IX. rész

Elszántság is kevés lett volna, vajmi kevés. Mint ahogy az ember egy mikroszkopikus pont a folyamatosan táguló világegyetemben, bármiféle ellenállás szintén elenyészőnek bizonyult volna neki a nagyobb erőkkel szemben. Mit tehetne az, aki annyira szerencsétlen, hogy még egy kör alakú szobában is sarokba tudják szorítani, valamint fenyegető fecskendők meredeznek csupasz bőre felé? A menekülés ezúttal annyira lehetetlennek tűnt, mint egy mamut túlélése a jégkorszakban, mikor a vademberek a lándzsáikkal egy hatalmas gödör felé terelték. Jelenleg ő sem volt több egy csapdába ejtett, kétségbeesett állatnál, akinek kisvártatva fájdalmas sebeket ejtettek megfáradt testén.

Az évszázadok során sok olyan kivégzési módszereket találtak ki, amikor az áldozat teljes tudatában volt azzal, hogy az utolsó cselekvés az életében a kivégzőhely felé sétálás. Akasztás, nyaktiló, máglyahalál, villamosszék – csupán négy említés a tucatnyi közül. Lehetne vitatkozni arról, melyik a legrosszabb, de arról szintén lehet, hogy kínzás terén a tudatosság is épp ennyire ijesztő-e. Melyik a jobb opció, ha az ember felfogja, hogy elviselhetetlen kínokat fog átélni különböző eszközök által, vagy ha nem? Sokkolóbb az utolsó pillanatban szembesülni a valósággal, vagy nem? Nos, Daehyunnak egyik lehetőség sem adatott meg.

Megrebegtette sűrű, rövid szempilláit, ám még így se jutott sokkal előrébb. Hiába nyitogatta a szemét, az elé táruló képek homályosak voltak, mint mikor az embert az alvása kellős közepén keltik fel. Nem volt se idő-, se térérzéke, még a saját nemének a megállapításában sem volt biztos. Ehhez képest az mégis megfogalmazódott benne, hogy nagy eséllyel kiütötték, nem a cellájában virradt egy új nap. Már csak azért sem, mert a komor cellájában nem volt ablak, viszont ezen a helyen meglehetősen erős fény szűrődött át szemhéjain…

Fel akart kelni, de csak akart, ugyanis a szándéka megvolt, de képtelen volt véghez is vinni a cselekedetet. Röpke másodpercek alatt eszmélt fel arra, hogy mind a négy végtagja ki volt feszítve - csuklóin és bokáin egy-egy erős bőrszíj feszült. A pánik futótűzként söpört végig gerincén, egészen az agyáig, ezzel egy időben szíve felbőszült musztángként lódult meg gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasában. Hirtelen rátörő félelmét tovább tetézte, hogy szájában egy nyáltól átázott rongy nehezítette légzését, valamint az erős fényforrások nem voltak mások, mint a kórházi műtőkből jól ismert halogén vizsgálólámpák. A további őt körülvevő berendezések fokozatosan rajzolódtak ki, ahogy visszanyerte éles látását, azonban ez még inkább növelte benne a rémület mértékét. Mindennél jobban szerette volna elhinni, hogy nem egy pszichopaták által használt laborban volt, ám nagyon úgy festett a helyzet, mintha ő egy fogvatartott nyúl lett volna, akivel kísérletezni akartak. A rongy miatt egy értelmes szó sem hagyta el a száját, ezért az idegen anyag kiköpésével próbálkozott, de nem járt sikerrel.

- Ne akard kiköpni, nem ajánlom.

Amennyire lehetett, a hang irányába fordította sajgó fejét és összehúzta szemeit. Az intenzíven világító lámpákon túl több alakot vélt felfedezni egy hosszú korlát mögött ácsorogva. Szinte mindannyian orvosi maszkok mögé rejtették arcukat, de megközelítőleg sem viseltek fehér tunikát vagy köpenyt. A szituáció egy cirkuszi előadásnak a szintjét ütötte meg, amit Daehyun egyáltalán nem tartott mulatságosnak. A porondra tették a saját tudta nélkül, kiszolgáltatva bizarr idegenek csoportjának. Miért vagyok itt? Feltette volna hangosan a kérdést, de a figyelmeztetés dacára erre képtelen volt. A körülbelül öt személy közül egy megindult balra, kezét végighúzva a fekete korláton, amíg a mozdulatlan fiútól jobbra le nem lépkedett a négyfokú lépcsőn. Minden egyes lépésével azt üzente a fiatalnak, hogy a lehető legrosszabb kezekbe került. Ő harcolta ki magának, ő hívta fel magára azoknak a figyelmét, akikét egy épeszű ember a rémálmaiban se merne. Nem tehetett mást, minthogy megtanulta a leckét, még ha ezért komoly árat is kellett fizetnie…

