VI. rész

Hideg esőcsepp haladt lefelé a tarkóján, egészen le a gerince mentén, libabőrt váltva ki ezzel felforrósodott testén. Ijedten pillantott fel az égre, ahol a szürke felhők áthatolhatatlan, sötét kupolát képeztek. Szinte a pórusain keresztül érezte, hogy megnövekedett a páratartalom, jellegzetes vízszag furakodott az orrába. Elragadhatta volna az az érzés, hogy a világvége pillanata került irreálisan közelebb és már elindult a visszaszámlálás, de ez csak őbenne játszódott le, a külvilágban nem ez történt. Legfeljebb csak a benne keringő erők váltották ki ismét a horrorisztikus látványt, amit a gyorsan változó időjárás okozott. Mivel idegesség marcangolta idegszálait, a képessége ezt nem hagyhatta szó nélkül. Jeleznie kellett valahogy, hogy Youngjae észhez térjen, miszerint valami megint nagyon nem stimmelt.

Bár egyenesen érezte, hogy az esőcseppektől nedvessé váló bőrén gyengül az a vonzóerő, ami Daehyunhoz akarta húzni, mégis még mindig nehezen vette a levegőt. Teljesen biztos lehetett benne, hogy a kettejük ereje együttesen idézte elő a környezeti jelenségek drasztikus változását. Ötlete sem volt, hogyan lehetett Daehyunnak hasonló adottsága, mint neki, mert a telekinézist felismerte volna benne. Más szavakkal élve ugyanolyan lüktetés áradna Daehyunból, mint Youngjae-ből, ha telekinézise lenne, de más volt. Hasonló, mégis más. Lehetséges ilyen? Ha igen, mi lehet az, amit még Youngjae sem ismerhetett? Szörnyetegre vall, de milyenre? És vajon Daehyun is sejti, hogy Youngjae nem átlagos?

Megannyi kérdés kavargott a fejében, de egyiken sem filozofálhatott, mert minél előbb haza kellett sietnie. A hideg és a meleg levegő ütközése mennydörgésként volt hallható, de a növekvő elektromosságot csak Youngjae érzékelhette a járókelők közül, ezért mindenkinél gyorsabban szedte a lábait. A lakásba kell rejtőznie, mielőtt villámlani kezd. Úgy vélte, volt elég feszültség benne ahhoz, hogy a villámok belé csapjanak. Mindig menedéket keresett viharkor, ösztönösen tartotta távol magát olyankor a természettől. Most meg nem tudhatta, hogy Daehyun miatt mire számíthat.

Rekordidő alatt ért a lakóházba, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt a lépcsőfokokon lépkedve. Akárcsak előző nap, nem volt szüksége a lakáskulcsra, egy laza mozdulattal már belépett az előszobába. Ám a szokásosnál meglepően zsúfoltnak érezte a lakást, ugyanis ilyenkor csak ő szokott végezni, de a hangokból ítélve nemhogy egy társa tartózkodott a szobák egyikében, hanem mind a három.

- Szia, Jae! – kurjantott oda neki Sehun, valahonnan a nappali irányából. Mikor Youngjae a szőke fiú felé nézett, meglátta, hogy a legfiatalabb a szokásához híven az eltűnt távirányítót keresi a kanapé rései között. – Miért jöttél ilyen későn?

- Későn? Ti jöttetek korán!

- Nem-nem, nézz csak az órádra – vigyorgott Sehun, majd elkapta tekintetét barátjáról. Youngjae a karórájára sandítva megbizonyosodhatott arról, hogy Sehunnak igaza volt. Hogy lehet ez? Akkor végzett, mikor szokott, nem? – Mang professzor fogvatartott?

- Nem, csak volt egy kis zűr, de ez a Syaoranban nem csoda… - próbálta Youngjae menteni a menthetőt.

Igazából ő maga sem értette, mi állhatott pontosan a késése hátterében. Elnézte volna az időt és véletlenül tovább maradt a gondozóközpontban, mint kellett volna? Daehyun ennyire összezavarta? Akárhogy is, nem akart ezen rágódni, sokkal fontosabb teendői voltak ennél.

- Mi van, megint becsúszott az irányító az egyik résbe? – ráncolta a homlokát. – A nagy hátsód eltüntette? Nem lehet, hogy…

- Ne, ki ne mond! – emelte meg Sehun a hangját vészjóslóan. – Csak J-hope szórakozott. Tudod, hogy szereti elrejteni a dolgokat előlem. De ha megtalálom az irányítót, tuti ledugom a torkán és a seggén húzom ki.

