X. rész

Ólomsúlyú végtagok nehezítették meg meggyötört felsőteste előrejutását. Igyekezett minél jobban magába fojtani szenvedésére utaló nyögéseit és szipogását, ám kevés sikerrel. Ujjai nehezen bocsátkoztak súrlódási erőbe az alattuk lévő fémmel, így meglehetősen lassan haladt a kelleténél. Persze az se volt kizárható, hogy a pánik miatt remegtek annyira az izmai, hogy nem tudta megerőltetni magát, mint amennyire szükséges lett volna. De nem adta fel, minél előbb el akart mászni, mielőtt az elrablója visszatér.
Bom nem emlékezett rá, hogy valaha is sajgott volna ennyire a feje. Nagyon beverhette magát vagy rosszabbik esetben a férfi ütötte le annyira, hogy kisebb emlékezetkiesése volt. És bár magával rángatta, részben hálás volt neki, amiért megkegyelmezett rajta és életben hagyta. Simán meggyilkolhatta volna olyan kegyetlen és fájdalmas módon, mint az összes többi dolgozót a laborok területén. Még mindig élénken látta maga előtt Jumong doktor úr leharapott fülének látványát, nem beszélve a sok vérről…
Ötlete sem volt, miért hagyta a férfi életben, az pedig végképp nem fért a fejébe, hogy miért hagyta magára. Talán hallott valami hangot? Más is a területre merészkedett és kiszagolta? Vagy valami csoda folytán egy eget verően fontos dolog jutott eszébe, mondjuk ellenőrizni, hogy voltak-e elszórtan térfigyelő kamerák? Bom próbálta mellőzni effajta gondolatait, hiszen mi értelme egy gyilkos agyával gondolkodni? Mi értelme lenne elképzelni, ő hogyan látja a helyzetét, ha egyszerűen elmebeteg? Ekkor merült fel a nővérben, hogy ebből a logikából kiindulva tényleg nem lehetett a fickó más, mint egy Fészeklakó, akivel kísérleteztek, majd elszabadult. Mi más magyarázat lehetett volna? Bár nem ismerte a laborok pontos működésének okát, vele csak felszínesen beszélgettek az elzárt részről. Más szóval Bom olyan dologba sodorta magát, amiről ő maga sem tudott? Ezt összegezve főleg örült a férfi könyörületének.
Köténykéje szorosan rátapadt izzadt bőrére, amit néhol egy-két vérfolt szennyezett. Fehér papucsait út közben veszítette el, vagy talán mikor a férfi rátámadt – nem rémlett neki, de nem is érdekelte. Jobb mutatóujján a körmének hegye letört, miközben belekapaszkodott a szellőző egyik illesztésébe. Bordái sajogtak, ahogy a szűk járatban levegőhöz próbált jutni mászás közben. Ő maga sem tudta, merre ment – hogy is tudta volna -, csak az számított, minél távolabb kerüljön attól a résztől, ahol a férfi hagyta. Nem mintha nagy gondot tudna okozni neki a megtalálása, hiszen a pusztítást elnézve ez lehetett a minimum. De Bomnak nem volt ideje mérlegelni és észérveket összeszedegetni magában, az életösztön hajtotta előre. Hihetetlen, mikre képes az emberi szervezet, ha komolyan halálos veszélybe kerül…

Időérzéke kámforrá vált, mint szamár a ködben egy szürkeárnyalatos effektussal megdobott filmrészletben. Lelke mélyén azért remélte, hogy nem körbe-körbe bolyongott a legközelebbi kijárat körül. Azonban a férfi hollétét nem ismerve Bomnak fogalma sem lehetett arról, melyik szellőző nyílás minősülhetett a jó kijáratnak. Ki-kinézegetett a rácsokon, de eleinte ez a módszer sem adott neki táppontot, hol volt éppen az épületben. A laborok részlege nem éppen volt kicsi, ahogy semmi más sem a Syaoranban. Amennyire a rácsok engedték, pusztán annyit láthatott, mint korábban. Kihalt folyosók és helyiségek, elvétve holttestek, tönkretett berendezések, ide-oda spriccelt, már száradó félben lévő vér. Elképesztő, hogyan tudott egyetlen ember ilyen mértékű pusztítást végezni. Ha ember volt egyáltalán… Bom a félelme miatt már ezt is megkérdőjelezte.