- Drága, ifjú Jung Daehyun – állt meg a férfi a lépcső aljában. A nevezett személy homlokán gyöngyözni kezdett az izzadtság. - Minek köszönhetem, hogy idekerültél? Szerencsének? Az Atyának? Vagy talán egy fúria suttogásának?

Daehyunnak nem fért a fejébe, hogy a férfi mégis hogyan várhatta el tőle, hogy válaszoljon a keserű ízű ronggyal a szájában. Valószínűleg a kábító folyadékot érezte, amitől eddig nem volt tudatánál. Már nemcsak az ijedtségtől, de az undortól is anticiklonszerűen forgott a gyomra. Biztos volt benne, hogy a stressztől ki fogja dobni a taccsot, ha nem engedik szabadon idő előtt. De mire is kellett várnia?

- Tudod, miért kerültél ide? – indult meg újból a fickó, egy lépésnyire megállva Daehyuntól. - Szökni próbáltál. Bizony, és ezt itt senki nem díjazza. Persze nem te vagy az első és az utolsó, aki próbálkozik, de kivétel nélkül mind itt végzik. Viszont te sokkal felelőtlenebb vagy, mint bárki más. Új vagy, ezért lehetett volna annyi eszed, hogy csak néhány hét elteltével csinálsz tervet. Így viszont dupla annyi oktató jellegű kezelést fogsz kapni, mint amennyi normál esetben járna. Ha a szüleid nem tudtak megnevelni, majd mi megtesszük helyettük.

- Húsz éves a kölyök, nem fog menni könnyen – szólt közbe egy másik pasas. Hangjából érződött a gúny.

- Tegyünk egy próbát. Van időnk bőven.

Az első férfi úgy váltott át társalgási hangnembe, mintha csak arról beszélt volna, melyik sportcsatornát fogja nézni. Daehyunnak kicsit sem tetszett, hogy megkötözve fekszik öt teljesen nyugodt idegen előtt, akiknek a viselkedéséből le se szűrhette, mire készültek. A másik négy „doki” eleresztette a korlátot, libasorban közeledtek a lépcsőhöz, majd a kétségbeesett fiú felé vették az irányt.

- Van egy rossz hírünk – vette át a szót a harmadik kolléga és karba tett kézzel állapodott meg új helyén, pont szemközt Daehyunnal. Arcán földöntúli vigyor terült szét, amit szerencsére elrejtett a maszkja. - Ezt a helyet senki nem hagyhatja el engedély nélkül.

Bár a fiút nem az elhangzottak miatt verte ki a víz, mégis rántott egyet a bőrszíjakon, hátha… De azok túl erősnek bizonyultak, Daehyun pedig az idétlen vergődésére csak megvető és szánalommal teli pillantásokat kapott.

- Kinek a páciense? – kérdezte a negyedik idegen, mintha ezzel próbálta volna oldani egy leheletnyit a gondterhes légkört.

- Yoo Youngjae gyakornoké. Tudjátok, hozzá tartozik az a hibbant kislány is, akit állatok felgyújtásával vádolnak – felelte az ötödik, amolyan körkérdésszerűen. Az első férfihoz képest közelebb merészkedett a kikötözötthez, sőt pofátlanul előre is hajolt hozzá. – Számíts rá, Daehyun, hogy Youngjae nem igazán fog örülni annak, hogy a neveletlenséged miatt már kapsz egy kis fenyítést a celládhoz ajándékba.

- A fenyítést nevezheted kakaónak is – szólt közbe kuncogva a második.

- Á, annyira nem lesz neki kellemes… Ez a dolog nem is állhatna távolabb egy pohárka tejcsokoládétól.