- Azt megnézném – nevetett fel Youngjae, de a mosoly hamar ráfagyott az arcára. Hoseok. Vajon még mindig be van rám rágva? – Ő hol van, a szobájában?

- Nem, Kai-nál van és boldogítja – húzta el a száját Sehun, eközben majdnem lebukfencezett a kanapéról nagy erőlködése közben.

- Mit csinálnak? – vonta fel Youngjae a szemöldökét, miután lerúgta lábáról a cipőjét.

- Nézd meg magad – nyögte a szőke, ahogy lemászott a földre és a kanapé alatt kereste tovább az irányítót. – De utána szólj J-hope-nak, hogy adja vissza azt a szart, különben reménykedhet, hogy nem etetem meg vele a poharamat. Beleivott az italomba az a görény!

- Miért nem te szólsz neki? – kérdezte Youngjae a lényeget. Mindenesetre felettébb élvezte, hogy a legfiatalabb így szidta Hoseokot. Ritka pillanatok egyike volt.

- Nem látod, hogy nem érek rá?! Előbb én magam akarom megtalálni az irányítót, nem akarok egyből a torkának esni. Meg akarlak kímélni titeket a zsaruktól, nehogy behívjanak titeket tanuknak…. – sziszegte Sehun élesen.

Youngjae széles mosollyal nyugtázta, hogy Sehun még a legfárasztóbb, rossz napokon is fel tudja vidítani. Derűt hozott a szívébe, hogy a szőke a legváratlanabb helyzetekben képes teljesen flúgosnak mutatni magát, amit még jól ki is tud magyarázni. Ugyan vele esélytelen vér komoly beszélgetésekbe bonyolódni, mert a dolgok röhejessé válhatnak, de ilyen emberre Youngjae-nek szintén szüksége volt. Ha ki akart zökkenni és lazítani a feszített tempón, egyszerűen csak Sehunnal lógott az esti műszakig. Most csakugyan kedve volt ehhez, el kellett volna terelni a gondolatait a Syaoranban történtekről, ám eredetileg más szándékkal érkezett haza.

Táskáját az előszobában hagyva indult el Jongin hálószobája felé. Nem kellett hallgatóznia az ajtó előtt, mert már több lépés távolságból kiszűrődött Jongin morcosságára utaló szavai és sóhajai, valamint Hoseok csilingelő nevetése. Youngjae fejében több forgatókönyv lepergett, mégis mit művelhet a két jómadár, hogy pillanatnyilag még Sehun se merte őket zavarni. Fintorogva nyitott be hozzájuk.

- Ti? – kerekedtek ki fekete szemei a meglepettségtől.

Mindenre számított, csak arra a látványra nem, ami fogadta. Jongin félmeztelenül feküdt hason az ágyon, arcán savanyú ábrázattal. Ezzel szemben csípőjén Hoseok ücsörgött felettébb vidáman, akár egy nyereg nélküli lovon. Vidámsága rögvest tovaszállt Youngjae-t látva, Jongin pedig próbált nem megilletődni a hívatlan vendégre, nehogy klisésen magyarázkodnia kelljen, hogy „ez nem az, aminek látszik”.

- Te? – állt vele Hoseok farkasszemet.              

- Kuss, ne kérdezz vissza – rivallt rá Youngjae.

A sötétbarna hajú hirtelen annyira meglepődött, hogy eltelt néhány másodperc, míg gyilkos pillantást lövellt a másik pszichiáter felé. Az elmúlt hónapok során egyszer sem volt példa arra, hogy Youngjae ilyet mondott volna Hoseoknak. Tagadhatatlanul haragudott rá a makacssága miatt, így ez lett a következménye.

- Csak megkért, hogy magyarázzam el a masszázs alapjait, mert őt is érdekli a dolog – szólalt meg Jongin, megtörve a feszült csendet. - Így én lettem a tesztalany.

- Miért nem Sehun? Úgy könnyebben tudnál magyarázni és neked se lenne kellemetlen – tette karba kezeit Youngjae, pajkos vigyorra húzva finoman ívelt száját. Hoseok szeme ekkor már vérben forgott, de a fekete hajú élvezte, hogy beleköphet a levesébe. – Sehun most amúgy is mérges rád, Hobi. Ajánlom, hogy csillapítsd le.

