VII.-VIII. rész

Olyan sötét van itt. Hideg futkos a hátamon, büdös ájerek mardossák orromat, a zajtól megfájdulnak érzékeny füleim. Mintha belöktek volna egy börtönbe, annyira pokoli. Mi rosszat tettem? Talán ez a büntetésem, amiért megbántottam? Hogyan hozhatnám helyre? Feltéve, ha élve kikerülök innen.

Akármennyire tűnhetett ez különösnek, eme gondolatok két fiútól együttesen származtak. Mindkettejük fejében ugyanazok a kérdések és gondok fogalmazódtak meg, de más-más iránt. Ez is azt igazolta, mennyire hasonlítottak egymásra, amiről eddig csak halvány sejtéseik voltak. Ki nem mondott szavak, elfojtott ideák. Nagy dilemma az, mikor az ember – vagy inkább természetfeletti lény – nem tudja eldönteni, hogy a legnagyobb ellensége tényleg az ellensége-e vagy inkább a barátja. Megfutamodjon, elmeneküljön vagy nézzen szembe vele és küzdjön? Egyik sem tűnt jó ötletnek.

Az utóbbi években népszerűvé vált, kitűnő módszerekkel reklámozott szórakozóhely nem is lehetett volna irritálóbb Youngjae számára. Hiába égett lámpa a helyiségben, nem tartotta eléggé erősnek a kibocsátott fényt, főnöke arca túlzottan kísérteties árnyékot kapott. Nem állt felette a táplálékláncban, mégis elemi rettegés bontakozott ki benne miatta. A centrumban magukat riszáló fiatalok parfümének, pacsulijának és izzadságának szaga egyre jobban bekúszott a hátsórészbe, tovább bővítve a kellemetlenségek listáját. Az egyik elválasztót a folyosón nyitva hagyhatták, ezért a zene még hangosabban dübörgött. Youngjae nem vágyott másra, mint elhagyni a helyet, de a szerződése kötelezte, ahogy a pénz iránti szükséglete is.

- Nem késtél egy kicsit? – vonta kérdőre Tao főnök.

- Időben érkeztem, az őrök is tanúsíthatják – védekezett Youngjae, egy apácákat is megszégyenítő szerény meghajlással.

- Csakugyan? – vonta fel Tao a szemöldökét kihívóan. – Akkor már rég nem itt kéne lenned.

Egy alig látható bólintást követően hagyta alkalmazottját a dolgára menni, de nem bírta ki, hogy az elballagó alakját nézve ne húzódjon ravasz vigyorra a szája. Youngjae hiába képzelt maga köré burkot, egy év alatt túl gyengévé és hétköznapivá vált ahhoz, hogy Tao ellenálljon neki. Lassan már az ő ereje is kevés volt a karizmatikus főnöke piszkálódásai ellen. A kínai származású, száznyolcvanhárom centi magas, kissé ripacs Huang Zi Tao jóformán Youngjae kortársa volt, de nem volt rest a piszkálódásában. Gyakorta élcelődött azzal, hogy gazdag édesapja cégének a várományosa, aki Ázsia szerte a legjobban jövedelmező forrásokból, a fiatalok pénztárcáiból szerzett nyereséget. A szórakozni vágyó ifjúk észrevétlenül húzzák ki a bankókat szüleik keretéből vagy éppen a saját, keményen megszerzett munkabérüket költik el az utolsó fityingig, csak a bulikra. Tao akármennyire is volt tapintatlan az alkalmazottaival, bölcsen az apja példáját követte, amivel Youngjae irányelvei szintén nem szimpatizáltak.

A fiú többször fontolóra vette, hogy új munkahely után néz, de a környéken messze a szórakozóhelyen kapta volna a legtöbb fizetést, ami a legfontosabb szempont volt. Tao ezzel teljesen tisztában volt, amit jól ki is használt, rendszeresen köszörülte nyelvét a pszichiáter gyakornokon. Youngjae-t kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogyan reagálna főnöke arra, hogy egyik alkalmazottja a Syaoranban is tevékenykedik. A fiú belefutott a zsákutcába a labirintuson belül, amiből csak egyféleképpen tud kijutni, ha minél előbb véget akar vetni a rémálomnak – átvág az útját álló sövényen...

Éles tekintetével akár ránézésre fel tudott volna szeletelni egy kenyeret. Ám ezt a nézést nem holmi ételeken, hanem az alkalmazottain használta előszeretettel, amit azok titkon fizikai fájdalomként is éltek meg magukban. Ha Tao nem is a legrémisztőbb emberek közé tartozott – sőt -, de állhatatos nézése kétségkívül frusztrációt keltett bárkiben. Még azok sem tudtak szó nélkül elmenni mellette, akik kétszer szélesebbek voltak nála, ez esetben a biztonságiak.

- Yoo Youngjae pontosan érkezett?

- Még előbb is a vártnál, uram – válaszolta az egyik. Próbált minél kevesebb érzelmet vinni a hangjába. Hiába, a roboteffektus nem mindenkinél működik.

- Ez érdekes – húzta össze még jobban Tao a szemeit, pupillája a baljós fényben macskaszerűnek tűnt. - Akkor mit csinálhatott bent ennyi ideig? Meditált és a csakráit tisztította? Mégis minek képzeli ez magát, dalai lámának?

Ugyan élvezte, hogyan táncolhatott Youngjae idegein, de másrészről már hócipője tele volt azzal, hogy lassacskán könyvet írhatott a kihágásairól. Valamit valamiért, tartja a mondás, így a főnök kénytelen volt beletörődni abba, hogyha energiavámpírként akart csüngeni alkalmazottján, annak ára volt.

Zabosan faképnél hagyta az őröket, savanyú ábrázattal indult meg a befelé vezető folyosón. Minden az ő birtokában volt, még az italokba ejtett jégkockák is, a beosztottakról nem beszélve, ettől fogva különösen igényelte a tiszteletet. Ahogy valamelyik dolgozó betette a lábát a helyre, tudomásul kellett vennie, hogy Tao rendelkezik és ítélkezik felette, ám Youngjae különlegesebb eset volt. Pont azért bánt vele úgy, ahogy.

- Hallom, hogy a munkahelyedre belépve is még a magánéleteden rágódsz – krákogott a főnök, miután meglelte a fekete hajú fiút a legközelebbi bárpultnál. Hangja még a dobhártyaszaggató zene ellenére is erőteljesen csengett.

- Tessék? – Youngjae remélte, hogy az arcára kiülő értetlenkedés nem túl feltűnő.

- Korábban érkeztél meg, mint kellett volna, mégsem iparkodtál idejönni. Van valami magyarázatod arra, mit tetvészkedtél az öltözőben?

- Én csak elejtettem a lakáskulcsomat és azt kerestem. A szőnyeg miatt nem volt könnyű megtalálnom – csúszott ki Youngjae-ből a meglepő gyorsasággal alkotott hazugság.

- Ó, fogd a szőnyegre, miért is ne! Te vagy Aladdin, hogy ezt megengedheted magadnak? Azt a kárpitot a nénikém vásárolta nekem egy aukción! Még ha nem is a legszebb darab, de az értékéből adódóan kedveskedek a dolgozóimnak annyival, hogy nem egy ócska lábtörlőt tetettem az öltözőbe! Erre te a saját bénaságodat alá akarod söpörni, mi?! – fröcsögött Tao, kínai akcentusától még szigorúbbnak hangzottak a szavai.

- Elnézést, főnök – nyögte Youngjae tehetetlenül. Egy év alatt se törődött bele abba, hogy nem célszerű és nem is érdemes mentsvárakat keresni főnökével szemben. Ő volt az alárendelt, inkább tűrte a megaláztatást.

- Meg ne tudjam még egyszer, hogy lopod a napot és nem a dolgoddal törődsz! Amint belépsz ide, minden mást elfelejtesz a teendőiden kívül, világos? A munka az első, aztán a szórakozás!

- Főnök? – kérdezett vissza bátortalanul Youngjae, mikor Tao már távozni készült az irodájába.

- Mi az?

- Egy szórakozóhelyen vagyunk… - világított rá arra, hogy főnöke állítása nem volt eléggé helytálló.

- Tudod, néha elgondolkozom azon, hogy kirúgjalak-e vagy több ilyen embert vegyek-e fel – tette karba kezeit Tao és közelebb hajolt Youngjae-hez, hogy jól hallja halkabb szavait. - Egyet jegyezz meg, a Jabba itt én vagyok és én rángatom a láncokat.

