehéz levegővétele volt. Hunyorogva tért magához, jobb kézfejében egy idegen tárgyat érzett. Szürke falak, kevés fény, kényelmetlen matrac és olyan ruha borította a testét, ami nem az övé volt. Nyöszörögve fordította el fejét a mellkasán nyugvó keze irányába, mert túl gyenge volt ahhoz, hogy felemelje az arcához. Amint meglátta a kezébe szúrt infúziót, reflexből ki akarta tépni, de a frissen felébredt józan esze megakadályozta ebben.

Valamivel borzasztóan kiütötték, emlékek nem igazán akartak neki derengeni. Nyögvenyelősen felült az ágyban és ösztönösen az éjjeliszekrény irányába nyúlt, a gond azonban az volt, hogy eltévesztette az irányt, mert a másik oldalon kereste – a sarokban. Szitkozódott egy sort, mert nem fért a fejébe, miért lettek ilyen rosszak az érzékei, hogy még azt se tudta, melyik a jobb és a bal keze. Ki volt száradva a szája, torka vízért sikított, de pohár sem volt az éjjeliszekrényen, nemhogy víz. Lassan kitápászkodott az ágyból és bal kezével megfogta az infúziós állványt. Rátámaszkodva az ajtóhoz bicegett, de bánatára azt zárva találta. Miért? Miért akarták fogva tartani? Arról már az első pillanatban meggyőződött, hogy nem kórházban ébredt, de akkor miféle helyen?

Hiába csapott rá párszor az ajtóra, nem kapott választ. A nyílászárón túlról semmit nem észlelt a külvilágból, emiatt elfogta az átmeneti klausztrofóbia. Kirúghatta volna az ajtót a helyéről, de túlságosan erőtlen volt és amúgy sem tudta, hova menekülne el, hiszen a helyet sem ismerte. Egy bizonyos energiamező érzékelése pedig még jobban ledöntötte a lábáról. Vissza kellett botorkálnia az ágyra, nehogy összeessen. Forgott vele a világ és elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. Mihez kezdjen, ha még alakot sem tud váltani?

Kínkeserves fél óra múltán mozgást érzett, de nem a szokványos módon. Az ismerős erő intenzívebb volt, mintha egyre közelebb került volna hozzá. Lehetetlen, hogy az a fiú itt legyen. Képtelenség. Mégis mi köze lenne hozzám? Biztos, hogy vannak rajta kívül mások is. Ez egy ilyen környék… Szíve ritmusát a fülében hallotta, évek óta először ijedtében meghúzta magát. Nem tudhatta, mi vár rá, s miért hömpölyög a szoba kerül az idegen pulzálása. Hiába kívánta azt korábban, hogy még egyszer látni akarja, szeretne találkozni vele szemtől-szembe, ezúttal másképp vélekedett erről. Ezt tette vele az a felállás, hogy teljesen ki volt szolgáltatva.

Tehetetlenségében és éhségében elbóbiskolt, így mikor felriadt a zár kattanására, remélte, hogy végre egy segítőkész ember érkezik egy ételekkel jól megpakolt tálcával. Ám reménye derékba tört, egy fehér ruhába öltözött férfi látványa fogadta. Agyában azonnal tudatosult a felismerés, hogy a férfiből árad az az ismerős erő, egy ezredmásodperc múlva az arcára nézve ebben máris ezer százalékig meggyőződhetett. Egy pislantás. Kettő. Na, még egyszer. Három. Nem, nem, nem… Nem! 
Mély, éj fekete hajának rakoncátlan fürtjei attraktívan álltak össze-vissza, mégis rendezetten. Tengerfenékre emlékeztető szemei annak ellenére is mosolyogtak, hogy mimikájával nem éppen jó kedvet mutatott felé. Arcát egyszerűen hibátlannak találta, sehol nem volt rajta egyetlen hiba sem. Pont olyan volt, mint amilyennek emlékezett, talán még egy fokkal jobb is, hiszen végre farkasszemet nézett vele, nem a könyvtár polcai között látta elsuhanni távolodó alakját.

- Jó napot, maga biztosan Jung Daehyun. A nevem Yoo Youngjae, én leszek a pszichiátere – szólalt meg kellemes, mégis egy picit rideg hangon, igyekezett semmilyen érzelmet belevinni a hangjába. Uram atyám, ezt nem hiszem el. Pont ő? De várjunk csak, miért lesz ő a pszichiáterem? Hova a picsába kerültem? - Valami gond van?

