XIV. rész

Jelentőségteljesen kattant a zár az ajtóban, léptek zaja halt el. Néhány slattyogás, nehéz levegővételek, kezdetlegesen feszült légkör. Az idősebb jelenlévő önkényesen sétált be a konyhába és engedett magának egy pohár vizet, mintha épp az előbb ért volna be a célba egy futóversenyen, gondolva, hogy ez jár neki. A fiatalabb grimaszolva követte nyomon, mit művelt várt-nemvárt vendége. Csodálkozott, hogy az illető ekkora arccal egyáltalán befért az ajtón.

- Milyen izgatott valaki… - vágott vissza Hoseok Seunghyun üdvözlő megszólalására, majd nekidőlt a konyhapultnak.

- Izgatott? Miről beszélsz? – tette le unokabátyja a poharat.

- Ha miattad kell átszerveznem az egész napi menetrendemet, az az jelenti, hogy valamiért nem tudsz megülni a seggeden. Azt meg már meg sem említem, hogy a lakótársaimnak is hazudnom kellett.

- Ne beszélj úgy velem, mint Daehyun, jó?

- Megvan rá az okom – fonta össze karjait Hoseok.

- Ne kezdd taglalni, nem vagyok rá kíváncsi.

- Mint általában semmilyen kritikára. Tipikus…

- Mit követtem el előző életemben, hogy a tulajdon öcsém és az unokaöcsém is ennyire modortalan? – sóhajtott Seunghyun, hangjából áradt a színházi drámaiság.

Hát persze, Jungként a színház az egyik kedvenc szórakozóhelye. Hogy tényleg érti is a darabokat vagy csak magát mutogatja, az érdekes kérdés. Azt viszont le se tagadhatja, hogy mennyire szereti átvenni a színészek viselkedését a való életben. Ez is elég nyomós ok arra, miért akarok menekülni a családtagjaimtól.

- Hé, moderáld magad, hyung. Az én lakásomban vagy, nem a sajátodban – figyelmeztette Hoseok határozottan. - Hoppá, neked nincs is saját lakásod, mert Jooyeon nénikém szoknyája mellett kényelmes, ugyebár.

- Nem azért nem költöztem el, mert nagyra nőtt gyerek vagyok! Szerinted anyámnak és a személyzetnek mennyi türelme van elviselni és etetni egy démont? Ha én nem élnék már a rezidencián, alkalomadtán ki fékezné le Daehyun indulatait?

- Ha azért jöttél, hogy az orrom alá dörgöld, mennyire nagyszerű ember vagy, akkor el is mehetsz – vette elő Hoseok a legijesztőbb hangszínét. Hiába, Seunghyun hozzá volt már szokva effélékhez.

- Az öcsém miatt jöttem.

- Rám ne számíts, nem a szekrényemben rejtegetem – vonta meg Hoseok a vállait. - Lehet, hogy démon, de nincs oka ezért Narniába menekülnie.

- Pedig most szívesen menekülne oda, hidd el nekem.

- Mi van?

- A Syaoranban van – válaszolta Seunghyun egy krákogás kíséretében.

- Mit keres ő ott?! – akadt ki Hoseok. Szemei csaknem akkorára duzzadtak, mint amekkorák voltak azok a golflabdák, amiket unokabátyja rendszeresen használt a Csédzsu-szigeten lévő birtokukon.

- Hétfőn elájult az utcán, de pechére megtalálták nála a sisakvirágos fiolákat is.

Hoseok mindig is sejtette, hogy Daehyun elzárása elkerülhetetlen. Ahogyan Daehyun erősödött az évek során, úgy vált ez a fiatalabb számára egyértelművé. Mivel Hoseok nem tartozott a bátrak táborába, ezért fokozatosan félni is kezdett tőle. Semmi pénzért nem vallotta volna be ezt senkinek, hiszen miféle férfira vall az, aki tart a saját unokatestvérétől, legyen az akármilyen kőrözött bűnöző, pszichopata gyilkos vagy terrorista?

Sőt pszichiáter gyakornokként neki kellett volna lennie Daehyun legnagyobb támaszának, azonban Daehyun is szerves elemét képezte Hoseok listájának, amiért mielőbb el akart jönni hazulról. Szeretet ide vagy oda, a Csillagok Háborújában is látta, miféle ember lett Anakin Skywalker, amint megkörnyékezte az Erő sötét oldala. Daehyunra is ez a sors várt, ezért Hoseok nem óhajtott a közelében lenni. Bár hiányzott neki, nem állt szándékában végignézni unokatestvére bukását. Az a saját bukását is eredményezné.

- És, mit csináljak vele? Mit vársz? – szólalt meg félpercnyi szótlanság után.