Youngjae olyan volt, mint a fogva tartott, láncra vert Leia hercegnő, de a lánnyal ellentétben őt tényleg nem menthette ki senki. Felidézve magában a Csillagok Háborúja történéseit rájött, hogyan halt meg Jabba. Láncon rángatta a rabszolgáit, és ez okozta a vesztét, Leia hercegnő megfojtotta a láncával. Talán Youngjae-nek is ezt kéne tennie? Tao saját fegyverét kell felhasználnia ellene? Nagy eséllyel sikerrel járna, de a sikerhez vezető út kockázatos, a pénz iránti szükséglet folyója keresztezi. Ahhoz, hogy a fiú folytathassa az utat, hidat kell emelnie a folyó fölé. Méghozzá a képességével…

Eközben odahaza elszabaduló indulatoknak lehetett Jongin és Sehun a szemtanúja. Nem sokkal Youngjae távozása után Hoseok a szobájába ment, ám azt a megdöbbenést, ami a fiú arcára kiült, nem lehetett volna eléggé szavakba önteni. Ágyán és körülötte üvegdarabok hevertek szanaszét, ami a plafonról lógó, tönkrement lámpából származtak. Fogalma sem volt, hogyan lehetne lehetséges ilyen, ám a csontjaiban érezte, hogy ez Youngjae műve volt. Ha ő tartózkodott a szobájában utoljára, mi mástól robbanhatott volna szét a lámpa? Gondolt egyet, hogy hopp, mostantól nem lesz világítóeszköz, hanem csak egy pucér izzó? Nevetségesnek hangzott, ahogy Youngjae kicsinyes bosszúja is. Egyáltalán hogyan juthatott ilyen az eszébe? Semmi értelme nem volt az egésznek, így Hoseok alig várta, hogy lakótársa hazaállítson. Nem érdekelte, hogy a fáradtságtól esetleg ki fog dőlni, mint egy rönk fa, ő akkor is számon fogja kérni és minden egyes üvegdarabot egyesével fog felszedetni vele. Nem csak a lámpa ment tönkre, hanem a barátságunk is.
Annyira felment benne a pumpa, hogy nem tudott azonnal szólni Sehunnak és Jonginnak. Másrészt nem is akarta őket még jobban belekeverni ebbe a zavaros ügybe, így mérgelődve bár, de csendben maradt. Ismét felvette az álarcot és színészkedéssel igyekezett mindent eltusolni. Tűkön ülve várta, hogy barátai a Daichibe menjenek és ő maradhasson egyedül a lakásban, mint „házőrző”. Miután Sehun és Jongin becsukták maguk mögött a bejárati ajtót, Hoseok agárkutyaként szaladt a másik pszichiáter szobájához. Hevesen dobogó szívvel nyitott be a hálóba, ahol nem várt látvány fogadta. Órák óta rendetlenség uralkodott, az idősebb fiú holmijai szanaszét hevertek, mintha kisebb hurrikán söpört volna rajta végig. Hoseokban minden eddiginél rosszabb érzések törtek felszínre.
Az addig teljesen rendben volt, hogy ő megváltozott, de Youngjae-ről ezt nem gondolta volna álmában sem. Ám akármennyire szeretett volna reménykedni abban, hogy ugyanaz a probléma nyomta a szívüket, az túl abszurd lett volna. Különben is, akkor nem úgy végződött volna közöttük a korábbi civakodás, amire a törött lámpa szolgálta a legjobb bizonyítékot… A fiú annyi mindent akart átnézni egyszerre, hogy végül csak gyökeret eresztve állt a felfordult szoba közepén. Nagy nehezen erőt vett magán és először Youngjae íróasztalán kezdett keresni valami használhatót. Tintapacákon, eltört tollakon és ceruzákon, valamint felborzolódott lapú jegyzetfüzeteken kívül – amik a munkájával kapcsolatos információkkal voltak teleírva - semmi érdekfeszítőt nem talált. Túl okos ahhoz, hogy ennyire könnyű jeleket hagyjon maga mögött. Máshol kell kutakodnom.
Hirtelen figyelmét felkeltette egy teljesen átlagos használati tárgy, ami a külsejével ellentétben sokkal több mindenre tartogathatott választ, mint bármi más. Youngjae laptopja. Hoseok fénysebességgel huppant a széttúrt lepedőjű ágyra és bekapcsolta a gépet. Miközben várta, hogy belekukkantson a rendszerbe, egyszerre két dolgon is kattogott az agya. Először azon, helyes-e ilyet tenni a barátjával. Végül ara jutott, hogy kettejük érdekében nem tehet mást. Másodszor pedig azon, miért dobálta szét Youngjae a cuccait. A dühét vezette le? Nos, ez eléggé szokatlannak hangzott, viszont az igaz volt, hogy a fiú meglepően sok mindenben tett már kárt a megismerkedésük óta. Mintha olyan sugárzást bocsátana ki magából, amitől minden tönkremegy előbb-utóbb…

Hoseok még inkább elmerengett a laptop hátterét látva, ami egy kínai karakter volt, egy gyönyörű éjjeli tájra szerkesztve. Tévedett, mikor azt hitte, hogy kérdései megválaszolásra kerülhetnek a laptop használatával. Ez olyan, mint a súgó a programokban, az elolvasásukkal csak még több kérdése lesz az embernek... Miért vagy ennyire misztikus, Jae? Hoseok tudatalattijából váratlanul feltört az az érzés, mintha látta volna már korábban azt a karaktert barátja néhány ingóságán. Nem volt kérdés, hogy a böngészőt megnyitva azonnal támpont után nézett az előzményekben. Ezzel párhuzamosan a dokumentumokban nézelődött, hátha konkrétumokra lelhet. Ennél fogva meg sem lepődött, mikor egyszerre több mindennel kellett szembesülnie.

A kínai karakterről talált egy képet a fájlok között, ami a fordító szerint a szelet jelentette. Youngjae miért kedvelte ezt annyira? Miért fontos neki a szél? Hoseok egyelőre nem látott benne logikát, de nem csak ezen kellett morfondíroznia. Az előzmények baljós történésekre adtak okot következtetni. Az általános oldalak mellett misztikus témákat érintő blogok és egyebek neveit lehetett olvasni a listában. Hoseok egytől-egyig mindegyiket megnyitotta, tüdejébe szorult levegővel. Emberek különleges képességekkel, megmagyarázhatatlan vagy paranormális jelenségek fogadták a cikkekben. El nem tudta képzelni, lakótársát miért érdekelték ezek. Történt valami a Syaoranban, amit el akar titkolni előlem? Youngjae, miért csinálod ezt velem?

***

Hogy folytassa ezt ilyen körülmények között? Feltéve, ha a főnök már nem rúgta ki a tudta nélkül… Youngjae teljesen besokallt, fejében megszólalt a riasztó, ösztönösen ki akart menekülni az életveszélyes területről. Nem volt sok hátra a munkaidejéből, de már nem húzhatta tovább. Pechére még nem dolgozta ki teljesen a jó fegyvert Tao ellen, viszont a nála nem sokkal idősebb fiatalember tovább folytatta ármánykodásait. Ám ezúttal túllőtt minden határon.

Felhúzott kapucnival a fején hagyta maga mögött a forgalmas szórakozóhelyet. Kezeit dzsekije zsebeibe rejtette a hűvös idő miatt, nem beszélve a szemerkélő esőről. Az apró pocsolyák máris hangosan csobbantak, ahogy beléjük lépett valaki, egy idő után Youngjae cipője is már cuppogott. A komor hangulatot tovább fokozta a csekély fény, amiket a bolti feliratok, reklámszövegek, közúti lámpák és az autók fényszórói bocsátottak ki magukból. Busan utcái nem is hasonlíthattak volna jobban New York egyik néptelenebb részére. Az egyedül mászkáló emberekben felvillant a félsz, senki nem akart konfrontálódni egy idegennel sem, mindenki kitartóan meredt a talajra és bátortalanul nézett fel olykor-olykor. Youngjae csakugyan közéjük tartozott, minél előbb a lakóház biztonságában akarta magát tudni. Miért ilyen hosszú ez a nap? Miért zúdul ennyi minden a nyakamba?

Türelmetlenkedve sietett fel a lépcsőkön és nyitott be a lakásba. Tekintve, hogy Sehun és Jongin még a Daichiben lehettek, jó hangosan bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Azonnal a konyhába sietett, hogy lehűtse magát egy pohárka vízzel, mert még a nedves időjárás sem tudta lecsökkenteni megemelkedett testhőjét. Tombolt benne a düh és a képessége egyaránt, remélte is, hogy a szórakozóhelyen a belőle áradó energia marandó károkat okozott. Sehogy sem fért a fejébe, hogy ilyen valaha is megeshet vele, ehhez képest már túl volt rajta.