Óráknak tűnő lassú, vánszorgó percek múltán morfondírozott el igazán a legújabb rácson kinézegetve. Nem tűnt annyira megviseltnek, mint az összes többi szoba, a bútorok is viszonylag épek voltak. Az egyetlen szembetűnő rongálás az a repedésekkel átszőtt ablak volt, ami egy szélesebb folyosóra nézhetett. További jó pont, hogy a szoba semmilyen körülmények között nem kelthetett gyanakvást a gyilkosban, a laborokhoz képest jelentéktelen volt.

Bom erőt – és bátorságot – vett magán, visszafojtott lélegzettel megkísérelte eltávolítani a mellkasa alatt fekvő rácsot. Felsebzett kézzel tolta maga elé, majd ügyeskedve ő maga átmászott a nyílás fölött, hogy visszafelé araszolva beleereszthesse a lábait. Minden energiájára szüksége volt, nehogy rosszul végződjön a próbálkozása és összetörje magát. Alig meghaladva egy lajhár átlagos sebességét ereszkedett bele teljes testével a szoba szférájába. A magassága miatt nem engedhette el magát akárhogy, ezért erősen koncentrálva és egyensúlyozva fogódzkodott meg a nyílás éles peremében, ekkor teljes felsőteste már kilógott a szoba plafonjából. Apró nyöszörgések hagyták el a száját, mielőtt elengedte a peremet és nem egészen álló helyzetben koppant a teste a padlón. Átkozta is magát, amiért nem született macskának.

A fájdalmas érkezést követően rendbe szedte magát, átmozgatta begörcsölt végtagjait és gyorsan a pulthoz szaladt. Örömködve vette észre, hogy az épület gondnokának szobájába pottyant, ahol két számítógép, vezetékes telefon és a kinti kamerákhoz tartozó monitorok is helyet foglaltak. Innen ellenőrizték, hogy minden laborban ügyködő alkalmazott mikor járkált ki-be az épületből. Bom egyik monitoron se látta a tettest, csak a maga mögött hagyott károkat, így cseppet megkönnyebbülve nyúlt a telefonért és pötyögte be a főépületben lévő recepciós mellékét. Tőszavakban, szinte sajátos, syaorani kódnyelvet használva magyarázta el munkatársának, mi történt a D-épület falai között.

A nővér ekkor megint a sírás határára került, mert hiába sikerült időben segítséget kérnie, két fontos dolog még hátra volt. Egyrészt, felhívni a busani rendőrséget, másrészt élve kijutni az életveszélyes területről. Bom azt vallotta, hogy még egy apokalipszist is jobban elviselt volna, mint egy elszabadult Fészeklakóból vált hóhért. Inkább egy aszteroida töröljön el a Föld színéről, mintsem egy gyilkos a késével vagy a pisztolyával! Ám a démoni kinézetű férfiban pont az volt a rémisztő, hogy Bom nem látott nála semmilyen fegyvert a karomszerű körmein kívül.

- Halló, rendőrség? – szólt bele remegő hangon a kagylóba.

Egyik legnagyobb félelme immáron beteljesedett. Munkahelyén szemtanúja lehetett egy hatalmas mészárlásnak, amit egy olyan élet- és közveszélyes alak követett el, aki biztosan még egy szárnyban tartózkodott vele – a recepciós válaszából kiderült, hogy sehol máshol nem történt hasonló. Bomnak felállt a szőr a hátán, hol lehetett éppen a férfi, aki ezt a bonyodalmat okozta. Lesben állhatott valahol? Kiszagolt egy ellenfelet? Inkább egy másik áldozatára fájdult meg a foga és kezdte cincálni Bom helyett? Akárhogy is, a nővérnek mielőbb biztonságosabb helyet kellett keresnie magának. Isten tudja, mikor fog kiérni a rendőrség, és sikerül-e egyáltalán elkapniuk a gyilkost…