- Tudja, doktor úr, szerintem semmi szükségem kivizsgálásra, de ha ilyen dokik lennének mindenhol, mint maga, hipochondernek adnám ki magam – vett erőt magán, hogy oldja a feszültségtől és erőtől terhes légkört.

- Gyakorlaton vagyok, még nem vagyok végzett orvos – próbálta Youngjae halványan elmosolyodva kikerülni a szokatlan bókot.

- Ez érdekes. Miért küldenének egy gyakornokot hozzám?

- Nincs jogom beleszólni a főorvosok döntésébe. Elképzelhető, hogy a köztünk lévő vajmi kevés korkülönbség miatt rendeltek magához, hátha jobban meg tudom magát érteni, mint a tíz-húsz évvel idősebb kollégák és tapasztalatszerzésnek sem lesz utolsó.

- Igazán? Mikor születtél?

- Ne tegeződjünk*.

- Én viszont ragaszkodok hozzá – erősködött Daehyun vigyorral az arcán. Akármi is volt a fiúban, táplálta az ő erejét is, már nem volt annyira rosszul. - Ha már elméletileg kortársak vagyunk, miért ne?

- Rendben, ahogy akarod – sóhajtott Youngjae. - 1994 januárjában születtem.

- Hoppá, akkor ezek szerint még fél évvel idősebb is vagyok nálad! És még te várod el, hogy magázzalak?

- Te valóban nehéz eset vagy – forgatta a pszichiáter a szemeit és odahúzott egy széket Daehyun ágya elé, mint Soosye esetében.

- Még bele sem kezdtél a kivizsgálásomba, de már címkézel? Ez diszkrimináció!

- Az a diszkrimináció, kedves Daehyun, hogy a fiatal korom miatt azt hiszed, hogy nem tudom rendesen elvégezni a munkámat és szórakozol velem – foglalt helyet, papírjait az ölébe ejtve.

- Ugyan, szó sincs róla. Akár már most belecsaphatunk a közepébe – lelkesült Daehyun, akár egy kisfiú. - Mit vegyek le és hova feküdjek? Kell pucsítanom?

- Pszichiáternek készülök, nem urológusnak.

- Nagy kár, pedig már kezdtem reménykedni – fújta ki a levegőt drámaian, mire Youngjae rosszallóan körbeforgatta a szemeit.

- Látom, eléggé erős volt az a szer, amit bevettél. Mi is volt az, sisakvirág kivonat?

- Ismertebb nevén farkasölőfű.

- Nagyon erős oxidálószer, egy átlagos felnőtt sokkot kapna tőle. Közvetlenül az idegrendszert támadja meg, majd az izmokat. Ideiglenes bénulást okoz, valószínűleg ezért ájultál el az utcán. Hiába bírta hosszú ideig a szervezeted, tegnap riadót fújt. Tisztában voltál vele, hogy az nem drog, hanem méreg?

- Igen – válaszolta Daehyun a legtömörebben, rezzenéstelen arccal.

- Akkor miért vetted be? – értetlenkedett Youngjae. - Egyáltalán hogyan került a szervezetedbe?

- Injekcióval fecskendeztem be magamnak. Az oka nem tartozik senkire.

- De, én pontosan azért vagyok itt, mert igenis rám tartozik.

- Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak – váltott át Daehyun komolyabb hangnemre.

- Nem lesz veled könnyű dolgom, már most látom – dörmögte Youngjae az orra alatt.

- Ha könnyű lenne velem a dolgod, abban nekem mi lenne a szórakozás?

- Nem azért vagy itt, hogy dorbézolj! A vizsgálatok és a vérvétel alapján kiderült, hogy régóta mérgezed magad a sisakvirággal. Fogalmunk sincs, hogyan, de a tested eddig jól tűrte a mérgezést, azonban a mellékhatásai rajtad is jelentkezni kezdtek, történetesen ezért vagy itt. Függővé váltál, emiatt olyan bánásmódban és kezelésben kell részesülnöd, mint egy alkoholistának vagy egy kábítószerfüggőnek.

- Egy pillanat, vért vettek tőlem? – kerekedtek ki Daehyun mélybarna szemei. - Ugye nem találtak semmi szokatlant?

- A leleted szerint a mérgen kívül nem, talán kellett volna? Vérszegény vagy, vagy valamilyen fertőzésben szenvedsz?

- Ö, nem… Csak gyanakodtam arra, hogy vashiányos vagyok – füllentett az idősebbik. Görcsösen másfelé akarta terelni a témát, nehogy balul süljenek el kettejük között a dolgok. - De lenne egy kérdésem. Nem kaphatnék olyan terápiát, mint a nimfomániások?