Fortyogásából egy csattanás zökkentette ki, ami kizárólag Hoseoktól származhatott. Talán felkeltette? Óvatosan letette a poharat, gyanakodva lábujjhegyen indult a sötét folyosóra. Meglepettségére egy neszt sem hallott a továbbiakban, hiába fülelt és érezte az emberi jelenlétet. Egy néma csendet követően kis híján a szívbaj jött rá, mikor a másik fiú hirtelen feloltotta a villanyt.

- Mi a francért ijesztgetsz? – tette Youngjae a kezét a mellkasára.

- El kéne beszélgetnünk valamiről – tágult ki Hoseok orrlyuka.

- Ne most… - lépett volna a szobája felé, de a sötétbarna hajú megragadta a karját.

- Ugye nem hiszed azt, hogy üvegszilánkokban fogok aludni?

- Miért, megkeményedik a kezeden a bőr, ha te szeded össze a szilánkokat?

- Szóval tényleg te voltál – torzultak el Hoseok arcán a vonásai. - Mégis hogy vetted a bátorságot ahhoz, hogy tönkretedd a lámpámat?

- Nem volt szándékos! – vágta rá Youngjae, mindhiába. Ilyet hogyan lehetne épkézláb kimagyarázni? Ebben az állapotban és kora hajnalban csak nem teregethette ki a szennyest…

- Ez vicces. Szándék nélkül mégis hogyan tudnád tönkretenni?

- Nem arról van szó, amire gondolsz – mentegetőzött Youngjae klisésen, de Hoseok túl intelligens volt ahhoz, hogy ezt bevegye.

- Hallgatlak.

- Most nem alkalmas, érted? Tököm tele van már, hogy mindenki zaklat! – fakadt ki, ám azzal a lendülettel azonnal visszaszívta volna a szavait.

- Ki „zaklat” még rajtam kívül? – kerekedtek ki Hoseok mélybarna szemei. Kérdésére nem kapott választ, a vele egy magas fiú csak némán állt, amíg meg nem fordult, hogy magára hagyhassa Hoseokot. - Jae, mi az a vörös folt a nyakadon?

- Csak egy idegen csaj volt, nem érdekes – füllentette újból. Kezdte zavarni, hogy folyton hazudnia kellett, de Hoseok megint átlátott a szitán.

- Ne kamuzz, tudom, hogy Tao volt! – szorította meg Youngjae karját. - Mit csinált az a balfasz?!

- Hobi, hagyj – próbált kiszökni erős markából.

- Miért nem hagyod ott azt a retkes helyet? Ez már túlzás!

- Tudod, hogy nem tehetem!

- Akkor inkább tűrsz? Hagyod, hogy molesztáljon? – háborodott fel Hoseok. Youngjae korábban már megosztotta vele, hogy a főnöke milyen szadista, azonban reménykedett, hogy semmi komoly nem fog történni. Nagy bánatára tévedett. - A pénz miatt képes vagy túlhajszolni magad és elviselni a szégyent, de a barátoddal bezzeg nem tudsz kibékülni?

- Te könnyen beszélsz, neked nincs okod aggódni a megélhetésed miatt.

- De az én megélhetésem tőletek függ, elsősorban tőled. Ha megromlik a viszonyunk, anyáméknak lesz igazuk és, ha erről tudomást szereznek, hazarángatnak az undorító jólétbe, hogy megint pólyást csináljanak belőlem! Az hiszed, csak neked nehéz?

- Sajnálom – hajtott le Youngjae a fejét. – De kérlek, eressz el, pihenésre van szükségem.

- Jó, most kegyes leszek és elengedlek annyival, hogy csak az üvegeket kell összeszedned. Délelőtt viszont nem menekülsz.

- Jól van, te nyertél – sóhajtott megadóan és barátja hálójába ment.

- Ha egyetlen szilánkot is otthagysz, amibe véletlenül belefekszem, az üvöltésemre fogsz kelni! – bökte még oda Hoseok, majd magára hagyta Youngjae-t a félhomályban.

A fekete hajú a telefonja fényerejének segítségével gyűjtötte össze a délutáni eset maradványait. Amint végzett a dolgával, Hoseok máris elbitorolta a szobát, Youngjae pedig a sajátjába iszkolt, mielőtt a fürdőbe cammogott volna. A helyiség ugyanolyan feldúlt volt, ahogyan néhány órával korábban hagyta. Összehúzott szemöldökkel ült az ágyra, mert egy furcsa sejtés nem hagyta nyugodni. Mint kiderült, nem ok nélkül, az ágyán hagyott laptop forró volt, akárcsak a töltője.

***

Érvek és ellenérvek. Rég nem poénkodhatott senkivel, ezért egy részről teljesen megérte, hogy kissé obszcén volt egy magasabb rangú emberrel szemben, viszont másrészt átkozta is magát miatta. Legszívesebben fejét verte volna a falba, annyira idegesítő volt számára a többi „rab” viselkedése. Persze ez csak természetes, hiszen ő teljességgel tudatában volt magával, nem üldözték rémálmok, nem hallott hangokat, nem hallucinált. Egészséges emberként négy kicsi fal közé volt bezárva, ahol semmi más nem volt egy ágyon, egy éjjeliszekrényen és egy bilin kívül, a külvilágból csak az apró rácsokon kinézve láthatott bármit is.

Épp nyugodtabb pillanatait élte, ugyanis nem sokkal korábban – miután magához tért – vulkáni lávához hasonlóan tört ki belőle a tiltakozás. Ennek nyomait a szürke falak és a fémajtó őrizte, több bemélyedés árulkodott Daehyun kitöréséről. Nagy bánatára még mindig gyengék voltak az izmai ahhoz, hogy igazi szökéssel próbálkozzon, az alakváltásról nem beszélve. Nem értette, miért büntették ennyire, hiszen nem követett el kihágást. Talán a főorvosok vagy a vezetők tudnak a benne élő szörnyeteg létezéséről? Egyszerre volt ez valószínű és valószínűtlen. Ha találtak volna valamit a vérében, egyből cellába dobták volna és máshogyan ismerkedett volna meg a pszichiáter gyakornokkal. Azt hittem, főnyeremény, erre nagyobb seggfej, mint Seunghyun. Ez az én szerencsém.

Tehetetlenségében várta, hátha hoznak neki valami gyér ennivalót vagy egy kis vizet, de nem kapott semmit ricsajon kívül. Ekkor erősen elgondolkozott azon, hogy vajon a Syaoranban volt-e még, vagy már egy sintér telepen. Vad volt, de nem állat, ezért még inkább kaparta mérgében a falat. Mit tettek vele? És mit fognak még? Kínjában a kényelmetlen ágyon és a földön vergődött felváltva, amivel el akarta érni, hogy újult erővel ki tudja rúgni a fémajtót a helyéről. Örökkévalóságnak tűnő órák múltán mozgást érzékelt odakint, továbbá a fogvatartottak hangja úgy maradt abba, mintha egy vezetékes telefon kábelét vágták volna el. Daehyun szeme egy pillanat erejéig feketén elsötétült és ezzel a hévvel tova is tűnt. Kattanás, növekvő fény, amit végül mégis eltakart egy árnyék.

- Jung, kijöhet kiszellőztetni a fejét – szólt egy monoton hang.

Több se kellett, Daehyun feltápászkodott a földről és mogorva arccal a fehérbe öltözött, alacsony nő felé bicegett. Hunyorogva lépett ki a világosságba, a következő pillanatban bezáródott mögötte a fémajtó. Próbált nem figyelni a többi fogvatartottra, szó nélkül követte a nőt a hosszú folyosón.

- Wang Kyura vagyok, nővér. Általában én felelek a Fészeklakók kijárásáért. Nekem is beleszólási jogom van abba, hogy ki hagyhatja el a zord celláját és költözhet egy modernebbe, szóval nem árt velem jóban lenni. A korábbi incidens miatt cellában kezded, amíg az elvonás tart, a javulásodtól függően enyhítünk.

- Miféle elvonás? – szólalt meg Daehyun nehezen.

- Jaj, te is játszod már itt az ártatlant. A függők miért csinálják ugyanazt? Nagyon kiszámíthatóak vagytok.

- Mi? Milyen függő?

- Ha annyit mondok, hogy sisakvirág, akkor rémlik valami? Na, szedd a lábaidat, mielőtt meggondolom magam és egy egész napra bezárlak.