Amint a diszpécser megszakította a vonalat, Bom a természetes ösztönére hallgatva kellemetlen szagú folyadék után kutakodott a gondnok szobájában. Feltúrta a fiókokat, szétrámolt a polcokon, de néhány becsempészett alkoholos üvegen kívül semmi mást nem talált. A szobából átsietett a belőle nyíló kicsi raktárszerűségbe, amiben felkapcsolva a villanyt felcsillant a szeme. Nem lehetett a normál értelemben vett takarítószertárnak nevezni, de meglehetősen sok furcsábbnál furcsább löttyök sorakoztak a fémpolcokon az általános barkácseszközökön kívül. A legtöbbjük fertőtlenítő volt, vagy éppen nem mindennapos vegyszer, de Bom nem találta azt, amire szüksége lett volna. Legnagyobb meglepetésére viszont az egyik szekrényben tartalék köpenyeket fedezett fel. Az egyiket gyorsan magára kapta, de akárhogy mérlegelt, még nem merte elhagyni a biztonságát nyújtó helyiséget. Muszáj találnia egy maró hatású vagy ingerlő folyadékot, különben addig kuksolhat a rendőrökre várva, míg a démoni idegen meg nem találja.

Nem volt más választása, az összes tubusról, üvegről és flakonról lecsavarta a kupakokat, alig néhány másodperc múlva már köhögnie is kellett a kiszabaduló szagok hatására. Elszántan tekerte volna le a soron következő tégely tetejét, de keze megállt a levegőben, mert a tégely a fal felé volt fordítva. Rögvest megragadta és egy laza mozdulattal megforgatta kezében. Ammónia, ez kell nekem. Nem habozott a köpenyére löttyinteni egy kiadós adagot, aminek jellegzetes, irritáló szagától a rosszullét kerülgette. Remélte, hogy ennyi ammónia a köpenyén elfedi a saját szagát és majd lepényhalhoz hasonlóan elterülhet úgy az egyik laborban a rendőrség kiérkezéséig, hogy a férfi nem bukkan a nyomára. Máskülönben azelőtt elgurulna a feje a padlón, mielőtt elérné a kijáratot, ebben egészen biztos volt…

***

Jobb nyarat nem is kívánhatott volna magának. Az iskolai szünet óta a napjai nagy részét a Busani Rendőr Főkapitányságon tölthette a bátyja körül lábatlankodva, mint valami palotapincsi vagy egy életre kelt utánfutó. Testközelből bepillantást nyerhetett jövendőbeli munkájának körülményeire és másokkal ellentétben a nyomozói hivatást nemcsak amerikai sorozatokból követhette nyomon. Míg a vele egykorú fiúk a nyarat vidéken, esetleg Kínában vagy Japánban élvezhették, kicsattanó formában örülhettek a híresen rossz koreai oktatási rendszertől való megszabadulástól, addig neki azzal kellett törődnie, hogy megszerezze a jogosítványát, és tapasztalatot szerezzen jövendőbeli munkahelyén. Feltéve, ha tényleg sikerül elvégeznie a kőkemény akadémiát és nem megy helyette könyvtárosnak. Nem mintha nem tisztelte volna a könyvtárosokat, mert előző nyáron dolgozott egy keveset a helyi bibliotékában és szeretett is olvasni, de nem lett volna szép, ha pont ő nem akarta volna követni a felmenői által kitaposott utat, amire a bátyja is rátért. Nyomozónak kellett lennie, már csak az elvi kérdések miatt is. Vagy választhatta volna azt az opciót, mint sokan mások: beiratkozik tánc és énekórákra, és majd valamelyik nevesebb cégnél debütálhat idolként… Jól meg lehet belőle élni, csak rámegy az egészségem és a fél világ előtt csinálok magamból hímringyót, vallotta, így inkább el is vetette az idolság ötletét.

- Muszáj ezt felvennem? – ráncolta hamvas bőrű homlokát, ahogy a bátyja a kezébe nyomta a tipikus rendőri egyenruhát.

- Ha hiteles akarsz lenni a jövőben, szokj hozzá – vigyorodott el Jongdae úgy, hogy vigyorát Joker is megirigyelte volna.

- Már megint szívatod az öcsédet? – állt meg az ajtóban Kim Seokjin nyomozó, mindkét kezében a földszinti automatából származó kávéval. A fiatalember azon kevesek közé tartozott, aki a lojalitásáról és egyben az erélyességéről volt ismert.

- Szó sincs róla, csak felkészítem! – védekezett Jongdae. Arca vörös árnyalatba hajlott, ahogy erőlködve próbálta visszatartani a nevetését.

- Ne az egyenruhával próbáld felkészíteni, hanem mondjuk egy adag kávéval. Szüksége lesz rá, ha kijön velünk – mondta Seokjin sokat sejtető komolysággal. A következő pillanatban a tininek nyújtotta az egyik barna poharat és már sarkon is fordult.