Hoseok összepréselt ajkakkal, kitágult orrlukakkal mászott le Jonginról. Értette, hogy Youngjae mire akar kilyukadni – és, hogy Sehun miért mérges -, ezért vette a sátorfáját és fújtatva elhagyta a szobát. De előtte még olyan pillantással nézett Youngjae-re, mikor elment mellette, mintha fejben a kivégzését tervezgette volna. Kissé még neki is ment a vállának, majd jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót.

Youngjae hirtelen nem tudta, mit gondoljon. Ő is legyen dühös, sértődött a semmiért? Elvégre előző nap nem történt semmilyen összetűzés, csak egy kis félreértés, Hoseok mégis felfújta a dolgot. A bolhából elefántot csinált, ami nem illett az ő személyiségéhez. Este elrabolták a földönkívüliek? Sóhajtva helyet foglalt idősebb társa ágyán, aki azon nyomban félretett pólóját kereste szemével. Youngjae halványan elmosolyodott.

- Jongin, itthon nem kell szemérmeskedned. Ezt hagyd meg a csajoknak. Nyár van, minket nem zavar, ha nincs rajtad póló. Rajtunk kívül meg úgyse lát senki.

- Persze, mivel már megszokhattuk, hogy Hoseok és Sehun szinte teljesen pucéran közlekedik, ha melegük van – csóválta a fejét. Meglehetősen visszafogott volt ilyen téren, ezért nem díjazta a fiatalabbak lazaságát. Youngjae részben meg tudta érteni. – Mindegy, miért küldted ki Hoseokot? Gondolom, nem csak Sehun miatt.

- Úgy érzem, beszélnem kell veled. Ha munkáról van szó, csak hozzád fordulhatok – tért a lényegre a fekete hajú.

- Megint mi a baj a Syaorannal?

- A Darázsfészekbe küldtem egy új srácot – vallotta be Youngjae nagy nehezen. Jongin igyekezett nem kimutatni, mennyire felkészületlenül érte az információ.

- Bűntudatod van?

- Mondhatni. Az egyik felem azt mondja, hogy jól tettem, megérdemelte az a paraszt, de a másik felem mégis sajnálja. Lehet, hogy csak amiatt, mert kortársunk és ezért át tudom érezni a helyzetét.

- Jae, ideje lenne lazítanod egy kicsit – fürkészte Jongin aggódóan.

- De képtelen vagyok, mert állandóan fojtogat… - folytak Youngjae-ből a szavak, de időben észbekapott és elhallgatott.

Megszólalt a belső vészcsengője, hogy még mindig nem alkalmas bevallani az őt átjáró erő létezését. Hiába volt vele nulla-huszonnégyben, és hiába készült fel lelkiekben a vallomásra, túlságosan zaklatott volt. A kitárulkozó beszélgetésekhez meghitt, nyugodt hangulat szükséges, ez meg éppenséggel nem volt jellemző a fiúk lakására. Korai, még mindig korai. Előbb még el kéne simítani az itt uralkodó sértődöttséget, majd csak azután jöhet szóba.

- Micsoda?

- Úgy értem, kínszenvedés volt az a néhány óra – köszörülte meg a torkát Youngjae.

- Miért, mit csinált az a srác? – Jongin törökülésbe vágta magát és közelebb csúszott barátjához.

- Mondjuk úgy, hogy flörtölni akart velem, én meg persze kiakadtam. Kicsit sem zavartatta magát, hogy ugyanabba a nembe tartozunk. Á, dehogy. Előtte egy szellemlátó kislánnyal voltam, ami eléggé megrázott, nem tagadom, aztán jött az az öngyilkos merénylő seggfej…

-  Szellemlátó? Öngyilkos merénylő? – Jongin nem tudta eldönteni, melyiken akadjon ki jobban.

- Igen, a kislány hangokat hall otthon, a szülei meg emiatt azt hiszik, hogy be van kattanva. Egyértelműen bent kell maradnia. Igazán sajnálom, egy tizenhárom éves kislány lelkének nem éppen fog építőleg hatni a Syaoran komor falai. Viszont még ez is jobb lehetőség neki, mint otthon szenvedni, akár képzeli a hangokat, akár nem. A srácot tegnap hozták be, miután elájult az utcán. Mérgezi magát egy kivonattal. Emiatt meg se kellett volna lepődnöm, hogy már meg van húzatva, de azért ez mégiscsak sok volt így egyszerre. A többi csak ráadás.