Daehyun akkor sem tudott volna értelmesen válaszolni, ha tudott volna. Csak azon tépelődött, hogy már sisakvirággal és anélkül is képtelen uralkodni a testén, ezért semmi jó nem fog származni az elvonásból. Ám egyelőre nem lett volna célravezető, ha a Syaoran vezetői elé áll és megmondja nekik, hogy „tartsatok fogva és pusztulás lesz”. Amúgy sem volt nyomósabb oka figyelmeztetni őket, hiszen ő maga is a pusztításból merített erőt. Elviselhetetlen volt számára a gyengeség, életében először vágyott a másik személyiségére. Ám ezúttal nem kívánkozott olyan könnyen előbújni belőle, mint eddig. Minden túl komplikáltnak látszott.

Mire feleszmélt, bőven kijutott a zajos Darázsfészekből és valami egészen más helyen találta magát. Olyan volt, akár egy nagy ebédlő, csak éppen a bent tartózkodók nem evéssel töltötték el a szabadidejüket. Láthatóan mindenki páciens volt, a viselkedésük miatt le sem tagadhatták. Valaki magával sakkozott, fejjel lefelé olvasott egy könyvet, de olyanok is akadtak, akik magukban beszéltek vagy éppen óvodásokhoz hasonlóan játszottak. Nem, nem, nem, ez valami vicc. Nincs itt semmi keresnivalóm! De már nem volt ideje ellenkezni, Kyura nővér belökte a terembe. Daehyun úgy állt, mint egy megszeppent kisgyerek. Nem telt bele fél percbe, a legtöbb szempár máris rászegeződött, ezért sürgősen elfoglaltságot kellett keresnie, amivel beilleszkedhet. Nem talált jobbat egy távoli, kör alakú asztalnál, amin valaki egy cigis dobozt felejtett, így kitűnő helynek bizonyult.

Amilyen gyorsan lehetett, odasietett, leült az egyik székre és imitálva, mint aki „nagyon el volt foglalva az őrültségével”, kígyóként csapott le a cigis dobozra. Démonságának korai szakaszában gyakran nyúlt olyan anyagokhoz, mint a cigaretta vagy a családi borospincében tárolt italok, így rutinosan gyújtott rá, majd a gyújtót kattogtatta mind unalmában, mind a szerep kedvéért. Kellett egy kis idő, amíg leülepedett a Daehyun iránti figyelem, ám minő meglepetésre néhány perc múlva csatlakozott hozzá egy másik páciens. Hangyányit félénk volt, de kellően magabiztos ahhoz, hogy Daehyunnal osztozkodjon egy asztalon és a középre tolt cigis dobozhoz nyúljon. A fiú komótosan pöfékelte el már a második szálat, de ezt a lányról nem lehetett elmondani, mert nem gyújtott rá egyből. Pontosabban kifejezve Daehyun nem tudta, hogy a „vendég” az ellenkező nembe tartozik mindaddig, amíg meg nem szólította.

- Mi van tegnap után?

- Ma – dörmögte ellenségesen, mert semmi kedve nem volt egy degenerálttal társalogni.

- Te is új vagy – mosolyodott el a lány.

Daehyun ekkor végre ránézett, de az elképedéstől annyira letüdőzte a cigit, hogy majdnem megfulladt. A várttal ellentétben egy teljesen átlagosan kinéző fiatal hölgy fogadta, már ami a Syaoran lakosait illeti. Sehol nem volt rajta egy árulkodó nyom, hogy gyengeelméjű páciens lett volna. Csillogó barna szemekkel pislantott rá sűrű szempillái alól és viszonylag rendezett, festett szőke hajkorona keretezte szív alakú arcát. Ha Daehyun nem a Syaoranban látta volna először, egész kellemesnek vélte volna a találkozásukat, így viszont aligha volt mondható idillinek.

- Igen, de miért kérdezted az előbbit?

- Tudni akartam, hogy normális vagy-e.

Ez volt az a pont, mikor végre szászszázalékosan beigazolódott a sejtése. A lány aligha bolond, a megállapítást követően a fiú érdeklődése ezzel párhuzamosan növekedett. Elvégre egy flúgos nem kérdezne ilyen fifikásan…

- Én totálisan, de, hogy az itt dolgozók nem, az is biztos! – fortyogott a fiú, mire a lány mosolya szélesebb lett.

- Chaerin – hajolt meg ültében, amennyire tudott.

- Daehyun – viszonozta a gesztust és hozzátolta a gyújtót. Addig nem szívott a saját cigijéből, amíg Chaerin szájából sem távozott füst.

- Miért nézel ennyire?

- Látom a szemedben az értelmet. Te sem vagy idevaló. Miért hoztak be?

- Alkoholmérgezés, elég csak ennyit mondanom. Rossz helyen voltam rossz időben.

- Úgy, ahogy én… - sóhajtott Daehyun. – Az utcán találtak rám, miután elájultam. Istenem, ha belefordultam volna egy bokorba, nem lennék itt.

- Én is hasonlókkal okolom magam – kuncogott Chaerin alig hallhatóan. - Ha csak egy kicsit jobban figyeltem volna, mit csinálok, még mindig szabad lennék és nem a Fészekben rohadnék szét.

- Hogy kerültél be?

- Szerinted? Bepánikoltam, hogy mi a pokolért vagyok itt és miért pont ide hoztak a rosszullétem után, ezért jelenetet rendeztem, a pszichiáterem nagy örömére. Szegény Danielnek még lehetőséget sem adtam arra, hogy kifaggasson, még a vizit előtt bevittek a Fészekbe, már tegnap. De ez nem újdonság, sokan mások is csak azért kerülnek a Darázsfészekbe, mert megzavarodnak attól a gondolattól, hogy egy őrültekkel teli gyógypedagógiás telepre kerülnek.

- Akkor a Darázsfészek tényleg az, aminek tűnik?

- Ja, az az eltitkolt zárt osztály. A „kinti” nővérek és a dokik száján lakat van vele kapcsolatban, de a viselkedésük többet mond minden szónál. Nyílt titok, hogy a Syaoran egy elmegyógyintézet extrákkal, vagy legalábbis egy adott része. A külvilág felé azt mutatják, hogy már csak szimpla rehabilitációs központ, de érdekes módon olyan betegek fordulnak meg itt, akiket más helyen nem fogadnak be. Az ország leghibbantabb emberei között kell aludnunk! Látod azt a férfit? Önkielégítési mániában szenved. Nem tudom, hogy mondják ezt szaknyelven.

- Azért… mozog úgy a nadrágja? – tudakolta Daehyun grimaszolva. Erőlködnie kellett, nehogy a kezébe öklendezzen, ezért gyorsan elszívta az utolsó slukkot.

- Ja, a cellája az enyémmel szomszédos. Képzelheted, borzasztó volt az éjszakám…

- Vele sem fogok kezet fogni. Remélem soha nem fognak rákényszeríteni!

- Ne reménykedj benne, ezen az átkozott helyen bármi megtörténhet. Még a dolgozók többsége sem tudja, mi történik a zugokban valójában. Óvatosnak kell lennünk és gondoskodnunk arról, hogy ne veszítsük el az eszünket. Hiába vagyunk normálisak, bármikor begolyózhatunk.

- Ha egész álló nap azokat a szürke falakat kell bámulnom és még csak egy óra kattogását sem hallhatom, akkor be is fogok golyózni.

- De ne hagyd magad. Van remény, én hiszek benne.

- Úgy beszélsz, mintha egy pöcegödörben lennénk, ahol még elvezető csatorna sincs.

- Nos, ne nagyon bizakodj jóban – fújta ki Chaerin a levegőt a cigifüsttel együtt.

- Honnan tudtál meg ennyi mindent ilyen rövid idő alatt?

- Hallgatóztam, abban nagyon jó vagyok. Még akkor sikerült elcsípnem párbeszédeket, mikor kiszöktem az átmeneti szobámból a bezárás előtt.

- Ez volt minden, amit hallottál?

- Egyelőre igen, nekem már ennyi is bőven elég volt. Ha mást is ki szeretnénk deríteni, muszáj időt adnod.

- Akkor még halvány esélye sincs annak, hogy megszökjünk, ha semmi más hasznos információnk nincs…

Chaerin lehervadt mosolya eléggé kifejező volt Daehyun számára. Akárhogy tiltakozott a tény ellen, hosszú napok vártak rájuk a gondozóközpontnak álcázott, zord intézmény falai között. Lehetetlennek tűnt, hogy egy percnél is tovább maradjanak bent, de a tudatlanság egy nagy mozsárban minden hitüket porrá zúzta.