Daehyunnak meggyőződése volt, hogy a szíve már nem a szegycsontja alatt, hanem a torokmandulája helyén lüktetett. Összes sejtjét átjárta a tehetetlenség sötét maszlagja, ami kátrányként ivódott bele mindenbe, ami az útjába került. A megszáradt kátrány készen állt arra, hogy valaki ráhajtson és kihasználja a védtelen Daehyunt. Ez még a vakond üregre hajazó cellájánál is mérföldekkel rosszabb volt, ahol legalább valamennyire szabadon mozoghatott. Utólag visszasírta azokat a kopár, szürke falakat, amiktől bárki elmebeteggé válna. Inkább az őrület, mint a pokoli fájdalom, legyen az lelki vagy fizikai…

Potyára ennek, nem úszta meg a rá várakozó eszközt. Míg négyen egy műszerasztalon tolták azt a valamit az ágyhoz – nem látta tisztán -, egy fickó kivette Daehyun szájából az undorító rongyot és már azzal a lendülettel egy műanyag vackot tömött bele. Az események túl gyorsan történtek ahhoz, hogy átlássa a helyzetet. Az idegenek látták, mennyire eluralkodott rajta emiatt a pánik, biztos volt benne. Reflexből köpte volna ki a műanyagot, de a vezető megszorította Daehyun állát.

- Muszáj, különben kihullanának a fogaid vagy elharapnád a nyelvedet. A foghullásra kicsi lenne az esély, de nem kizárható. Örülj neki, hogy megkímélünk ettől és felkészítünk.

- Elhúzod előtte a mézesmadzagot? – dörmögte valamelyik társa. - Hogy ez jó technika-e, arról vitatkozhatnánk.

- Nem ma kezdtem – vágta rá a szószóló, kissé lekezelően. – Tudom, mit csinálok.

- Ezt elismerem, mert ha nem tudnád a dolgodat, akkor te feküdnél Daehyun helyén - válaszolta ugyanaz a férfi, mire hárman röfögve kuncogtak maszkjuk mögött.

Miután elhúzódtak, Daehyun a saját szemeivel azonosíthatta a mellé húzott műszerasztalon ücsörgő szerkezetet. Első tippre EKG-mérőnek nézte, de túlságosan tájékozott volt ahhoz, hogy effélének bedőljön. Ráismert, olvasott már róla. Tudta, mikor és mire alkalmazzák, ezért még banálisabbnak tűnt, hogy hozzá akarták kötni.

Nem, szó sem volt jótékony kezelésről, a férfiak az utasítást nem gyógyításra kapták. Ennél nem is lehetett nagyobb bizonyíték az, hogy nem altatták el Daehyunt, ahogy a modern időkben szokás annak a gépnek a használatánál. Ezek meg akarnak kínozni! Ismét rántott magán, ezúttal nagyobbat, de ez sem akadályozta meg az idegeneket abban, hogy a fejére tegyék a fejhallgatóhoz hasonlító pántot. Mindannyian leszorították, a pánt fehér szövettel körbetekert végeit a halántékához illesztették és Daehyun azon volt, hogy minél előbb leessen róla. Nem tehetik ezt vele, ő nem egy kezelhetetlen tébolyult…

Az utolsó pillanatokban már úgy érezte, hogy megfullad a saját nyálától, a szívverésének ütemét egy pulzusszámláló se tudta volna nyomon követni. Minden egyes porcikájával azon volt, hogy kiszabaduljon a bőrszíjak fogságából, de azok makacsul ellenálltak. Akárhogy próbálta erővel felszakítani őket, nem eresztették. Energiát kellett volna tartalékolnia a procedúrára, de ehelyett tovább tiltakozott, amitől fáradtság kezdett a végtagjaiba költözni. Nem szabad hagynia magát, nem lesz senkinek az alárendeltje. Hiába, az ő véleményével senki nem törődött. Ő feküdt a középpontban, de pont vele nem foglalkoztak.

- Kapcsolhatjátok.

Ez volt a végső szó, mielőtt a magatehetetlen, elgyengült fiú átélhette azt a fájdalmat, ami minden képzeletét felülmúlta. Két oldalról szúrtak kiskéseket a fejébe, ehhez tudta volna hasonlítani, ha lett volna ép esze a gondolkodásra. De ez nem adatott meg számára, a pokoli gyötrelem a csontjaiban megbújó velőit is csaknem előcsalogatta a bőre felszínére. Az izmai rángatóztak, amit az öt férfi közül hárman igyekeztek a lehető legjobban orvosolni az ágyhoz préselő szorításukkal. A tíz évvel korábbi, átváltozás okozta kínok semmik voltak a mostaniakhoz képest. Ám ez nem meglepő, hiszen ezeket gép gerjesztette, nem az ő teste stimulálta az ismeretlen folyamatok ellen.