- Azt mégis hogyan képzeled el?

- Tudod, a sisakvirágtól a libidóm eléggé magas… - hazudott Daehyun szemrebbenés nélkül.

- És nem tudod kin levezetni?

- Pontosan. Úgy érzem, legszívesebben magamévá tennék mindent, ami él és mozog. – Ha a hazudozásért díjat lehetne kapni, Daehyunnak már egy tucatnyi Oscar-díja lett volna.

- Ez érdekes, ecstasyszerű tüneteket vált ki nálad a sisakvirág – jegyzetelt Youngjae.

- Igen, de nem a tipikus elvonóra gondoltam, hanem pont az ellenkezőjére.

- Ezzel mit akarsz mondani?

- Csillapítani kéne a vágyamat egy adott személlyel, hogy másoknak „ne ártsak”, nem? Megnevezzem azt az alanyt, akivel jól esne vagy magadtól is rájössz? – kuncogott Daehyun pimaszul, amivel elszakadt a cérna. Azt hitte, Youngjae nem fogja komolyan venni és érteni fogja az ugratást, ám korántsem díjazta a poénját…

Két erős biztonsági őr markai fonódtak Daehyun karjai köré, hangosan vonszolták végig a Syaoran azon része felé, ahova Youngjae még nem merészkedett, de nem is volt rá engedélye. A komor hangulatú folyosó előtt ácsorgott egyhelyben, miközben nézte, ahogy a két hústorony egyre beljebb hurcolta a szintén különleges képességű Daehyunt. Youngjae nem hagyhatta, hogy elfajuljanak a dolgok annak tudatában, hogy az új páciense volt az a személy, aki elől eddig menekült. Igazi vetélytársa volt, ezt egyértelműen érezte rajta, ezért jobbnak látta, ha távol tartja magát tőle. A biztonság kedvéért ezért olyat kellett lépnie, amit eddig el akart kerülni. Fogalma sem volt arról, mi zajlott a Syaoran centrumában, ahová a veszélyesnek titulált betegeket hordták be, de meggyőződése volt, hogy Daehyunnak ott a helye. Szörnyeteg volt, de fényévekkel rosszabb Youngjae-nél. Még ha nem is tudta pontosan, miféle, a többi bentlakó érdekében muszáj volt szigorúnak lennie.

- Balfasz vagy, Yoo Youngjae! Hogy engedhettek be téged ide? A doktoridat is venni fogod! – kiabálta torka szakadtából Daehyun. Ez volt az utolsó, amit Youngjae hallott tőle, mielőtt a három ember alakja a félhomályba veszett.

Daehyun kapálózásai és rángatásai hiábavalóak voltak, de nem azért, mert a két biztonsági őr annyira erősek voltak hozzá képest, hanem mert Daehyun teste volt még túlságosan gyenge. Magával ragadta a pánik, mert egyik pillanatról a másikra cellák között találta magát. Mindenfelől rikoltozó, beszámíthatatlan emberek hangjától zengett az a csarnok, ahol éppen jártak. Aztán egy nyitott ajtajú cella előtt meglátott egy nővért egy zsúrkocsi mellett. Daehyunnak ideje sem volt ellenkezni, a sápadt arcú nővér szó nélkül injekciót döfött belé, ezt követően már el is vesztette minden koordinációját. Az őrök elengedték a majdnem összecsukló fiút, majd belökték a kicsi helyiségbe és fülsüketítően rávágták a cellaajtót. Feljajdult, mikor teste nagyot koppant a hideg földön, de a nyugtató miatt képtelen volt feltápászkodni. Mi történik velem?

***

Belül ugyan megnyugodott, de arca még mindig a vörös különböző árnyalataiban játszott. Youngjae izzadt tenyereit törölgette a fehér köpenyébe, mellőzve minden külvilági történést. Határozottan lépkedett az igazgató irodája felé, ugyanis tudomására jutott az egyik folyosón járva, hogy Mang professzor is értesült a gyakornok intézkedéséről. Kötelességének vélte meglátogatni a Főnököt, mert a többi orvos is így tett, mikor a Darázsfészeknek nevezett részen bezártak valakit.