~~***~~

Az első éjszaka. Mit sem sejtett arról, hogy ez két ember számára is jelentős, akik között ő jelentette az összekötő kapcsot. Semmi sem véletlen, mindennek így kell történnie. Szándékosan találkozott vele, csak nem értette pontosan a jelentőségét. Ki ez? Tényleg ő a végzete? Minél jobban el akarná taszítani magától, annál jobban összekötné őket valaki vagy valami? Miért van rá szüksége? Mit tud neki biztosítani? Az egész életét átívelő rejtély kulcsát? Esetleg információkat? Ha igen, kiről? És az az ember milyen fontos szerepet játszhat az ő életében? Tengernyi kérdés, amit a hajnal szelleme táplált álmába, ami szoros összeköttetésben volt egy időgéppel.

Dübörgés, szapora léptek. Lépcső, igen, lépcsőn futott felfele. Nem látszódott az arca, de a lényéből sugárzódott, hogy nagyon meg volt rémülve. Ő sem tudta, mit keresett pontosan. Felért, azonnal megtorpant. Csordogáló, vörös folyadék, ami fokozatosan átszínezte a fehér szőnyeget. Sárgás lámpák fénye csillant meg egy ezüst, éles tárgyon. Megint a sötét folyosót látta, az ismeretlentől tartó személy villant be különböző perspektívákból. Óvatosan haladt előre, közben be-bevillantak a vértől szennyezett szőnyeg és egy szétmarcangolt nyak képe.

Fülelt, hallott valami szokatlant. Egyenruha fedte testét, de lehetett sejteni, hogy kirázta a hideg és minden egyes szőrszála felállt. Érthetetlen suttogás, ami dörmögésbe váltott át, majd jól kivehető szavakká váltak.  

- Ismét nagyszerű munkát végeztél.

Földön guruló test, felgöngyölt szőnyeg, összetört remények, egy üveges szempár a szemhéjak mögött, amik már nem láthatták a városi fényeket. Ugyanebben a pillanatban csattanás a folyosón, csörömpölő üveg, kézzel tapintható félelem. A férfi néhány lépés után megállt, előtte egy leesett képkeret darabjai hevertek. Ütött az óra, de nem neki. Felszálló gőz, mi elnyelte.

Újabb koppanás, de már valóságos. Kipattanó szemei egyből meglelték a hang forrását, ami az éjjeliszekrényre helyezett pohár volt, tele vízzel. Youngjae ettől olyan hamar magához tért, mintha nyakon locsolták volna. Felült az ágyában, tekintetébe azzal a lendülettel egy másik fúródott. Két aggódó látószervecske fogadta, amik egy letört, ám kedvesnek tűnő archoz tartoztak. Az arc egy fehér pólót viselő felsőtesthez, ami pedig világoskék farmerbe bújtatott lábakban végződött.

- Mit keresel te itt? – találta meg Youngjae a hangját, ami nem is lehetett volna erőtlenebb.

- Hallottam, hogy nagyon nyikorog az ágyad. Mindig akkor szokott nyikorogni, ha forgolódsz. Megint rosszat álmodtál – foglalta össze tömören Hoseok a jelenléte indokát.

- Rá se ránts, jól vagyok.

- Nem úgy nézel ki, le vagy izzadva – törölgette barátja homlokát egy zsebkendővel, amit Youngjae szó nélkül hagyott.

- Ilyen meleg szobában nem csoda.

- Téged nem szokott zavarni a meleg, olyan vagy, mint egy hüllő.

- Ne láss bele a dologba semmit, nincs értelme.

- Ahogy annak se, hogy nem fogadod el az igazságot – hagyta abba Hoseok a műveletet. - Állj le, érted? A túlhajszolás nem játék! A végén annyira dobálni fogod magad, hogy leesel az ágyról és… és… Bevered magad, vagy még rosszabb!

- Paranoiás vagy, Hobi.

- És ki miatt?! Gondolsz egyet és szétcseszed a lámpámat, most meg elvárod, hogy ne aggódjak a rémálmaid miatt? Neked lassan tényleg elmegy az eszed.

- Dolgozz a Syaoranban, azután oszd az észt. Sok szerencsét hozzá – feküdt vissza a fekete hajú és a szobában tomboló hőség ellenére magára húzta a takarót.

- Jae… – nyújtotta el a nevét Hoseok. – Ne makacskodj már annyit, nem áll jól neked. Hallod, te ütődött? Legalább igyál a vízből egy keveset. A fejedre öntöm!

Youngjae a takaró alól kinyúlt a pohárért, ivott belőle, majd visszatette az éjjeliszekrényre. Hoseok ezt a gyerekeskedést egy ütéssel jutalmazta a barátja teste által formált dombra. Youngjae a tíz évvel korábbi énjét utánozva fújtatott egyet és magzatpózba gömbölyödve még jobban a takaró alá rejtőzött.

- Aish, kezdesz visszafelé fejlődni. Mire reggelizünk, változz vissza felnőtt férfivá, oké? Addig aludd ki magad, de le ne borítsd nekem a poharat, ha megint rémálmod lesz!

Youngjae érezte, hogy eltűnt a nyomás a matracról. Tíz másodperc múlva, mikor már Hoseok elhagyta szobáját, kitapogatta telefonját a pohár mellett. A digitális órája hajnali négyet mutatott. Ráncba szaladt homloka, mert lakótársa a napszakra való tekintettel már nem pizsamában volt, hanem utcai ruhában. Valami nagyon nem stimmelt... Mit csinál ez ilyenkor? Megy valahova? Youngjae kipattant volna az ágyból, de a fáradtság hozzáragasztotta. Végül addig nyűglődött Hoseok körüli gondolatai miatt, amíg vissza nem aludt.

Sokkal jobban hasonlított egy mosott zoknira, mint egy humanoid lényre. Sűrűn pislogva kitámolygott vackából, és amíg birtokba vette a fürdőszobát, a rémálmát idézte fel. Újonnan nem volt biztos benne, hogy a jövőt vagy a múltat látta-e, de az se volt elképzelhetetlen, hogy a jelent. Ettől függetlenül egyértelmű volt, hogy a központban szokás szerint Eunin munkahelye volt. Végül annyira magával ragadta a töprengés ereje, hogy akaratlanul is lejátszódott benne a Tao’s-ban történtek. Hideg futkosott a hátán, aminek velejárója volt a gyomrában feltámadt hányinger. Alaposan meg kellett mosnia arcát, nehogy haragjában a tükör lássa kárát.  

Felfrissítő dolgai végeztével bespurizott a szobájába - egy lajhárnál valamivel gyorsabb tempóban -, elővette féltve őrzött füzetét és macskakaparásokkal jegyezte le álma részleteit. Ásításba fojtotta idegességét az újabb gyilkosság miatt. Arra meg szintén nem talált magyarázatot, miért volt annyira fontos a sötét folyosón mászkáló alak. Egyenruha… Csak nem…? Ő lett volna az új gondnok? Egek, ez már igazán kemény dió, egyre keményebb…

Amint ezzel is megvolt, kifáradt a konyhába, ahol ugyanaz a felállás fogadta, mint előző nap. Sehun besegített Jonginnak, Hoseok meg csak a hasát vakargatta a szokásos narancsleve kíséretében. Mintha mi sem történt volna órákkal korábban, úgy ültek asztalhoz. Youngjae megmasszírozta nyakát, ami egy kicsit még mindig sajgott, Hoseok összepréselt ajkakkal nézte ezt. Keze ökölbe szorult, ahogy elképzelte Taót „akció közben”, de barátai hangja józanította ki, mielőtt dühbe gurult volna.

- Sehun, kifogyóban van a kimchi. Feltétlenül vegyél, ha Hobi elfelejtené – mondta Jongin, közben leírta emlékeztetésül egy cetlire a bevásárló listára a kimchi szót. A legfiatalabb, aki Hoseokkal felváltva szokta intézni a vásárlásokat, elbambulva nézett a cetlire. - Mi az?

- Csak belegondoltam a helyzetünkbe. A velünk egykorú srácok mind bandát alapítanak és koncerteket adnak, mi meg itt punnyadunk a végzettségünkre és a fizetésünkre várva – fújta ki a levegőt Sehun neheztelően.

- Egy vigasztaljon, mi könnyebben fogjuk megtalálni a párunkat, mint az idolok. És még biztosabb lábakon is állunk, mint ők – mutatott rá Jongin.

- És még műtétek nélkül is jobban nézünk ki náluk – kotyogott bele Hoseok.

Féloldalas vigyorral az arcán a pálcikája segítségével a tányérjára szedett egy főtt tojást. Jelentőségteljesen sandított Youngjae-re, aki annyira belemerült az előtte lévő ételek látványába, hogy ezt nem vette észre, egy embert leszámítva - Jongint.