- Mit tervezel a továbbiakban?

- Még nem volt lehetőségem alaposan átgondolni a helyzetet, mert idefele jövet a viharral voltam elfoglalva – ismerte be Youngjae félszegen.

A világért sem adta volna barátja tudtára, mi okozta tulajdonképpen a vihart. Ugyan Jongin szobájában nem volt ablak, de az ajtó résén még így is befurakodott az a fajta sötétség, ami a szabadban keletkezett a vastag gomolyfelhők által. Jócskán elállták a napsugarak elől az utat, így a körzetre undok félhomály telepedett. A vihar nem fogta vissza magát, és bár a szobában kuporgó két fiú nem láthatta, másik két társuk javában elborzadt és teljes erőbedobással szidták az időjárást. Sehun a nappali ablakából kitekintve, míg Hoseok a maga módján, ugyanis előtte a szőke szidalmazása elől menekült – Sehun revánsot követelt a távirányító miatt.

- De arra gondoltam, hogy lepasszolhatnám a srácot egy tapasztaltabb és türelmesebb kollégának – folytatta Youngjae. - Nem olyan gyakornoknak való, mint amilyen én vagyok. Nem várhatják el tőlem, hogy megbirkózzak vele, hiszen még a többiek is sejthetik a lelete alapján, hogy nehéz eset.

- Van arra esély, hogy erre engedélyt kapsz? – tudakolta Jongin érdeklődve.

- Őszintén? Nem, de valahogyan csak kiharcolom magamnak. Már az első nap beledobtam szerencsétlent a mélyvízbe. Nem fogok bírni vele, ha rám bízzák, be kell látniuk. Mégis mit csináljak egy meghülyült, perverz fickóval, ha még Hoseokkal sem tudok mit kezdeni? Pedig őt már egy éve ismerem…

- Egy pillanat, összevesztél vele? Ezért izzott köztetek a levegő, vagy csak képzelődtem?

- Nem. Tegnap egy ártatlannak induló beszélgetés nem úgy végződött, ahogy kellett volna – vágott Youngjae olyan savanyú arcot, amit még egy citrom is megirigyelt volna.

- De ez nem az első eset, mégsem szóltok egymáshoz tegnap óta? Ez fura, Hoseok nem szokta sokáig bírni a feszültséget… - töprengett el Jongin. - Egyáltalán nem jellemző rá, nem haragtartó típus.

- Nem szeretnéd megkérdezni tőle, min akadt fel ennyire?

- Ez a ti dolgotok, nem szólhatok bele – vonta meg a világosbarna hajú a vállait. - Meg amúgy is, te vagy a pszichiáter, neked kell belelátnod a fejébe.

- Egy barát és egy idegen páciens nagyon más. Ha bele is látnék a fejébe, nem hiszem, hogy akarnám tudni, miket gondol.

- Mióta vagy ilyen hűvös Hoseokkal?

-  Tegnap óta! – hangsúlyozta ki Youngjae a tegnap szót, hogy nyomatékosítsa Jonginnak, előző délután valami olyasmi történt közöttük, ami sokkal több volt, mint amennyit értett belőle.

- Két hülye – csóválta Jongin neheztelően a fejét egy hangos sóhajtás kíséretében. - És akkor most játsszátok itt a drámát?

- Én ugyan nem. Az igaz, hogy nem voltam hajlandó elmondani a bajomat, de ő meg elszólta magát! Szenved és lövésem sincs, mi oka lenne rá. Mindene megvan, ha azt nézzük, a családtagjaival sem beszélt egy ideje tudtommal, így az sem lehet probléma… Érted, ő volt felháborodva, hogy miért nem mondok semmit, közben ő sem különb! – csattant fel Youngjae magából kikelve, az ajtó felé mutogatva. - Kai, figyelsz te rám?

- Szenved? – tért magához az idősebb.

- Igen. De hahó, miért nem reagálsz értelmesen?

- Gondolkodok, ha nem tűnt volna fel – bambult el Jongin, szemeit ravaszon összehúzta. - Igen, ilyet is szoktam, mielőtt gúnyosan rákérdeznél.

- Hé, az Hoseok szokása! Ne vegyél egy kalap alá vele.

- Jae, jobb, ha most magamra hagysz – jelentette ki egyszerűen, de határozottan.