Büszke volt magára, de valahogy mégis lelkiismeret-furdalás bökdöste a bensőjét. Daehyun szörnyeteg volt, ennél semmiben sem volt még biztosabb, de Youngjae lelkének egy része nem vélte helyesnek, hogy egy rosszul időzített vicc miatt a beszámíthatatlanok közé tette. Ugyan Daehyun is az volt, de annyira nem súlyosan, mint az összes Fészeklakó, akikről eddig hallott. Végtére is, ha a fiú állapota javul, akkor úgyis visszarendelik a kényelmesebb és barátságosabb térségbe. Bár ennek eléggé kicsi volt az esélye, a pletykák szerint még az is megőrül a többi őrülttől, akik abszolút normálisak. Mi van, ha pont az ellenkezőjét fogom elérni? Ha Daehyunnak esélyt sem adok a gyógyulásra? Istenem, ezt úgysem tudom megítélni, ha még nem jártam a Darázsfészekben és az orvosokat sem kérdezhetem meg erről.

Bekopogott az ajtón, Mang professzor válasza után lélegzetvisszafojtva lépett be az irodába. Tágas volt, falai halványszürkék, jing-jang jelet festették fel rájuk, néhol pedig tájképek díszítették. A bútorok a barna különböző árnyalatait képviselték. Az apró tárgyakat tekintve eléggé bizarrnak tűnt az iroda, a legijesztőbb mégis egy földbarna szekrény volt az ajtótól néhány lépésnyire, ami kitűnt a többi szekrény közül. Youngjae bele se mert gondolni, mi lehet benne.  

- Azért van mindenhol jing-jang, mert a sima szürke falak a Darázsfészek celláira emlékeztetnének. Nem akarom elveszteni az eszemet, mint a betegek – törte meg a csendet Mang professzor, látva, hogy a gyakornok megszeppenve nézett körbe. – Így jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy akkor miért nem festetem át más színűre. Mert egy irodának ilyennek kell lennie, másrészt tiszteletlenség lenne a korábbi főnökökkel szemben.

- Értem, uram – hajolt meg Youngjae, miután eszébe jutott, hogy a kíváncsisága miatt elfelejtett egyből meghajolni belépéskor.

- Számítottam rád és el is jöttél. Hamar belerázódtál az itteni menetrendbe.

- Én csak azt tettem, amit tennem kellett, hiszen a Darázsfészekbe küldtem valakit – szegte le a fejét kissé.

- Igen, tudok róla – intett Mang és Youngjae helyet foglalt az idős férfival szemben. - Mi volt rá az okod?

- Nem óhajtom megsérteni Jung Daehyun személyiségi jogait. Szerintem már így is közel vagyok hozzá.

- Ezzel nem sérted meg, ne aggódj, de lekötelez, hogy ennyire elhivatott vagy.

- Igazából csak a viselkedése miatt döntöttem úgy, hogy szüksége van a szigorra. Nehéz eset, de lehet, hogy csak az altató mellékhatása miatt volt ilyen és túlreagáltam az egészet.

- Nem, én is láttam a leletét. Annak a fiúnak alapból is ilyen a természete, hidd el nekem. Vegyük csak azt alapul, hogy milyen ember venne be sisakvirág mérget önszántából – érvelt Mang professzor. - Egy nem normális személy, az biztos.

- Ez esetben nem értem, miért hozták a klinikára, inkább az elmegyógyintézetbe kellett volna vinniük. A sisakvirágtól már tébolyult lett, ha valóban ilyen a viselkedése. Láthatóan súlyos szövődmények kezdtek kialakulni az agyában.

- Megválaszoltad a saját kérdésedet – mosolyodott el Mang szerényen. - A hozzá hasonló betegeknek az itteni kezeléseinkre van szükségük.

- Daehyunnak mit terveznek? – szökött az egekbe Youngjae szemöldöke.

- Valami hatásosat, amitől nem lesz majd vele gondod a jövőben...

A rövid beszélgetés után Youngjae összezavarodva hagyta el az irodát. Nem voltak információi a híres syaorani kezelésekről, de a Főnök stílusát látva a hideg futkosott a gyakornok gerincén. Reménykedhetett volna abban, hogy a másik négy fiú hátha tud valamit, de ha így lett volna, akkor azt már megosztották volna egymással. Apropó, a fiúk mit fognak szólni a tettéhez? Bár egyikük sem tudta, mi várt azokra, akik bekerültek a Darázsfészekbe, de azt sejtették, hogy onnan csak ritkán van visszaút. Youngjae aláírta Daehyun halálos ítéletét? Vagy talán… Maga a Darázsfészek egy eltitkolt elmegyógyintézetszerű részleg?

*a félreértések elkerülése végett: a koreaiban is van magázódás