- Hallottál a gyilkosságokról? – tudakolta Seunghyun olyan komoly hangsúllyal, amilyet korábban a fiatalabb soha nem hallott tőle.

Az egész zűrzavar, tumultus az utcákon, temérdeknyi rendőr, Jongin figyelmeztetése, Youngjae szokatlan viselkedése, mellébeszélése és titkolózása… Hirtelen minden világossá vált Hoseok előtt. A barátjától megszerzett információk nélkül is sejtette, miről maradt le, de azt álmában se merte volna gondolni, hogy minden egy bizonyos személyre vezethető vissza. Akit ő ugyanolyan közelről ismer, akár Seunghyun.

- Baszd meg! – csúszott ki a váratlan káromkodás a sötétbarna hajú száján.

Gyorsan töltenie kellett magának is egy pohár vizet. Seunghyun pókerarccal nézte ezt végig, türelmesen megvárta, míg unokaöccse befejezi az ivást. Nem akarta, hogy leolvasható legyen róla, mennyire meglepődött Hoseok reakcióján. Remélte, hogy kivételesen újat mondhat neki, de ez ezúttal sem jött össze.

- Szóval tudsz róla.

- Csak annyit tudok, hogy nyomozás indult. Youngjae nem árult el róla többet, hiába próbáltam többet kiszedni belőle. Nem tud mindent, de azért mégiscsak többet tud nálam, ha már ott dolgozik. Nem hajlandó beszélni róla, pedig még SMS-t is küldtem reggel, mit látott, mikor bement. Nem válaszolt. A hallgatás beleegyezés, ahogy szokták mondani, szóval nem lehetett piskóta, amit drága unokatestvérem okozott. Most már főleg van okom félteni Youngjae-t.

- Nagyfiú már, tud magára vigyázni – igyekezett Seunghyun megvédeni Youngjae férfiúi büszkeségét.

- Daehyun közelében? – emelte meg Hoseok a hangját, akár egy macska, akinek hirtelen ráléptek a farkára. - Ha tudtam volna, hogy ő is bent van… Sőt! Ha tudtam volna, hogy gyilkolt is…

- Mit csináltál volna? – öltött magára Seunghyun kétkedő arcot.

Sok jelzőt sorolhatott volna fel Hoseokról, de azt nem, hogy velejéig bátor és mindenre képes. Nem, Jung Hoseok egy bizonyos mértékig igenis csak szájharcos volt. Tudott fenyegetőzni, de az igazán brutális véleménynyilvánításának soha nem volt következménye. Ahhoz már nem volt elegendő vér a pucájában. Az a sok vér más szervében tárolódhat, vélekedett róla Seunghyun magában kuncogva.

- Bezártam volna Youngjae-t a szobájába azzal a jeligével, hogy semmi esetre sem szabad a Syaoranba mennie!

- Azt hiszed, hogy hagyta volna magát veled szemben? Nem ismerem, de azért annyira csak nem lehet befolyásolható, gyenge vagy nyámnyila, hogy meghunyászkodjon neked – csóválta Seunghyun a fejét. - Úgy beszélsz, mintha az élettársa lennél!

- Átvitt értelemben az vagyok, egy fedél alatt élünk – sóhajtott Hoseok. Sejtette, mire célzott az unokabátyja. - A barátom, ugye tudod, hogy ez mit jelent? Ha egyáltalán voltak valaha igaz barátaid, akkor tanúsíthatnál egy kis együtt érzést… Természetes az, hogy féltem őt Daehyuntól.

- Kerberosztól – javította ki Seunghyun, nem törődve a fiatalabbik fél többi állításával, egyfajta önvédelemből. - Daehyun önmagában egy légynek sem tud ártani.

- Nekem erről más gyerekkori emlékeim vannak… - húzta el Hoseok a száját.

- Tudod, hogy értem! Daehyun ugyanolyan, mint bárki más, ha nem lenne részben fenevad. Persze tehetősebb polgár, de attól még közönséges ember.

- Viszont a tíz évvel ezelőtti baleset óta ez nem mondható el róla – mutatott rá Hoseok, majd kortyolt egyet pohara tartalmából. - Kerberosz énje kiszámíthatatlan. Bármikor elszabadulhat. Akkor is, ha Youngjae a közelében van.

- A Syaoran falai közt nem így működnek vele a dolgok – keményedtek meg Seunghyun vonásai. - Megkínozták elektrosokkal és nyugtatót tesznek az ételébe.

- Tessék?!

Az idősebbik Jung fiú szinte a pislogást is elfelejtve meredt rá rokonára, amiért az ennyire felvitte a hangját. Hoseok lehúzta a maradék vizet, ezt követően a megvilágosodás jeleivel az arcán indult a hűtőszekrényhez. Kivett egy korábban felbontott szeszesitalt – Seunghyun nem látta, mi volt az – és víz helyett ezúttal azt töltötte a pohárba. Némán ment vissza vendégéhez, az ő poharát is megtöltötte a piával, holott még volt benne víz. Ez egyértelműen enyhe sokkos állapotra utalt. Hoseok így működött.