A műanyag tárgy a szájában, amit viszont nem ismert, ki akart repülni a helyéről. Daehyun nyelve természetes reakcióként tolta előre, de a fogak miatt akadályba ütközött, a felgyülemlett nyál pedig a fiú szájának a sarkában indultak útnak. Emiatt nem kiabálhatott, holott ebben a szűk percben semmi más célja nem volt. Akár még Amerikába is elutazott volna a Grand Canyonig, hogy egy szakadék szélén állva torkaszakadtából kiüvöltse magából a fájdalmat. Nem számítana, ha ennek hatására napokra elnémulna, legalább nem a halál után kellene sóvárognia.

- Nagyon rossz ember vagy, Daehyun – csóválta a fejét a hozzá legközelebbi alak, miután szünetet tartva leállították a gépet. - Egy magadfajta senkiházi, aki sisakvirággal mérgezi magát, mégis miért akarja elhagyni a Syaorant? Azért mérgezted magad, mert semmi értelmét nem láttad az életednek, akkor hogy vetted a bátorságot egy szökési kísérlethez? Miért akarnál megszökni innen, mikor a külvilágban se jobb neked, mi?

- Csak mazochista, nézz rá – bökött úgy a társa a kínlódó, levegő után kapkodó fiúra, mintha csak egy leértékelt, levágásnak szánt malac lett volna a piacon.

Egy nagydarab hús, amin jóízűen csámcsoghattak a látványos gyötrődésre kiéhezett, főemlősöknek álcázott keselyűk. Vagy közönséges paraziták, akik a vérét szipolyozták ki belőle. Lassan nem érezte magát többnek egy összeaszalódott szilvánál. Komposztba való volt és ott is akarták látni.

- Mondasz valamit – tűnődött el két másodperc erejéig a szószóló, csúfondáros csillanással sandítva Daehyunra. - Ebben az esetben, ha tényleg mazochista vagy, valójában örülsz ennek a tortúrának. Szinte a homlokodra van írva, mennyire élvezed a fájdalmat!

- Lehet, hogy akkor többször is próbálkozni fog szökéssel, hátha kezeltethetjük – kotyogott bele egy másik.

- Ó, jobb pácienst nem is kaphattunk volna! Nem sok alanyról tudjuk elmondani azt, hogy egynél több alkalommal helyet foglal ebben a székben, mert már egy menet után jól a fejükbe vésik, mivel jár ez. Ez a Jung fiúcska viszont mindenben telhetetlen, talán pont ez okozza majd a vesztét.

- Az ismétlés a tudás atyja…

- Milyen igaz! Biztosan szeretnél velünk több időt eltölteni? Ennyire jó társaság vagyunk neked? – hajolt annyira közel Daehyun arcához, hogy csak egy arasznyi távolság választotta el őket egymástól.

- Barátkozósnak tűnik – jegyezte meg a harmadik ironikusan -, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

- Áram nélkül se – csatlakozott az ötödik, nevetést idézve elő kollégáiból.

Le se tagadhatták, mennyire élvezték a sebezhető, legyengült fiú szenvedését. Erőt merítettek a kimerüléséből, ám az energiavámpírság nem volt a megfelelő szó a jelenségre. Sokkal összetettebb, bonyolultabb okok álltak a háttérben. A végletekig hergelni akarták, de korántsem sejthették, ezzel miféle lavinát indítanak el a fiú még szunnyadó részében.

Másodszorra kapcsolták be az ECT gépet, amivel párhuzamosan Daehyun teste ívbe feszült, már amennyire a négy bőrszíj és a lefogásáért felelős három férfi engedte. Még a saját hangjától is elborzadt, mert egészen hasonlatos volt egy olyan nyüszítő kutyáéhoz, akit az imént dobtak ki az utcára vagy rúgtak oldalba. Ha eddig nem volt állat, az idegenek és az átkozott elektrosokk gépük kihozták belőle.

- Ejnye, miért csinálsz úgy, mintha nem élveznéd? Felesleges színészkedned. Ne is álmodj róla, hogy majd itt felfedez egy filmrendező.