***

Vérfürdőt rendezek. Biztos vagyok benne. A szilánkosra tört bordáikkal fogom kipiszkálni a kaját a fogaim közül és a vérükkel fogom kiöblögetni a számat! Nem bírom tovább! Daehyun már az összes lehetséges szögben elfordította a fejére szorított párnát, ám így is hallotta a többi fogvatartott hisztériáját. Aki nyugodtan aludt volna, az sem tudott a többiektől. Olyan hatást keltett ez az egész, mint mikor az egészséges kutyát bezárják a sok veszett közé.

Az a kevéske étel, amennyit a fiú magába tömhetett a vacsorán, nem sok táplálékot biztosított egy olyan falánk démonnak, mint amilyen ő volt. Az a gyanúja támadt, hogy a fogásokba is csempésztek egyfajta nyugtatószert – ami nem mindenkinél működött. Daehyun legalábbis így vélte, bár ahogy elnézett korábban egy-két alakot, az is elképzelhető volt, hogy a legőrültebbek sokkal jobban palávereznének nyugtató nélkül, mint jelenleg. Mindenesetre meg kell majd válogatnia, mit juttat magába a syaorani kosztból, mert a végén teljesen legyengítik szörnyeteg énjét, ami nélkül képtelen lenne megszökni. Újonnan viccesnek vélte, hogy éveken keresztül ellenszer után kutatott, viszont a gondozóközpontba kerülése óta pont az ellenkezőjét akarta tenni. Bár az a módszer nem tűnt hosszútávon hatásosnak, amivel hirtelen lebénították. Kevesebbet ehetett, ezzel pedig egyenesen arányosan gyengült. Itt már nemcsak a démonsága került veszélybe, hanem az emberi mivolta is.

Élete eddigi húsz éve alatt nem volt még olyan hosszú éjszakája, mint most. És bár megvetette a fényűzést, hozzászokott a higiéniához és az átlagon felüli kényelemhez, ebből adódóan undorodott a cellájától, beleértve magától is. Piszkosnak érezte magát, attól meg kavargott a gyomra, hogy ki használhatta a cellát előtte. Ugyan aljas tetteket követett el tíz éves kora óta, de nem ítélte úgy, hogy ezzel kéne megfizetnie értük. Még a börtönt is jobban elviselte volna, mint ezt a félkegyelműekkel benépesített intézményt, amire sokkal inkább illett az állatkert jelző. Hol lehet már Seunghyun? Hol lehet már anya? Miért nem keresnek? Miért nem visznek ki ebből a mocsokból? Így eldobják maguktól az egyik bevételi forrásukat? Ennyit jelentek nekik? 

Ereje csupán annyira futotta, hogy nagyjából megsaccolhatta az időt. Nem lehetett több reggeli hét óránál. Új napra virradt, remény és esély nélkül. Hamarosan a fémajtó nyikorogva kinyílt, ahogy a legtöbb is a végeláthatatlan folyosón. Tébolyultak dülöngéltek a kijárat felé jobbra-balra, akiket erőteljes hangú nővérek és őrök terelgettek előre, akár egy birkanyájat.

- Jung, maga is jöjjön ki! Ne mondjam még egyszer! – kiabálta be neki az az egyik fickó, aki előző nap elvonszolta őt Youngjae-től.

Daehyun mogorván engedelmeskedett neki, és míg sodródott az árral, azon imádkozott, hogy mielőbb visszatérjen bele az átváltozásához szükséges erő. Ezúttal egy nagy, sok asztalos terembe került, ami meglehetősen hasonlított egy iskolai ebédlőre. Nem véletlenül, a bezártak zöme már sorba állt, tálcával a kezében. Közben egy különös dologra lett figyelmes, még pedig, hogy az egészen kezelhetőekkel zárták egy légtérbe. Arra a következtetésre jutott, hogy a teljesen zavarodottak egy másik helyre kerültek, vagy a celláikban maradtak. Csak azok ehetik ilyen helyen a reggelijüket, akik nagy valószínűséggel nem kezdik el dobálni őket. Daehyunban felcsillant a remény, hogy talán mégsem nézik őt bolondnak. Egy cseppet jobb hozzáállással fogadta el a kimchit, az átlagos rizsadagot és a kimért zöldséglevest, majd átpásztázta a termet egy szőke hajú személyt keresve.

- De zsémbes valaki – közölte Chaerin az egyértelműt, ahogy Daehyun helyet foglalt mellette.

- Meglepő?

- Nem, kicsit sem. Számítottam rá, pont ezért szóltam tegnap előre.

- Nem sokat értél el vele, mint láthatod – törte el Daehyun a fapálcikákat, amikkel a rizs állagát kezdte ellenőrizni.

- Adtam időt felkészülni.

- Kitörölhettem vele a seggemet – sziszegte a fiú. Egyszeriben abbahagyta a rizs összehasonlítását az otthonival. - Arról viszont tájékoztathattál volna, hogy folyamatosan nyugtatóznak minket a kajákon keresztül is.

- Mi? Én arról nem tudtam! – hökkent meg Chaerin és lenézett a tálcájára. Daehyun sóhajtott egyet.

- A sok fetrengés mellett javulnia kéne az állapotomnak, de csak rosszabbodik. Néhány napon belül egy szinten leszek egy felmosóronggyal.

- Ez esetben ki kell találnom, mikbe rakhatnak nyugtatót. Borzasztó, hogy még ebből a kevés kajából is válogatnunk kell… - értett egyet a fiúval.

Egy kis mérlegelés után Chaerin a zöldséglevesre tette le a voksát, mert folyadékba könnyűség bármilyen szert belecsempészni. Így érintetlenül hagyták a levest, Daehyun nagy bánatára, mert a három étel közül az nézett ki a legelfogadhatóbbnak. Csapda, mézesmadzag, teljesen mindegy, egyre ment.

- Lehet, hogy ez titkon nem is elmegyógyintézet, hanem egy laboratórium és egy vágóhíd egyben, ahol halálra koplaltatnak és kísérletezhetnek velünk. Ha pedig már nem kellünk, odaadnak a szervkereskedőknek.

- Talán nem is mondasz akkora hülyeséget – tanakodott a lány komollyá váló arccal.

- Nos, ha a feltevésem igaz, akkor már el is kezdek gyártani egy új biofegyvert, mert én nem fogok itt maradni egy hétnél többet! – szögezte le Daehyun tele szájjal.

- Nem hangzik rosszul, csak a kivitelezéssel lesz majd problémád.

- Mint ahogy minden mással is, beleértve magamat.

- Ezt hogy érted?

- Majd elmagyarázom, ha eljött az ideje – rágta meg a kimchit lassabban. Tudta, hogyha hetekig bent kell maradnia a Syaoranban, akkor muszáj lesz elmondani a lánynak a titkát. - Előtte viszont sok mindent meg kell tudnunk egymásról. Lássunk is hozzá. Hány éves vagy?

- Huszonkettő.

- Én húsz vagyok, szóval akkor örvendek a szerencsének, noona! – bólintott Daehyun mosolyogva, amivel úgy nézett ki, mint egy vidám mókus, aki megszerezte az utolsó makkot. Chaerin nem tűnt ilyen jókedvűnek egy pillanatra sem, kitartóan az ajtó felé bámult. - Mi az?

- Nagy vizit.

- Most? – Daehyun majdnem félrenyelte az aktuális falatot. Oldalra fordította a fejét, ekkor meglátta a fehérbe öltözött alakokat. – Mondom, hogy az orvosok itt a leghülyébbek! Még enni sem hagyják az embert.

- Valószínűleg csúszott a reggeli kiosztása, ezért jönnek most. Mindig mindent pontosan csinálnak. Elég volt egy nap, hogy ezt megfigyeljem. De egyél nyugodtan, dongsaeng. Mire ideérnek, négyszer megemésztheted a reggelit – vont vállat Chaerin és folytatta a maradék rizs és a kimchi elfogyasztását.

Daehyun engedelmesen magába tömte az utolsó falatokat, de éles szemeit végig a vizsgálódó személyeken tartotta. Ahogy memorizálta az arcokat, különös érzés fogta el. Üresség. Mintha valami hiányozna. Hát persze, a pulzáló energia... Elnyílt szájjal pillantgatott körbe, hátha megleli a hozzáhasonló illetőt, de hűlt helyét találta. Semmi nyom nem utalt rá, beleértve az energiamezőt is. Daehyun ezt nem tartotta lehetségesnek, ezért azon kattogott, hogy talán az ő érzékelője „romlott el”. A gyengeség miatt nem érzi már a fiút. Biztos ez lehet az oka…

Ám ahogy az orvosok, a nővérek és a gyakornokok sorra járták az asztalokat, Daehyun elmélete egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Lehet, hogy más fogja őt kezelni? Elriasztotta magától azt a különleges embert? De hiszen semmi rendkívülit nem követett el, akkor a pszichiátere miért döntött volna így? Hiába kereste a logikát, szemernyit sem talált. Ez a Syaoran, nem kéne meglepődnöm.