- Ó, csak nem idegesítelek? – hökkent meg az említett. - Nagyszerű, már csak Sehunt tudom „zaklatni”, titeket kivettek a forgalomból…

- Sehun vevő is rá – húzta el Jongin a száját.

- Eddig Hoseok is az volt, csak most őnagysága épp nem ér rám, jobb szórakozásnak tartja a szenvedését, mint engem. Jól van, végül is nem én voltam eddig a legnagyobb bizalmasa… Most meg te is elküldesz?! - tápászkodott fel Youngjae és az ajtó felé lépkedett. Testtartásából és kisugárzásából érezhető volt a sértődöttség. - Ha nem lenne elég nyűgöm azzal a retkes Syaorannal, még a lakótársaim is átmennek bunkóba. Csodás hét ez a mostani!

Nem számított, hogy a táskája az előszobában hentergett, elővigyázatosságból inkább nem ment érte. Bár Sehunnal nem volt összetűzése – képtelenségnek is hangzott -, de most még hozzá sem volt kedve. Az már egy másik dolog volt, hogy a szőke éppen a sötétbarna hajúval birkózott a viharra szitkozódás után, mint két óvodás. A hangokból ítélve meg lett a tévé távirányítója…

Jonginnak nem állt szándékában szítani a tüzet Youngjae-ben, de nem volt más választása. Elég sok mindent leszűrhetett az elhangzottakból, így Hoseok szenvedésének okára egyszerűbben jöhetett rá, le tudta szűkíteni a kört. Ugyanakkor furcsállta az egészet, hiszen barátja nem úgy nézett ki, mint aki őrlődik, de ezt arra fogta, hogy nem figyelt rá eléggé. Hoseok meglepően jó színész, ami azt jelenti, hogy akkor is boldognak, derűsnek tudja mutatni magát, ha nagyon fáj neki valami. Jongin erre ráeszmélve beletemette fejét a párnájába, amit aztán szívesen elhajított volna. A rejtély kulcsa előtte lebegett a levegőben, de láthatatlan volt, így nem foghatta meg. Vagy talán… Nem is a levegőben lógott, hanem egy élő testben élt?

Sebtében magára kapta félretett felsőjét és kitrappolt a szobájából. Ám a tévhittel ellentétben nem Youngjae után eredt, ellenkezőleg. Pontosan tudta, hogy Jae és Hobi nem azokat az embereket képviselték, akiket könnyen össze lehetett zárni a kibékülés érdekében, ők a „levegőnek nézzük a másikat, mert úgy egyszerűbb” és a „ki kell faggatni minket, hogy aztán emiatt megint szóba álljunk” kategóriába tartoztak. Az viszont jó ötletnek tűnt, hogy mind a négyen a nappaliba vánszoroghatnának, családiasan tisztázni mindent, de ez náluk egyelőre esélytelen volt. Minden elsült volna belőle, csak nem kibékülés. Youngjae és Hoseok is intelligens, de felettébb makacsok és nem szeretik, ha nem érvényesíthetik az igazukat. Fizikai nyelven úgy lehetett volna ezt kifejezni, hogy ugyanolyan töltéssel rendelkeztek. Jongin ezt szándékozta kihasználni.

Karba tett kezekkel a falnak dőlt a nappaliba lépve. Szándékosan nem szólt semmit, csak némán nézte, ahogy a két fiatalabb kisfiúkként marcangolták egymást, mintha összevesztek volna egy pöttyös labdán. Bár nem tűnt úgy, hogy elmérgesedett volna a helyzet, mert Hoseok kifejezetten élvezte a belé csimpaszkodó szőke durva érintéseit, aminek hangot is adott. Nevetséges látványt nyújtottak, Sehun feje a mélyvörös árnyalatát vette fel mind a bosszútól, mind az erőlködéstől, hogy teljesen maga alá gyűrhesse barátját. Egy mérges pulykára hasonlított, míg maga Hoseok jókat hahotázott a rá nehezedő testtől, amit sehogy sem bírt lehámozni magáról, izmok ide vagy oda.

- Hoseok? – szakította őket félbe Jongin, barátságos hangnemet kipréselve magából.

- Igen, hyung? – hagyta abba a szólított Sehun hergelését.

- Beszélnünk kell. Most.