Kinevették, megalázták és azt éreztették vele, hogy a táplálékláncban a poloskákkal osztozott egy szinten. Eltaposható, két ujjbegy között összeroppantható, mihaszna élőlény, akinek semmi keresnivalója a Föld nevű bolygón. Csak foglalta a helyet, lopta a napot, alkalmatlan bármilyen feladatra. Kiskora óta piszkálták ezzel, de az a bizonyos pohár még csak most állt közel a túlcsorduláshoz. Már csak néhány csepp választotta el attól, hogy az egész életében felgyülemlett sérelem a viszályára forduljon, és kegyetlenül bosszút álljon. Néhány sokk, na meg egy hajszál tartotta vissza a teljes kiborulástól.

- Ahogy Dr. Walter Jones mondta, a kínzás a legjobb módja a gyógyulásnak. Ha ezt egyeseknél csak elektrosokk-terápiával lehet elérni, örömmel segítünk a jó cél érdekében.

Daehyun vonaglott, mint egy kiadós esőzés után felszínre bukkant giliszta a pocsolya szélén. Nem gázolhatnak át rajta, nem bír elviselni ennél több kínt, amitől majd’ széthasad. Már nemcsak az élete, de a teste is romokban volt. Egy finom tapintású, értékes porcelánedényként született, amivel a tulajdonosai nem bántak megfelelően. Nem becsülték meg, többször megkarcolták, sőt immáron az asztal szélére tolták. Hogy leesik-e és apró szilánkjaira törik, az csakis a gravitáción múlott. Vajon az elkövetkezendő sokkok mennyire fogják tovább taszítani? Elegendőek lesznek ahhoz, hogy már ne lehessen számára visszaút?

- Mi az, mondani akarsz valamit? Csak nyugodtan – élcelődött vele tovább az első fickó.

- Hagyjad, még akkor sem tudna beszélni, ha nem lenne betömve a szája – legyintett az a társa, aki az ECT gépet kezelte.

Olyan lezserül állt mellette, mintha az újonnan vett motorjával villogott volna a nagyérdeműnek. Daehyun szemei ekkor már vérben forogtak, bikaként fújtatott, már amennyire a lecsapolt energiája engedte. Még a légzés is kellemetlen volt számára, de az agya még működött annyira, hogy mocskos, szörnyekhez illő gondolatokat szüljön az idegpályáin.

- Ne is mondd, összefröcskölne a nyálával mindent – folytatta a negyedik, mielőtt harmadszorra izzították be szó szerint a gépet.

- És te takarítanád fel.

- Még mit nem!

Daehyun kellemetlenebb és megalázóbb szituációt el se tudott volna képzelni. Nem elég, hogy érzéketlen tárgyként kezelték, úgy beszélgettek felette, mintha ő nem a kínok kínját élte volna át, megkötözve. Csuklóit és bokáit eléggé kikezdte a bőrszíj, de a frissen felsebzett bőre messze nem ütötte meg azt a fájdalomszintet, amit a halántékain keresztül küldtek az izmaiba. Nyála is javában kiszivárgott szájának sarkában, de akármennyire is zavarta, nem törölhette le, az idegenek pedig ezzel sem törődtek. Ők csak a látványos szenvedésére vettek jegyet, minden más Daehyunnal kapcsolatban hidegen hagyta őket.

Örökkévalóságnak tűnt, mire a rángatózást abbahagyhatta. Teste elernyedt, ám korántsem könnyebbülhetett meg. Túl nagy dózisú fájdalmat kellett elviselnie ahhoz, hogy nyugodtabban levegőt vehessen. Feje ólomsúlyú volt, nyaka nem is bírta tovább a terhelést, így a feje a bal vállára csuklott. Hiába szabadították meg a pántoktól és a fogaival szétmarcangolt műanyagtól, a halál szón kívül semmi mást nem motyogott volna, csakhogy nyelnie is nehezére esett, nemhogy értelmes szavakat formálni. Lehunyta a szemhéjait, de akármennyire is szeretett volna álomba szenderülni, hogy kipihenhesse az embertelen görcsöket, ez esélytelen volt. A lámpák fényei még mindig irritálták.

- Mennyi nyugtatónk van? – csendült fel ismét az egyik idegen hangja.