- Köszönöm, uram! – szólt utána, de az említett ezt már nem hallotta.

- Jungkook – vette vissza a szót Jongdae. – Ha jót akarsz magadnak, felveszed ezt. Ma velem fogsz jönni, és ki tudja, milyen alakokkal fogunk találkozni, szóval ne akard senkinek felkelteni a figyelmét! Vegyülj el köztünk, ennyi az egész. Csak gondolj bele, anyánk mennyire fog örülni, ha meghallja, milyen komolyan veszed a terveidet…

- Ne is folytasd – sóhajtott a Jeon família leggyengébb láncszeme.

Eleget téve bátyja kérésének, felöltötte magára a testhezálló egyenruhát és szerényen kiitta a barna pohár gőzölgő tartalmát. Nem is nézek ki rosszul, sőt egészen felnőttes lettem, ellenőrizte magát a legközelebbi tükörben. 
Alig egy óra múltán a hirtelen jött lelkesedése nyomban tovaillant, mikor felbukkant előtte az a környezet, amit a tévéből és az internetről már jól ismert. Szinte az ütő is megállt benne azzal a lendülettel, ahogy a szolgálati autó egyre lassabban gurult, egyenesen a Syaoran Gondozóközpont hatalmas vaskerítésén túlra. Itt tett valaki bejelentést?! Na, ne, ez borzasztóbb egy horrorfilmnél.

Több rendőrautó is parkolt már a grandiózus épületegyüttes előtt, aminek látványától egy normális embert egyből kivert volna a víz. De az összes közelben tartózkodó nem volt normális, különben nem merészkedtek volna a Syaoran közelében se. Lényegtelen, hogy az igazságszolgáltatás volt az oka vagy sem, ez tény. Jungkook se állította be magát normálisnak, miért is tette volna? Nem voltak téveszméi, bőven volt önkritikája és nem ő pukkantotta a passzát szelet se. Ha van Isten, majd ő eldönti, ki a normális és ki nem.

Mire észbe kapott, rajta kívül már mindenki elhagyta a járművet. Senki nem szólt neki egy szót sem, így Jungkook öntörvényűen követte a felnőtteket a gondozóközpont belsejébe. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy akármiért is kellett a rendőrségnek kijönnie – beleértve őt is -, az ügy nem fog bekerülni a hírekbe. El fogják tusolni, mint mindig. Végre a saját szemeivel láthatja, mi folyik a Syaoran falai között, erre nem lesz bizonyítéka az ismerőseinek, hogy valóban járt a hírhedt intézményben. Talán majd tud készíteni rejtett felvételeket, már ha lesz egyáltalán hozzá gyomra…

A Syaoran előcsarnoka viktoriánus időkből idézett küllemmel bírt. Ha félmeztelen angyalok vagy díszes freskók ékesítették volna a falakat vagy a mennyezetet, azt lehetett volna hinni, hogy egy barokk templomba került az ember. Ám a sok cicoma helyett olyan berendezések foglaltak helyet, mint például a hatalmas fémlámpák, riasztók, kamerák, légkondicionálók, de még bőrkanapék és a megszomjazott dokik vagy nővérek számára egy-két italautomata is helyet kapott. Első ránézésre mindennek lehetett volna hinni a helyiséget, csak egy gondozóközpont előcsarnokának nem. Szállodának se lett volna rossz, mélázott rajta Jungkook elismerően, az utóbbi fél évben elhíresült Grand Yongot pontosan így képzelte el belülről. Ugyanis nemrég egy lebukott drogdílert vittek a rendőrségre, aki a vallomásában megemlítette a Grand Yongot, ahol hetekig bujkált. Jongdae akkor kezdett végképp megorrolni a mokpói szállodára, de a díler vallomása ellenére nem történt ottani eljárás. Jungkook csőrét jobban piszkálta ez, mint a bátyjáét…

A fiút annyira lekötötte eleinte a turistákra jellemző ámulás, hogy beletelt két percbe, mire észrevette magát, hol és mi okból volt tulajdonképpen. Mindenfele fontoskodó emberek járkáltak, ki riadt arccal, ki kétségbeesettel, de mindannyiukról lerítt, hogy jelenleg elég nagy hiba kerülhetett a szilárd rendszerbe. Mint a hangyák, mikor egy hangyász felleli a bolyt. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ezt a rendíthetetlennek tűnő helyet mégis képes valami vagy valaki ennyire láthatóan megbénítani. És, ahogy hallotta a közeli rendőrök és orvosok párbeszédfoszlányából, egy D-épületnek nevezett szárnyban volt a gikszer.