Egy ideje már az érintetlenül hagyott zöldséglevest vizslatta, mikor egy szőke hajú srác, a névkártyája szerint Woo Jiho lépett hozzájuk. Elismerően szemrevételezte őket, mintha tudta volna, hogy ki és hogyan juttatta Daehyunt a Darázsfészekbe. Volt karizmája a gyakornoknak, ezt kár volt tagadni, de Daehyun nem találta eléggé bizalomgerjesztőnek.

- Nem rossz – motyogta Jiho, majd lefirkantott még valamit a jegyzetei közé és Chaerinre vigyorogva továbbállt.

Őt a sötétbarna hajú gyakornok, név szerint Min Yoongi és a világosbarna Lee Chanhee követte. Daehyun elégedett volt azzal, hogy más-más volt a frizurájuk. Könnyebben meg tudta jegyezni azok arcát, akiket a közeljövőben ki kell nyírnia, ha úgy adódna… Az viszont nem volt az ínyére, hogy úgy méregették őt és Chaerint is, mint a levágásra szánt malacokat. Ennél frusztrálóbb aligha lehet, ám ezt inkább nem osztotta meg a lánnyal, nehogy elszólja magát.

Ahn Daniel roppant mód megilletődött, mikor először találkozott szemtől-szembe új páciensével, Chaerinnel. Volt kettejük között egy kis konfrontálódás, hiszen Chaerin idő előtt Fészeklakó lett, de Daniel próbálta a lehető legjobbat kihozni az ismerkedésből. Tudatta a lánnyal, hogy másnap reggeli után feltétlen menjen az irodájába, a többi miatt nem kell aggódnia. Daehyun némán hallgatta őket, majd minden előzmény nélkül kibukott belőle a leglényegesebb kérdés.

- Elnézést, Ahn seonsaengnim. Nem tudja, hol van Yoo Youngjae?

- Nincs a Syaoranban – emelte rá a tekintetét.

- Tessék?

- Sürgős elintéznivalója akadt, ezért ma nem jött be.

- Akkor mi lesz a kivizsgálásommal? – kerekedtek el Daehyun szemei.

Mindent megadott volna, hogy ne kelljen a cellájában lennie és ne azon járjon az esze egész nap, hogy tulajdonképpen fogoly, ezért egyenesen vágyott arra, hogy Youngjae kifaggassa. Inkább egy pszichiáter irodájában gubbasztana, mint a szürke falak fogságában, lassan-lassan becsavarodva a semmittevéstől.

- Egy napot kibírsz rendes vizsgálat nélkül – mosolyodott el kedvesen Daniel. - Mang Sinjae főorvos úgy gondolja, a mai tökéletes alkalom, hogy csatlakozz a csoportterápiánkhoz.

- Micsodájukhoz?!

- Csoportterápia. Egy ideje bevett szokás az intézetben, hogy a betegeket kollektíven gyógyítjuk. Ezzel is felkészítjük őket a társadalomba való visszailleszkedésre. Egy tucatnyi ember között lehetsz és figyelhettek egymásra. Nem kell amiatt aggódnod, hogy kinevetnek téged, mert mindenki ugyanolyan nehézségekkel küzd. Hidd el, semmi vesztenivalód nem lesz, ha eljössz. Mondjuk teljesen mindegy, mit gondolsz erről, a részvételed kötelező. Neked is, Chaerin. Amint végeztetek a reggelivel, várunk titeket az A épületben a földszinten. Addig is, további szép napot.

Daehyun köpni-nyelni nem tudott, Chaerin viszont nem volt rossz véleményen a hallottakról.

- Szellemet láttál?

- Mi? Te nem vagy kiakadva a csoportterápiától?

- Nem, kéne?

- Aish! Nem érted? Egy csomó selejt között kell ücsörögnünk!

- Miért, amúgy nem ezt tennéd?

- De ennek borzasztóan iskolai terror benyomása van!

- Mikor is voltál utoljára iskolapadban?

- Ha jól számolom, tíz éve, mert magántanuló voltam – krákogott a fiú. – De nem ez a lényeg! Úgy fognak velünk bánni, mint az idomításra váró állatokra! Meg mi az már, hogy tucatnyi ember előtt osszam meg a magánéleti problémáimat? Nem azért van mindenkinek saját pszichiátere és kezelőorvosa, mert ezek a dolgok bizalmasak? Ezek hazudnak, ellentmondanak saját maguknak!

- Dongsaeng, nyugi. Nem így kéne felfogni a szitut.

- Hanem?

- Túlreagálod. Ha lehiggadsz, elmagyarázom – nézett rá Chaerin a lehető legkomolyabban. Daehyun azonnal visszafogta zaklatottságát. - Szóval, a csoportterápia a főépületben lesz.

- Azaz?

- Azaz a normális szárnyban, nem a nehezen megközelíthető C épületben, amit szigorúan őriznek. Továbbá a földszinten… Kapiskálod?

- Azt akarod mondani, hogy ez máris egy szökési lehetőség?

- Nem feltétlen, csak terepszemle. Ha viszont mindenre odafigyelünk, szökés is lehet belőle – bólintott Chaerin, halkabbra véve a hangerőt. Daehyun szemei felcsillantak. - Az a lényeg, hogy a terápia terméig minden létező kijáratot, ajtót, ablakot, kamerát, s a többit jegyezzünk meg. Ha eléggé körültekintőek leszünk, szerezhetek tollat és papírlapot, amire feljegyezhetünk mindent.

-  Ha egyszer vezérigazgató leszek, felveszlek személyi titkárnőmnek, noona.

- Csitt – kuncogott a lány. - Nos, a terv egyszerű. Halvány jelét se mutasd annak, hogy izgatott vagy. Játszd meg, hogy teljesen elvagy a saját kis világodban. Szándékosan tettesd magad flúgosnak, aki még a nemével sincs tisztában. Akkor senki nem gondolná, hogy megszöksz.

- Ezt mondanod sem kell, jó színész vagyok – kanyarodott felfelé Daehyun szája.

Túl szép volt, hogy igaz legyen. Vajon az élet tényleg elég merész ahhoz, hogy ilyen kegyes legyen egy olyan emberrel, mint Daehyun? A sok bűntény ellenére kijár neki az az öröm, hogy újra friss levegőt lélegezzen be, a családi rezidencián falja fel a hűtőjük tartalmát és alkalomadtán vért ontson pénz ellenében? Ilyen hamar véget érne szenvedése a Syaoranban? Ha igen, mi értelme volt ennek az egy napnak? Bár nem lett volna ellenére a szabadulás, de ez a szinte magát tálcán kínáló szökési lehetőség gyanúsabb volt bárminél. A sors túl furmányos a kiszámíthatósághoz. De, egyszer-egyszer lazulhat a póráz. Végül is, miért ne? A kivételek erősítik a szabályt…

***

A nagy vizitet követően a megbeszéltek szerint Daehyun előrement, míg Chaerin az íróeszközhiányt igyekezett kiküszöbölni. Olyan lassan sétált, hogy egy csirke is megelőzte volna, de ez hozzátartozott a színjátékhoz. Gondosan megfigyelte a folyosókat, a dolgozókat, az esetleges menekülési útvonalakat. Néhány perc elteltével már nem nagyon volt szükség színészkedésre, ugyanis a visszatérő ereje földöntúli rezgéseket érzékelt. Ám a várttal ellentétben nem Youngjae lehetett a háttérben, amiért Daehyun őszintén meglepődött. Történnek paranormális tevékenységek a Syaoranban? Ha ez egy régi épületegyüttes, akkor már halhattak meg itt emberek. Nem lepődnék meg azon, ha az őrültek nagy része a szellemjárás miatt kergül meg. Nekem sem vágyam összefutni halottak lelkeivel. Ha tovább maradok itt a kelleténél, megérezhetik bennem a démont.

Daehyun kezdett hozzászokni a kíváncsi tekintetekhez, amik több ok miatt is rászegeződhettek. Ekkor bepattant neki az, hogyha lesz elég bátorsága, megkérdezi Chaerintől, hogy néz ki. Ha már tükörbe nem nézhetett, ideje volt egy kívülállótól megtudakolnia. Nem mintha amúgy lett volna a cellájában tükörnek használható eszköz, ám a folyosókon sok olyan tárgyat látott, amiket annak használhatott volna…

A különböző színvilágoknak hála rendesen meg lehetett különböztetni a gondozóközpont szárnyait. Daehyunnak nem kellett sokáig gondolkodnia azon, melyik lehet a főépület – józan állapotban még nem láthatta -, feltűnően világos színek és világosság fogadta, amik egyenesen irritálták sötétséghez szokott szemeit. Elvétve feltűnt a láthatáron egy-két sorstársa, akiket kertelés nélkül követett. Gyakran hátrapillantott, hátha felbukkan Chaerin, de nem volt se híre, se hamva. Azzal nyugtatta magát, hogy biztos elszántan keres íróeszközök után, azonban mindketten tisztában voltak ennek a kockázatával. Csak reménykedni tudott, hogy a lány kellően óvatos.