- Fullos a készlet.

- Nagyszerű. Akkor nem kell nélkülöznünk injekciókat.

Daehyun hallotta, hogy eltolták a műszerasztalt, jó messzire tőle. Közben fiókok és szekrényajtók ki-benyitogatását vélte felfedezni a fülébe jutó zajokból. Ahogy várta, az említett nyugtatóból sikerült kapnia egy vakcinányit, legalábbis ő egy szúrást érzett, azt se jól. Annyira megviselte testét az elektrosokk, hogy megmondani se tudta, merre van a jobbra vagy a balra, még a saját származásában se volt biztos. Mikor eljutott arra a pontra, hogy a nevére próbált rájönni, csak egy valami rémlett fel benne, de az is úgy hangzott a szájából, mintha valaki más kényszerítette volna rá. Bár teljesen megszabadították az ECT-től, mégis nyöszörgésre késztette egy hátába nyilalló hasogató érzet.

- Ker… - nyögte erőtlenül, alig hallhatóan, mintha egy kiszáradt ember vízért könyörgött volna a sivatag kellős közepén.

- Parancsolsz? – tette fel a kérdést valamelyik alak, de Daehyun csak egy pacaszerű foltot vehetett ki sötét sziluettjéből.

Aztán váratlanul kiélesedett előtte a kép, két szemgolyóját enyhe bizsergés járta át. Először azt hitte, hogy az elektrosokk utóhatásaként ki fognak folyni, de egy megérzés hatására elpárolgott eme felvetése. Sokkal másabb dolog idézte elő a bizsergést, és miután bevillant neki, micsoda, hangosabban fejezte be a mondandóját.

- …berosz…

- Miről zagyvál? – fintorgott rá a legalacsonyabb „doki”, mielőtt kioldozta Daehyun bal bokáján a bőrszíjat.

- Ne törődj vele – válaszolta kollégája a fiú másik bokájánál. - Ez annak a mellékhatása, hogy megpörköltük egy kicsit az idegeit.

- Mennyire lesz súlyos az amnéziája?

- Ez egyénenként változó. Talán sok mindenre már most se emlékszik.

- Ide… jön… - dadogta Daehyun két nehéz nyelés között.

- Adjátok már a második vakcinát, utána vigyétek el innen ezt a szerencsétlent! – emelte meg hangját a vezető.

Néhány pillanattal később a maradék két szíjat is eloldozták, majd Daehyunt a hónaljainál fogva állították fel az ágyról. Lassan kezdték el felvonszolni a lépcsőn, kifele a műtőszerű helyiségből. A gyengesége ellenére nem volt a férfiaknak könnyű dolguk vele, hiszen a fiú az izmai súlyának köszönhetően nem a legkönnyebbek közé tartozott, ráadásul nem tudott normálisan járni, lábait maga után húzta. Nem is hasonlíthatott volna jobban egy nagy zsák krumplira.

- Ez lesz… az utolsó napotok… - préselte ki magából Daehyun, teljesen önkívületi állapotban.

- Neked is, ha nem fogod be! – rivallt rá valamelyik idegen, de ő ezt meg se hallotta.

- Ke… Kerberosz…

- Aish, vigyetek magatokkal a biztonság kedvéért egy bilincset. Ez a srác okozhat még meglepetést, még így lebénítva és tudat módosítva is.

Egyikőjük se vette komolyan a tanácsot, pedig kellett volna. Az öt férfi közül hárman naivan elindultak az összecsukló Daehyunnal a kísérleti laborok folyosóján. Azt hitték, a megkínzott személy csak a levegőbe beszélt egy számukra érthetetlen valamiről, azonban egy régi mondás szerint hinni a templomban kell… Még akkor sem gyanakodtak, mikor az ártatlannak tűnő Fészeklakóba hirtelen visszaköltözött az élet és már közelről se volt olyan esetlen, mint két perccel korábban. Üdv újra itt. Van számodra egy szaftos kis feladatom.