Hoseok nem kérdezett semmit, szó nélkül kigurult a szőke alól. Elég volt Jonginnak szigorúan néznie és tekintélyt parancsolóan megszólalnia, hogy barátja azonnal pattanjon. De mielőtt Hoseok felszívódott a legidősebb fiúval, Sehun nem hagyhatta ki, hogy gyorsan jól fenékbe ne rúgja egy „még folytatjuk, nem úszod meg szárazon” nézéssel. Hoseok pimaszul kinyújtotta rá a nyelvét és követte a nála öt centivel magasabb srácot. Határozott léptekkel vonultak be a pszichiáter tanonc hálójába. Jongin megvárta, míg barátja leül a saját ágyára, ő addig ráérősen becsukta maga mögött az ajtót, aminek aztán lezserül nekidőlt. Szelíd ábrázata minden előzmény nélkül vált komorrá. Színészkedést illetően ő sem panaszkodhatott…

- Milyen volt a munka a klinikán? – tette fel a váratlan kérdést Jongin. Hoseok őszintén meglepődött, mert nem erre számított.

- Régóta nem kérdezted ezt tőlem, mert tudod, hogy mindig ugyanazt válaszolom. Szóval, mit akarsz? Tuti, hogy nem a munkám érdekel.

- Igen, jól sejted. Reméltem, hogy még aktív agyműködésed van és figyelsz. Nem húzom az időt, az igazat akarom tudni.

- Mivel kapcsolatban?

- Veled és Youngjae-vel.

- Felejtsd el, nem mondok semmit – kapta el a tekintetét Hoseok és a padlót kezdte vizslatni.

- Cseszd már meg a titkolózásodat, komolyan mondom! – csattant fel Jongin, tőle szokatlan módon. - Nem azért szívtam az előbb Jae vérét, hogy aztán tőled se tudjak meg semmit.

- Mit mondott? – fagyott meg a vér Hoseok ereiben. Akármennyire is szerette volna palástolni, barátja látta a szaggatott levegővételén, hogy pulzusa felgyorsult.

- Konkrétan semmit, hiszen ő sem tudja, mi bajod van. Ne vágj vissza azzal, hogy neki is van egy titka, amiről nem hajlandó beszélni, mert ezt mindannyian tudjuk. Most rólad van szó, Hobi, mert te nem vagy ilyen. Mindent elmondtál nekünk, főleg Jae-nek, most mégis ugyanúgy viselkedsz, mint ő!

- Na, ne röhögtess! – nevetett fel kínosan az ágyon ülő személy.

- Ember, egyik pillanatról a másikra zárkózott lettél. Te, Jung Hoseok! – mutatott rá a lényegre Jongin. - Ha valaki megkérdezne engem, hogy mondjak már egy zárkózott embert, te lennél az utolsó! Erre tessék…

- Használd az agyadat és rájössz, miért lettem egy kicsit más.

- Ne bosszants fel, J-hope! Ez nem te vagy!

- Nocsak, pályát tévesztettél? Te is pszichiáter szeretnél lenni?

- Ha nem fejezed be, rád uszítom Sehunt! Emlékezz vissza a múltkori esetre, mikor neked ment és nem csak az ágyon szerencsétlenkedett veled. Sőt, ahogy láttam, már így is eléggé berágott rád és meg akarja bosszulni a mait - mondta élesen Jongin, mire a sötétbarna hajú fiút kissé kirázta a hideg. – Szóval, hallgatlak.

- Figyelj, ha normálisan el tudnám mondani, mi van velem, már megtettem volna, és nem húznám az agyad – ismerte be Hoseok nagy nehezen. Orcájára alig észrevehető, halvány pír szökött. - A tetteim sokkal többről árulkodnak, mint a szavaim. Ha igazán kinyitnád a szemedet, látnád.

- Rendben, akkor magadra hagylak. Gondolkozz egy kicsit. Majd én addig helyetted is lekötöm Sehun figyelmét. Talán sikerül megmentenem a csinos kis seggedet attól, hogy jobban belerúgjon.

A Kai becenévre hallgató egyed közel száznyolcvanas vérnyomással távozott – mindenesetre ő így érezte. Legszívesebben egy teljes napra bezárta volna a két balféket egy üres szobába, és addig ki nem engedte volna őket, amíg nem jutnak előrébb, de ez gyerekes megoldás lett volna. De hatásos… Nem, nem gondolunk ilyenre. Felnőttekhez méltóan kell kezelnünk a szitut, még akkor is, ha itt én vagyok az egyetlen, aki tényleg a korának megfelelően viselkedik. A többieket majd szépen rákényszerítem, ha szép szóval nem tudom kijózanítani őket.