- Jungkook, gyere ide! – szólt hangosan a regisztrációs pult mellől Jongdae. Jungkook habozás nélkül a hang után indult, majd közömbösséget erőltetve arcára nézett le a nála alacsonyabb bátyjára. - Ez a terep kitűnő a tapasztalatszerzésedhez. Jól figyelj meg mindent, de csak tisztes távolságból. Valamint arra szeretnélek még kérni, hogy szólj Kang Daesungnak, hogy az emberi zárják le a területet, ezt én üzenem. Arra lehet, a folyosó végénél, de süket, mint az ágyú és nem veszi fel az adóvevőjét. Ha ezzel megvagy, utána maradj a lezárt részen kívül. Ne is próbálj bemerészkedni a lezárt részre, oké?

- Miért tenném, ha azt se tudom, mi történt ott?

- Pont azért érdekelhet téged, mert nem tudsz semmit. Na, inkább foglalkozz az itteni ügyintézéssel. Ha anya megtudja, hogy egy pillanatra is látsz valami borzalmat, akkor kikaparja a szememet. Tudom, mire gondolsz, de a horrorfilmek egészen mások, mint a valóság. A valóság sokkal durvább tud lenni, és hidd el, ez az. Ugyan még nem láttam, de a hallottakból ez teljesen egyértelmű.

- De miért vagyunk itt? Nem lehetek óvatos, ha nem mondod el, mitől kéne távol tartanom magam.

- A D-épületben gyilkosság történt. Majd talán elmesélem, ha végeztünk. Addig ismerkedj, s a többi. Később jól jöhet majd a protekció – veregette meg Jongdae az öccse vállát, majd szélsebesen tovatűnt az egyenruhás tömegben.

Jungkooknak két választási lehetősége volt. Megkeresi-e időben Kang Daesung parancsnokot vagy továbbra is az „álcázzuk magunkat dór oszlopnak” verseny különdíjasa lesz és akkor a bátyja távolságtartási végzést fog kérvényezni ellene, nehogy meg merje még egyszer közelíteni a rendőrséget. A fiú így hát kihasználva a koreai átlagmagasságnál nagyobb termetét vegyült el szintén az emberek között, a parancsnok jól ismert arcszerkezetét keresve.

- Elintézted, amit kértem? – szegezte Jongdae a kérdést Daesungnak, durván öt perccel azután, hogy érte küldte Jungkookot.

- Nehezemre esett elhinni, hogy az öcséddel üzengetsz, de eldarálta, hogy nem hallottam az adóvevőmet, szóval, ja, a drága Syaoran kap egy kis karantént.

- A tettesről van valami infód?

- Semmi nyoma.

- Nagyszerű, akkor akár kiugorhat a rejtekhelyéről és ránk is támadhat – válaszolta Jongdae keserű szájízzel, megremegő orrlukakkal. – Feltéve, ha nem húzta fel a nyúlcipőt.

A két férfi, akik közül egyik sem töltötte be még a harmincat – mégis befolyásos pozícióval rendelkeztek –, éppen az emlegetett D-épület felé tartottak. Zsigerből fordítottak volna hátat, de ezt akkor sem tehették volna meg, ha akarták volna. Mégis miféle róka az, ami elfut egy döglött nyulat látva?

- Viszont van egy szemtanúnk, Park Bom nővér – folytatta Daesung. Jongdae homloka úgy szaladt ráncba, mint korábban az öccséé.

- Mennyit mondott el?

- Elméletileg mindent, csak azt nem, amit a többiek hallani akartak tőle. Erről magad is meggyőződhetsz.

Ami Jongdae elé tárult az épület bejáratát képező ajtókon túl, az minden képzeletét felülmúlta. Egyetlen holttestre számított, ami körül a szokásos vizsgálat folyik, ehhez képest már kapásból több halott hevert a hosszú bevezető folyosón, mint amennyit eddigi pályafutása alatt látott összesen. A vér úgy borította be a padlót és elszórtan a falakat, mintha egy szórakozott kisgyerek vörösesbarnás festékkel teli vödröt rugdosott volna ide-oda. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy az épület nemcsak egy folyosóból állt és a halottak sem keleti kényelembe helyezték magukat, mint akik örök álmukat édesdeden óhajtották kivitelezni. Jóformán kivétel nélkül felfedték valamelyik belső szervüket. A helyszínelők azt se tudták, melyik szerencsétlen áldozattal kezdjék a vizsgálatot.