Szíve hevesebben dobogott ahhoz a bizonyos teremhez érve. Az ajtó félig nyitva volt, három nővér már bent tartózkodott a körülbelül tíz páciensen kívül. Daehyun már fontolóra vette, hogy visszafordul a centrum felé, mikor erőteljes léptek zajára ütötte fel a fejét. Sarkon fordulva rögvest nagy kő esett le a szívéről.  

- Sokat késtem?

- Nem, még nincs tele a terem.

- Az remek – fújta ki a levegőt Chaerin és hálóinge ujjából kicsúsztatta egy kicsit a szerzeményeit.

- Hú, ügyes vagy, noona. Honnan szerezted őket?

- A szalvétát természetesen az ebédlőből. A tollakat is roppant egyszerűen, nekimentem egy dokinak. A lendülettől hanyatt vágódott, így elejtette a mappáit, a külső zsebéből pedig kigurultak a tollai. Szerencsémre szemüveges volt az ürge, és a szemüvege is leesett róla. Miközben a figyelmetlenségemet a „bolondságomra” fogtam, elcsakliztam két tollát, amíg fel nem vette a szemüvegét. Ne nézz így rám, fiúk között nőttem fel, ellestem tőlük jó pár trükköt.

- És én még azt hittem, hogy a leleményességed veled született adottság – poénkodott Daehyun.

- Mindenki ravasznak született. Kizárólag a közegtől függ, kiből lesz ravasz ember – mosolygott fel rá Chaerin.

Mindketten visszafojtott levegővel léptek be a terembe. Furábbnál furább, de közel sem ijesztő külsejű emberek fogadták őket. Chaerin a lehető legtávolabb foglalt helyet a nővérektől, hogy a terápia közben kisebb lebukási faktor mellett tudjon jegyzetelni a szökéshez. Daehyun tőle két órára ült le, így ha esetleg a jegyzeteket át kellett volna adni egymásnak, a fiúnak csak szimplán keresztbe ki kellett volna nyújtani a karját. Minden tökéletes volt, a továbbiak már nem tőlük függtek.

- Üdvözlünk mindenkit az első csoportos kezelésen a héten. Lee Chinsun nővér vagyok, én vezetem az összes ilyen kezelést – nézett végig a kissé duci nő a tizenkét emberen. - Nem is szaporítom tovább a szót. Ki kezdi?

- Hát, ha senki nem akar meghalni, akkor én – jelentkezett egy törékenynek tűnő, de annál határozottabb fiatalember.

- Neved? – tette ölébe mappáját Chinsun.

- Son Hyunwoo.

- Satanwoo – nevetgélt rajta egy kislány. A hálóruhájából kilátszódott hulla fehér bőre éles kontrasztot képezett hosszú, sűrű, fekete hajával. Chaerin nem látta az arcát, de így is épp elég ijesztőnek találta a kisugárzását.

- Mit magyarázol, te? – Hyunwoo nézése szinte lukat tudott volna ütni a falba.

- Ne grimaszolj, nevetségesen nézel ki. Sejtem is, miért hoztak be ide téged. Biztos bikának képzelted magad és fellökted a járókelőket – válaszolta a lány halál nyugodtan, mire az összes szempár rászegeződött.

- Ha odamegyek, skót mintát fogsz harapni az ablakba!

- Nem félek tőled.

- Hyunwoo, nincs itt helye az efféle beszédnek! Ne akard, hogy szóljak Minok nővérnek! Soosye, te pedig nem jelentkeztél, így nem illik közbeszólnod.

- Chinsun nővér, az ilyen emberek csak az időt húzzák! Kezelhetetlenek, de megint nem hisz nekem senki – morogta a kislány és karba tette kezeit.

- Hyunwoo, folytasd nyugodtan.

- Elment a kedvem – vonta meg a vállát és a lehető legszúrósabban pislantott a kislányra.

- Akkor hagyjuk – nyelt egyet Chinsun. – Folytassuk valaki mással. Mondjuk veled.

- Rendben – pislogott egy Soosyénél valamivel idősebb lány, aki a kezében egy vastag füzetet szorongatott. Hangja remegett, mintha szakadék szélén állt volna. – A nevem Kwon Songi, tizenhét éves vagyok. Kábítószer függőség miatt kerültem be. Amióta meg tanultam írni, az írás a szenvedélyem. Az írással minden létező dolgot kiírhatok magamból, amit talán soha senkinek nem árulnék el. De nemcsak a mindennapjaimat vésem papírra, mert az messze nem olyan érdekes, mint a kitalált történeteim. Két évvel ezelőtt éreztem először azt, hogy írói válságba kerültem – kezdett pityeregni, kezei kissé remegtek. – Nem találtam ki eléggé egyedi történéseket, a fantáziám nem volt a régi. Sokat sírtam, de a szüleim csak azt mondták erre, hogy változókor. Nem hittem nekik, ezért görcsösen vissza akartam szerezni a régi énemet. Teljesen kétségbeestem. Ihletet akartam, amit aztán a drogoknak hála sikerült visszakapnom. A képzeletem szárnyalt! Végül a drog a mindennapjaim részévé vált. Úgy tűnt, nélküle már a ceruzát sem tudom megfogni. Néhány hete túladagoltam magam, ezért ülök most itt magával szemben, Chinsun nővér. Én nagyon örülök, hogy ez a csoportterápia megadatott számomra, mert úgy érzem, egyszerre több emberrel is meg tudom osztani, mi nyomaszt engem belül. Ez nagy boldogsággal tölt el, mert ha nem is mindenki önszántából, de meghallgat engem és ez szintén írásra ösztönöz. Mintha újra lenne közönségem.

- Ez komoly? – szólt hátra halkan Daehyun.

- Pszt! – szólt neki vissza Chaerin, aki közben bőszen írt a hálóinge rejtekében.

Daehyunnak leesett, hogy amíg Songi folyamatosan beszél, senkinek nem jut eszébe Chaerinre figyelni. Így hát a fiúnak nem volt más választása, minthogy elhallgatott. Tűkön ülve várta, mikor hagyja abba Songi a meséjét és folytatja helyette valaki más, mert Daehyun feje kezdett széthasadni a hangjától és a monotonitástól. Eleinte nem sejtette, hogy ez nemcsak Chaerin, de az ő hasznára is válhat, mert a nyugodtak tűnő emberek között megindult benne valami, amit egy ideje nem észlelt. Kerberosz, te vagy az? Hallasz engem? Ha élsz még, segítened kell.

Meglepő, mennyi mindent bír magából kihozni az emberi szervezet. Ha szükségünk van rejtett képességeinkre, nem reagál, de ha vészhelyzet van és nem tudatosan vágyunk a támogatására, elképesztő dolgokra képes. Daehyun gerincén ismerős bizsergés futott végig, a hátát átszövő ereiben mintha hangyák szaladgáltak volna. Le kellett hajtania a fejét, mikor szemeiben érezte ugyanezt. Ördögi mosolyra húzódott szája, mert ha nem is volt a legjobb formában, de a benne élő szörny felébredt álmából, amire a Syaoran dolgozói kényszerítették.

- Ki kell mennem a mosdóba – bukott ki belőle.

A következő pillanatban felállt helyéről és már átlendült az ajtón, amit fülsértően becsapott maga mögött. Izmai megfeszültek, emiatt nem tudott futni, csak lendületesen kocogni, de ez nem tántorította el kicsit sem. Azonban füllentésére senki nem volt vevő, a folyosó végén két orvos jelent meg. Daehyun postafordultával irányt változtatott és egy másik folyosót célzott meg, ami a főközlekedőbe vezetett. Hallotta, hogy már nem csak két ember eredt a nyomába, így próbált gyorsítani, viszont a hirtelen jövő energia fájdalmat okozott neki. Nem kell sok, mindjárt a hallban leszek. Kétségbeesésére elvétette számításait. Még mielőtt a kijáratot jelentő hallban találta volna magát, szemből is orvosok és őrök bukkantak fel. Elzárták az utat, sehova nem tudott elmenekülni. Üdv a pokolban.