***

Megbízhatóságtól és lefizethetőségtől függött, ki merészkedhetett abba az épületbe, aminek rendszeres dolgozói soha nem látták a napfényt, legalábbis addig, amíg le nem járt a munkaidejük. Nehéz volt meghatározni, jól járt-e az, aki bepillantást nyerhetett a szigorúan őrzött részlegbe, mert bár kivételezésben részesülhetett, olyanokat láthatott, amik tönkretették egy életre a gyenge elmét. A pénzért egy szegény sorsú lány igyekezett ezt magába fojtani, a megélhetése fontosabb volt annál, hogyan birkózzon meg éjjelente a rémesebbnél rémesebb álmaival. Nem számított, hogy olykor altatókat és nyugtatókat csent el a munkahelyéről, mert szemei előtt csak az lebegett, hogy ki tudja fizetni a számlákat. Azonban nem sejthette előre, hogy ezúttal cukrot is hordania kéne magával, nehogy leessen a vérnyomása és elájuljon. Már pedig olyan látvány várakozott rá, ami erre késztette szervezetét.

Bom nővér a szokásos rutinnal haladt az illetékes labor felé. Aprócska, vékony kezeiben terjedelmes vastagságú dossziét szorongatott. Lábai ugyanúgy remegtek, mint általában, ha a lezárt részt közelítette meg. Akármennyire volt éhes és igényelt egy kis pihenőt, az épületen belülre kerülve elment az étvágya, de kivételesen nem a bent tartózkodásától. Még csak alig hagyta maga mögött a nagy fémajtót, mégis megtorpanásra kényszerült. Arca fehéredni kezdett a folyosói lámpáktól, amik közül csak néhány égett, azok sem jól. Villogtak, egy még szikrázott is, ezt látva Bom szaporábban vette a levegőt. De ez csak a kezdet volt, a folyosók és az elágazások még vártak rá. Türelmesen, mivel a fiatal hölgy keskeny ajkaiba harapva nézett a távolba. Megrémisztette, hogy a villogó-szikrázó lámpájú rész bizonyult a legvilágosabbnak, holott a titkosítás ellenére ezt az épületet tartották karban a leginkább. Az csak ráadás volt, hogy egyáltalán nem érzékelt mozgást, a szárny első látásra üresnek tűnt. Mi folyik itt? Hamarosan erre is választ kapott…

Kisebb szívinfarktusokat élt át minden pillanatban, mikor váratlanul megriadt valamitől. Felborogatott, tönkretett berendezések, széttört üvegek és lámpák, csepegő víz hangja, Bom félénk lépései pedig szinte visszhangoztak a kihalt folyosókon. Meggondolatlan cselekedet volt megkönnyebbülnie, mikor a laborok részéhez ért. Minden villany égett, ellenben sokkal mocskosabb „panoráma” tárult a szeme elé. Kisebb sikoly hagyta volna el a száját, ha nem kapja oda időben a kezét, viszont emiatt a dosszié hangosan koppant a fehér laminált padlón. Egy-két mozdulatlan test hevert a földön szétterülve vagy a falnak dőlve, több sebből szivárgott belőlük a vér. Az egyik asszisztens koponyája úgy be volt törve, mint egy főtt tojás héja, ahogy annak az üvegfalnak az a része is, ahol az asszisztens fejét hozzávágták. Vörösesbarnán elszíneződött üvegdarabok hevertek mindenfele, az épület jobban bűzlött a vértől, mint egy boncterem.

Bom agyában villogott a menekülés szó, ennek ellenére hajtotta előre a kíváncsiság. Ha őt leküldték ebbe az épületbe, akkor valószínűleg a Kintiek még nem szereztek tudomást a lent történtekről. Végül Bom eldöntötte, hogy nem futhat meg gyáván anélkül, hogy konkrétumokat mondana másoknak. Látni akarta a borzalom okát, máskülönben nem hívhatna segítséget, elvégre a semmire senki nem készülhet fel. A húszas éveiben járó hölgy minden bátorságát összegyűjtve és hányingerét leküzdve jutott keresztül a bevezető szakaszon. Amerre nézett, kíméletlen pusztítás fogadta. Itt-ott saját vérükbe fagyott kollégák, törmelékek, falból származó por és piszok. Jóformán rá sem lehetett ismerni a korábban kínosan tiszta Syaoran-szárnyra. Vajon egy felbőszült doktor tehette ezt? Vadállat vagy egyszerű gyilkos semmiképp, azoknak esélyük se volt oda bejutni. Ha doktor állhatott a dolog hátterében, akkor Bom igazán reménykedett benne, hogy már elhagyta a helyszínt. Erre ötven százalék volt az esély, ami cseppet sem biztató.