- Hány halott van?

- Gyakorlatilag az összes laborban dolgozó dokit és asszisztenst lemészárolták. – Daesung már másodjára látta a helyszínt, mégsem bírt kitartóan egy adott áldozatra nézni.

- Van arra utaló nyom, hogy melyik bűnszervezet tette ezt a förtelmet?

- Pont ez a bökkenő, Jeon nyomozó. Bom nővér szerint ezt egyetlen ember művelte.

- Ezt? Ha nem ő volt maga Yoo Youngchul*, akkor erősen kétlem – hitetlenkedett Jongdae, szokásához híven. - Valószínűleg a nővér csak nem látta a bűntársakat.

- Tényleg nincs arra bizonyíték, hogy többen lettek volna. Igaz, nagy kár keletkezett az orvosi berendezésekben, de egy gyermeknek sem okozna nagy gondot így tönkretenni az eszközöket.

- Akkor is bűzlik itt valami!

- Mondjuk a vér és a hullák, Jongdae.

- Ha az őrsön nem megy a poénkodás, itt főleg ne erőltesd – ajánlotta a nyomozó.

Megszokott volt, hogy Daesung és Jongdae úgy beszéltek egymással, mint a gyerekkori barátok. Egyesek furcsállták volna, ám abban bárki egyetérthetett velük, hogy a kevésbé hivatalos hangnem feszültségoldásnak szolgált. Mégis kinek lett volna ereje az illemmel törődni, ha az orra előtt hevert tucatnyi, frissen meggyilkolt ember? Az lett volna a csoda, ha valaki egy ilyen helyzetben meg tudja őrizni annyira a higgadtságát, hogy foglalkozzon a megszólításokkal.

Minél több munkatárs szivárgott be a D-épületbe, Jongdae és Daesung annál jobban kikívánkozott. Kötelességüknek érezték minél előbb felkeresni a szemtanút, úgyhogy egy-két instruálást követően eltaláltak abba a kórterembe, ahova átmenetileg bekísérték az egyetlen túlélőt. Park Bom a legtöbb syaorani nővérkéhez hasonlóan törékenynek látszott, mégis ellentmondást nem tűrő kisugárzással. Ezúttal csak abban különbözött másoktól, hogy teljesen megviselt volt, több ragtapasz borította bőrét és majdnem olyan üvegesen meredt maga elé, akár a kinti halottak. A sötétbarna hajú fiatalember a kórterembe lépve várta, míg Bom észreveszi.

- Jeon Jongdae vagyok, bűnügyi nyomozó a Busani Rendőr Főkapitányságról. Elmesélné nekem is a történteket? Próbáljon kissé elvonatkoztatni attól, ami most kint folyik.

- Én csak a szokásos időpontban akartam egy karton dossziét átadni Jumong doktor úrnak – suttogta maga elé a nő. Láthatóan még ehhez is meg kellett erőltetnie magát. – Mikor beléptem az épületbe, éreztem, hogy nem stimmelt valami. Nagyon megijedtem a szikrázó lámpáktól, tudja?

Jongdae és a többi jelenlévő leszűrhette, hogy a mészárlás Bom megérkezése előtt történt, vagyis nem láthatta közvetve a tettes pusztítását. Daesung korábban csak fél füllel hallotta Bom magyarázkodását, ezért most ő is karba tett kézzel várta a folytatást.

- Olyan vigyora volt, mint egy pszichopata bohócnak! – tört ki zokogásban a nővér minden előzmény nélkül. Látta a gyilkost. - Kijött a kuloulrofóbiám! Nem tudtam eldönteni, hogy sikítsak-e vagy kétségbeesésemben fussak-e neki egy falnak! A bohócoktól félek a legjobban! Gyűlölöm őket, mióta kiskoromban rossz élményem volt a fővárosi cirkuszban!

- Hölgyem, kérem, higgadjon le. Nem kell félnie, az a férfi nem volt bohóc.

- De arra emlékeztetett! Ugyanolyan elvetemült tekintete és mosolya volt, mint a bohócoknak a rémálmaimban! De tudja, mi volt még rosszabb a vigyoránál? A szemei! Nem volt szemfehérje, az egész szeme fekete volt, mint a szurok! Mintha csak pupillája lett volna, el tudja ezt képzelni?!