Miközben az esti munka előtti szabadidejét óhajtotta elmulatni Sehunnal, mit sem sejtett arról, hogy a két duzzogó illető nem éppen gondolataikba temetkezve vergődtek külön-külön a szobájukban. Youngjae mindent hallott Hoseok és Jongin beszélgetéséből, köszönhetően annak, hogy a hálója szomszédos volt a másik pszichiáterével. Erejének hála „kiszagolta”, hogy két ember került a közelébe, ezért élt a vékony falak nyújtotta lehetőséggel. Füleit szorosan a falhoz szorította, képességével valamennyire erősíteni próbálta a társalgás hangerejét. Ha nem is értett minden szót, de ki tudta következtetni a halkan kiejtett szavakat. Ereiben hömpölyögni kezdett egy újabb érzelemfolyam. A legidősebb fiú távozása után hezitált egy kicsit, aztán visszafojtott lélegzettel benyitott az illetékes szobába.

- Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna… - kezdett bele Hoseok, de Youngjae azonnal a szavába vágott.

- Mióta kell engedély ahhoz, hogy bejöjjek hozzád? Nem vagyok tetves, himlős, pestises, HIV-fertőzött és nem harapott meg zombi se. Akkor meg mégis mit izélsz?!

- Ne akard tudni – köpte oda Hoseok nyersen.

- De, akarom tudni! Főleg azok után, amennyit hallottam abból, amit mondtál! Ne nézz így rám, felejtsd el, nem mondok semmit – védekezett Youngjae, Hoseok korábbi szavait használva. Ezzel sikerült százszázalékosan magára vonni társa figyelmét, aki erre felpattant helyéről és egy pillanattal később már előtte termett.

- Szerencséd, hogy Kai itt van, különben…

- A sarokba állítanál? – sutyorogta Youngjae gúnyosan. - Vicces, hogy tegnap még ölelgettél, most meg legszívesebben felmosnád a fejemmel a padlót. Látom rajtad, ne tagadd. Mikor abbahagytuk a beszélgetést, tök semleges pofával hagytál magamra, mára meg kitaláltad, hogy egyenesen haragszol? Fel akarsz csapni dorama színésznek? Nagyszerű, de akkor ajánlom, hogy ne rajtam gyakorold, a barátságunk rovására!

- Túl sokat jártatod a szádat, nem gondolod? – nézett farkasszemet a fekete íriszűvel. Tett egy lépést előre, Youngjae pedig egyet hátra, ekkor háta már az ajtót súrolta.

- Nem! Megint visszakérdezel ahelyett, hogy normálisan válaszolnál! Én nem vagyok a páciensed, jó?!

- Egyelőre – susogta Hoseok sejtelmesen, amit Youngjae nem tudott mire vélni.

Szemei tányérméretűre duzzadtak, ugyanis a másik fiú arca csak egy arasznyira volt az övétől, ami az ő felfogása szerint irreálisan közelit jelentett, jóformán érezte arcán a másik ember meleg leheletét. Ez akkor tudatosult benne igazán, mikor meglátta a saját tükörképét Hoseok szemeiben. Ettől azon nyomban megijedt és már készült ellökni magától, mikor…

- J-hope! – kiabált Sehun a saját lakrészéből. – Hova tetted a fülhallgatómat?!

- Még nem végeztünk – köpte Hoseok foghegyről, ezzel egy időben Youngjae elhúzódott az ajtótól, hogy a srác kimehessen.

- Hányszor öljelek meg egy nap?! – zengett a lakás Sehun erőteljes hangjától, ami pillanatnyilag kapóra jött.

Youngjae-ben elpattantak a húrok, ami azt a következményt vonta maga után, hogy a szoba plafonjáról lógó lámpa kísértetiesen felvillant, majd szétrobbant az üveg. A szilánkok hangosan koppantak a padlón, de néhány darab még Hoseok ágyára is esett. A fekete hajút ez annyira hidegen hagyta, hogy nemtörődöm módon hagyta el a hálót és ismét bezárkózott a sajátjába. Estig nem merészkedett ki onnan.