Minél beljebb haladt a nővér, annál jobban erőlködnie kellett a hányás ellen, a földöntúli bűz galád módon terjengett a felhevült levegőben, ami bekúszott pisze orrába. Ennek függvényében kollégáit egyre szétcincáltabb állapotban találta, vértócsákban hagyva. Bár orvosin végzett, nem volt kíváncsi azon emberi szervek belsejére, amiket normál körülmények között soha nem kellett volna látnia. Azért mindennek van határa…

Alig egy perc múltán elérkezett egy újabb részhez, ami magáért beszélt. Akárki is volt az elkövető, viccesnek vélte azt, hogy emberek vérével fesse ki a falakat, néhol egy-egy szervvel díszítve a tárgyakat. Bom nem igazán tudta volna máshoz hasonlítani a helyiségeket, mint szétrobbantott hentesüzletekhez, csak éppen nem állati belsőségekkel felvértezve. Épp azon kezdett töprengeni, vajon merre futhatna vagy bújhatna el, ha feltűnne a színen az elkövető, mikor éles csattanásra lett figyelmes. Egy tejüveg ajtó túloldalán egy sötétebb alakot látott a földön, majd minden előzmény nélkül kinyílt a rosszul záródó ajtó. Bom megpillantotta Jumong doktor úr élettelen testét, de pánikra inkább az adott okot, hogy a bal füléből jól láthatóan kiharaptak egy darabot. A nővérnek ideje sem volt reagálni, Jumong teste megmoccant és a szeme láttára elvonszolta valami az ajtóból.

Bom zihálva fordult sarkon és cipőjével hangosan kopogva szedte a lábait, minél közelebbi kiutat keresve. Remélte, hogy az épületből nemcsak egyetlen kijárat van. Nem jött be az az elképzelése, hogy a tettes elhagyta a szárnyat, ezért főleg segítségre volt szüksége. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen szörnyűség megtörténhet a Syaoran legjobban védett részében, ami egyet jelentett azzal, hogy az intézményben már sehol, senki nincs biztonságban.

Egyszer sem hallott maga mögül lépéseket, ezért elhitethette magával, hogy a szabadon garázdálkodó gyilkos nem hallotta és nem kereste őt. De a biztonság kedvéért egy másodpercre sem nézett hátra. Sok filmet látott már ahhoz, hogy tisztelje ezt a módszert, a saját testi épségének érdekében is. Néhány fordulónyira az épület kijáratától zajt hallott a plafonból. Bátortalanul nézett fel és vette észre, hogy a feje fölött halad el a szellőző. Nyelt egyet, egyből felvillant benne az, hogy a tettes immáron a szellőzőben mászkált, bár ez őrültségnek tűnt. Annyira még egy syaorani dolgozó sem ismerte a szellőzőrendszert, hogy gond nélkül másszon végig benne, főleg nem egy betörő. Lehet, hogy egy kísérleti alany szabadult el és ez lett az eredménye? Bom erre gondolva még inkább a szabadban akarta tudni magát.

Legnagyobb bánatára és rémületére már nem volt esélye továbbhaladni, a tőle két méterre lévő szellőzőnyílást fedő rács leesett a földre, a nyílásból pedig kiugrott egy alak, Bomnak háttal. A durván száznyolcvan centiméter körüli férfi testét csak egy syaorani köpeny takarta, felfedve izmos és csupasz lábait. Mindkét keze vörös volt a vértől, amiket egyértelműen a hosszúra nőtt körmei ontottak az áldozatokból. Ébenfekete haja borzasan állt, ami már önmagában is épp eléggé kísérteties kontrasztot adott fehéres bőrének. Bom félelme azonban csak ezután teljesedett ki, mikor a férfi morgó-sziszegő hangot hallatva megfordult. Az alacsony hölgy szembe találta magát egy olyan túlvilági arccal, amihez egy semmihez nem fogható, teljesen fekete szempár tartozott, amik mintha csak pupillából álltak volna. Úgy meredtek rá, hogy Bomnak az a benyomása támadt, egyenesen az űr sötétjéből származtak. De több ideje nem volt a reszketésre, hirtelenjében a férfi szorítását érezte maga körül, majd éles fájdalom hasított a fejébe és egyik pillanatról a másikra az ájulás szélére kerülve a szellőző nyelte el apró testét.