- Tudna részletesebb leírást adni? – vette elő Jongdae a jegyzetfüzetét. - Hajszíne, testalkata, jellegzetességek?

- Már mondtam, hogy a szeme teljesen fekete volt. A haja szintúgy. Száznyolcvan centiméter körül lehetett, korban nem lehetett több huszonötnél. Olyan kötényt viselt, mint azok a betegek, akiket idehoztak. Ha mégis orvos volt vagy asszisztens, még soha nem láttam azelőtt. Igazából nem volt időm nagyon áttanulmányozni, mert egyből rám támadt. Csak annyi rémlik, hogy nagyon hosszúak voltak a körmei. Egészen karomszerűek, embernél még nem találkoztam hasonlóval.

Hosszú negyed óra volt, mire Jongdae minden lényeges információt lejegyzetelt magának, hol vázlatosan, hol szó szerint idézve a nővért. Annyi vált számára világossá, hogy Bom bátran ki akarta deríteni, mi történt az épületben, de mikor rátalált Jumong doktorra, nem sokkal utána a tettes a szellőzőből kiugorva kapta el a nővért, akit annyira megütött, hogy elájult. A szellőző egyik tágasabb részében tért magához és rögtön mászni kezdett visszafelé a szűk járatban, hátha találhat egy olyan helyet, ahol kimászhat és segítséget kérhet. Szerencséjére az épület karbantartójának a szobájában lyukadt ki, és miután értesítette az egyik A-szárnybeli recepcióst és a rendőrséget, ammóniával locsolta le a köpenyét, hogy ezzel elnyomja a saját szagát – hitt abban, hogy a férfi nem e világi. Egy holttest mellé feküdt a hozzá legközelebbi laborban és megvárta a segítséget.

- Bom nővér sokkos állapotba került, ez tény, de az elmondása szerint… Á, képtelenség. A személyleírásával nem érünk semmit – nézte át a jegyzetét Jongdae, mikor az előcsarnok felé tartott a parancsnokkal.

- Látta maga valaha a Johnny English című filmet, amiben Rowan Atkinson a főszereplő? – kérdezte Daesung. - Egy szürreális alakról tett vallomást a film elején, emlékszik? Aztán a film végén mégis mutattak a leírásnak megfelelő fickót. Ha ennek a pasasnak tényleg teljesen fekete szemei voltak, akkor az arra utal, hogy különleges kontaktlencsét tett be magának. Vagyis ez az egész előre megtervezett bűncselekmény volt, nem hirtelen felindulásból követte el a gyilkosságokat.

- Nem tudom, mit higgyek – sóhajtott Jongdae, kifejezve tanácstalanságát. - Van egy gyilkosunk, meg nincs is. És, mint tudjuk, a pozitív meg a negatív kiütik egymást, szóval az a tudás, ami a birtokunkban van, az az abszolút semmi. De úgyis a nyomozás elején járunk, rengeteg mindent meg kell még vizsgálni. Száz szónak is egy a vége, a hét végéig biztosan nem oldhatjuk fel a karantént. Egyetlen syaorani beteg se hagyhatja el a gondozót, a pszichiáterek és az orvosok is csak különleges esetben. Fel kell készülnünk a legrosszabbra.

***

Lee Chaerin nem emlékezett rá, hogy valaha is olyan felzaklatott állapotban szívott volna el egy cigarettát, mint most. A Marlboro csaknem úgy remegett vékony ujjai között, akár egy Parkinson-kóroséban, a hamut pedig hagyta nemtörődöm módon az asztallapra hullani. Eseményekkel teli órák teltek el azóta, amióta a busani rendőrség megszállta a Syaorant és karantént rendeltek el. A szökés lehetősége a lehető legminimálisabbra szorult, de ettől még nem akarta felgyújtani a hálóingében őrizgetett, teleírt szalvétát.