***

Egy különös oknál fogva nem csak akkor mehetnek tönkre dolgok, ha mérges vagyok. Akkor is elmozdulnak a tárgyak, ha pusztán elmerülök a gondolataim legmélyebb bugyraiba. Ha így haladok, akkor is zűrzavart fogok okozni, ha csak levegőt veszek. Bárcsak segíthetne valaki! Valaki, aki meg tudja fékezni az erőmet. Ugyan, reménytelen, hiú ábrándokat kergetek, egyedül kell megbirkóznom ezzel. Az én erőm, az én bajom. De, ha segíteni nem is tudna senki, szükségem lenne valakire, aki támaszt tudna nyújtani, vele tudnám kontrollálni magam. Sajnos jelenleg ilyen személyt nem ismerek. Azt hittem, Hoseok az, de tévedtem. A megoldás talán az orrom előtt lebeg, mégsem érhetem el. Nem lehet az, amit én akarok. Valami gátat szab nekem és még csak nem is sejtem, micsoda. Blokkol abban, hogy normális legyek. Átlagos… De miért is akarnék átlagos lenni? Sosem akartam magamra aggatni az átlagos jelzőt, miket zagyválok össze?

Youngjae csaknem a hajszálait tépte. Épp úton volt a munkahelye felé, hogy megkezdhesse az esti műszakot. Nem igazán csípte a szórakozóhelyet, túl puccosnak találta, ám még így is mérföldekkel jobb volt, mint a Syaoran fényes nappal. Már egy éve dolgozott a Tao’s-ban, de a többi munkatársa és a főnöke mit sem sejtett arról, hogy időközben gyakornok lett a messze földön hírhedt rehabilitációs intézményben. Már csak az hiányzott volna Youngjae-nek, hogy mindenki megrohanja, szaftos információkra éhezve…

Nem lakott túlzottan messze a szórakozóhelytől, durván háromnegyed órás sétányira, a lakásban uralkodó légkör miatt viszont korábban indult útnak. Annyira felmérgesítette, hogy Hoseok felfújta a kicsi afférjukat és óriásit csinált belőle, hogy köszönés nélkül hagyta el a lakást. Se szó, se beszéd, csak úgy lelépett. A másik három fiú persze felütötte erre a fejét, de semmit nem tettek. Mit is tehettek volna? Nem származott érdekük abból, hogy megállítsák a munkába siető, füstölgő Youngjae-t. Bár még mindig nem gyanakodtak a képességére, az ő belső hangjuk is súgott egy különös dolgot. Ha tűzbe nyúlsz, számíts rá, hogy csúnyán megég a bőröd és a heg valószínűleg örökre megmarad. Kivéve, ha tűzálló kesztyűt húzol. Youngjae kivételesen mit sem sejtett arról, miszerint a három lakótársa közül egy minél előbb be akarta szerezni azt a bizonyos kesztyűt…

Ellenőrzés nélkül átléphette a hátsó ajtó küszöbét, az őrök még így is felismerték, arcát javarészt takaró kapucnival. A vihar miatt jócskán lehűlt a levegő, ezért nem csodálkoztak, hogy Youngjae hosszú ujjú pulcsiban és dzsekiben érkezett meg. Őt amúgy sem téveszthették össze mással, erős kisugárzása jellegzetes volt. A raktárrész meglehetősen néptelennek bizonyult, jó sok helyiség választotta el a szórakozóhely magjától. Ahogy Youngjae a dolgozók számára külön fenntartott értékmegőrzőbe sétált, már próbálta felkészíteni magát a dobhártyaszaggató, idegesítő zenére. Ám így se kerülhette el a fülébe kúszó dallamokat – komolyan fontolóra vette a füldugót -, amik aligha emlékeztették jó emlékekre. Nem lenne túlzás azt állítani, hogy Youngjae-nek gyomorgörcse volt. Nem, nem a bulizásra vágyó fiatalok hullámzó tömege miatt, a képességével bárkit elpatkolhatott – hanem a főnöke, Huang Zi Tao miatt.
Csupán egy másodpercre elevenítette fel magában a fiatal férfi baritonját, de elszorult torokkal kellett konstatálnia, hogy a hang gazdája ténylegesen megszólalt, néhány helyiségnyire tőle. Másodpercek választották el attól, hogy szembenézzen a szórakozóhely beképzelt vezetőjével, de inkább nem kezdett visszaszámlálni. A bomba anélkül is ketyegett. Három... Ne, már túl közel van. Kettő... Forduljon vissza, gondolja meg magát. Egy… A picsába. Több belső szerve bukfencezett egyet, ahogy felcsendült az a jól ismert, kínai akcentus.