Ami igazán aggodalomra adott okot, az az új „bűntársa”, Jung Daehyun volt. Se híre, se hamva, mióta mosdószünetre hivatkozva kifutott a csoportterápiáról. Ez még hagyján, de Daehyun eltűnése után történtek a gyilkosságok a C-épületnél is jobban védett D-ben. Őszintén remélte, hogy Daehyunnak nem esett komolyabb baja és neki nem volt benne a keze a szörnyűségben. Másképpen kifejezve, ő nem tartozott azok közé, akik abban a szárnyban tartózkodtak… Aztán, mint valami isteni látomás, az ötödik szál Marlboro elfüstölésekor felbukkant a népes terem ajtajában a várva várt személy. Chaerin szívéről akkora kő esett le, hogy a koppanását valószínűleg még az akáciák leveleit eszegető zsiráfok is hallhatták Afrikában.

- Mégis hol az ördögben voltál?! – fakadt ki Chaerin egyből, az ujjai közt elcsúszott cigivel majdnem megégette magát. - Szinte magam alá pisiltem, annyira aggódtam!

- Azt látom, tele van hamuval az asztal, csak pont a hamutartó nem. Még mindig nem értem, hogy lehet itt cigizni – nyúlt egy szál után Daehyun, hogy a bagózással is palástolni tudja, miket élt át az elmúlt órákban.

- Nézz körbe. Az egész Syaoran illegális, sőt még gyilkolásra is van lehetőség, mint láthattad. Egy ilyen jól szituált, szigorúan őrzött komplexumban elszabadul egy seggfej és lekaszabolja a dolgozókat! Te pedig úgy nézel ki, mintha áthajtott volna rajtad egy úthenger és csak az mentett meg, hogy homokban feküdtél… Szépen vagyunk!

-  Nem vertek meg a dokik, miután elkaptak. Helyette megkínoztak elektrosokkal – motyogta Daehyun, miközben meggyújtotta a Marlboróját. Igyekezett a lehető legkevesebb érzelmet vinni a hangjába, hiszen az ő kínzása állt a gyilkosságok hátterében.

- Azért vörös a halántékod? Jóságos ég! – borzadt el Chaerin és kitartóan meredt a sérült területre. – Látod, mit csináltál? A megbeszéltek ellenére gondoltál egyet és kifutottál a terápiáról, pedig jól tudtad, hogy nem úszhatod meg büntetlenül! Azért találkoztunk, hogy együtt szökjünk meg! Nem hagyhatsz itt!

- Bocs, de nem árulhatom el, miért tettem azt, amit. Majd idővel, most inkább túl szeretném tenni magam a sokkon. Hol van a szalvéta?

- Chinsun észrevett. No para, nem tudta elolvasni, franciául írtam rá a dolgokat. Számítottam, hogy lebukok – vont vállat Chaerin. – Évekkel ezelőtt cserediák voltam Franciaországban, ezért rám ragadt a nyelv. Nos, végre itt is hasznát vehettem.

- Te egy zseni vagy! De hogyan tudtad meggyőzni Chinsunt, hogy nem azt írtad, amire ő gondolt?

- Erre is felkészültem előre, dongsaeng. Direkt úgy írtam egymás alá a sorokat, mintha rímekben lennének és mintha egy elcsépelt verset írtam volna. Kwon Songi történeteket ír, én „verseket” – vigyorodott el Chaerin.

Daehyun nem tudta volna eléggé kifejezni, mennyire büszke volt a lányra a leleményessége miatt. Bár ő sem látott esélyt egy újabb szökési kísérletre – igazából az elektrosokk után el is ment tőle a kedve -, nem adta fel a reményt. Ettől függetlenül jó lecke volt számára az első próbálkozás. Büntetésül megkínozták, amivel előcsalogatták belőle a szörnyet. Jóformán magán kívüli állapotban rendezett vérfürdőt. Képtelen volt leállni, a kínzástól elszakadt benne valami. Valami, amit önkontrollnak hívnak. Dolga végeztével a visszaváltozásakor a szellőzőn keresztül jutott el egy B-épületi fürdőbe, ahonnan apró-cseprő hazugságokkal eljuthatott a földszinti terembe. Semmi más dolga nem volt órákon át, csak álcázni magát és kitervelni, hogyan kerüljön vissza a főépületbe feltűnés nélkül. Persze a sikerében közrejátszott a nyomozás, így senki nem törődött vele. 
Jung Daehyun, akit kínozni vittek, majd egy-két sérülést leszámítva élve jutott ki a feldúlt szárnyból, egy másik épületen keresztül. Cseppet sem volt senkinek gyanús…

*Yoo Youngchul a legismertebb koreai sorozatgyilkos, aki egyben kannibalizmust is elkövetett