- Most mi van? – törte meg Seunghyun a kellemetlen csendet, enyhén felháborodottan.

- Youngjae egy szóval sem mondta, hogy ilyen brutális helyen dolgozik! – tért magához Hoseok. Igyekezett láthatatlanul helyrepofozni magát. - Oké, mesélt ezt-azt, meg hallottam kiszivárgott pletykákat, de elektrosokk és nyugtató a kajákban…

- Pedig így történt. Daehyun a kínzás miatt változott démonná. Láttam a halántékán a sokk nyomát.

- Meglátogattad?

Ha a J-hope becenévre hallgató egyed döbbenete kézzel foghatóvá vált volna, Seunghyun akár még kenyérre is kenhette volna. Egészen biztosan jól lakna egy ilyen kenyérrel…

- Hány ember halt meg?

- Ötvennégy, ha jól emlékszem. Abban az épületben csak egy túlélő maradt.

Hoseok úgy kezdte el kezelni a fokozatosan emelkedő vérnyomását, hogy a lehető leghalkabban motyogott felháborodottságában, akár a középkorú nők, mikor újabb reklám szakítja meg kedvenc szappanoperájukat. Vérben forgó szemekkel pislantott unokabátyjára, mintha ő maga lett volna felelős mindazért, amit eddig elmondott neki.

- Mit akarsz ezzel az egésszel? Hogy idejöttél?

- Akármennyire is szoktad szidni a memóriámat, emlékeztem rá, hogy az egyik haverod a Syaoranban gyakornok – felelte Seunghyun higgadtan.

- És?

- Figyelmeztesd őt, amint lehetőséged adódik rá. Még ma. Senkinek nem származna haszna abból, hogy Youngjae-t felkészületlenül érje, ha Daehyun megint átváltozna.

- Aish, miért a haszon szót használtad? – fintorgott Hoseok öt másodperces szünetet követően.

- Ez ilyen világ, Hobi. Mindenkinek hátsószándéka van a másikkal. Akinek nincs, az hazudik.

- Mondja ezt egy olyan ember, aki pénzhalmok és több millió wonos értékű bútorok között nőtt fel…

- Én nemcsak a közgazdaságról beszéltem, az állításom a mindennapi életre is igaz. Még te is hátsószándék miatt szereztél barátokat, sőt mindenki ezt teszi.

- Ez faszság! Nekem nincs semmiféle hátsószándékom Youngjae-től!

- Egészen biztos vagy te ebben?

Seunghyun arcára olyan széles vigyor kúszott, mint amilyen a cheshire macskáé volt az Alice Csodaországban. Ezzel olyan drámai csendet váltott ki, hogy Hoseok nyelése sokatmondóbb volt egyetlen szónál.

***

Nyári hónapot tapostak, mégis vacogott. Nem állt légkondicionáló közelében, a folyosókon nem volt nyitva egyetlen ablak sem. Nem csapta meg huzat, de a testén libabőr mutatkozott meg. Nappal van, nem kéne zaklatniuk. Kezdte elhinni, hogy a Soosye nevű kislánnyal való beszélgetésektől rekordidőn belül válik paranoiássá. Ha vannak is itt szellemek, mit akarnának tőlem? Ráadásul most? Ám csak nem szabadult a fagyos légkörtől, a stroboszkópszerűen villogó lámpáktól, a megmoccanó levelű növényektől és az egyre néptelenebb folyosóktól. Valamint attól az érzéstől, hogy figyelte valaki – minden irányból. Különös, hogy az egyes helyeken a kameráktól nem támadt ilyen üldözési mániája, az állítólagos semmitől pedig mégis. Akkor nem lehet légből kapott az érzés, nem? Mindennek van logikus magyarázata.

Benne volt a késztetés, hogy visszaforduljon. Kicsit sem zavartatva magát felkeresni Daehyunt és felszólítani őt, hogy hagyja abba a természetfeletti jelek sugárzását. Nem tud koncentrálni, nem hallja a saját gondolatait se, ha folyamatosan bombázza őt az idegen impulzusokkal, ez esetben pedig erősebben a kelleténél, zúzmarának való hőmérsékletet generálva.

Youngjae csak a megtorpanásig jutott. Összepréselt ajkakkal meredt előre, majd félszegen fordította fejét hátra. Sehol senki, csak ő és a körülötte uralkodó hideg. Még azt se lehetett elképzelni, hogy őbelőle jött a különös áramlat. Nem volt olyan felzaklatott állapotban, hogy ilyen megtörténjen. Ám nem jutott dűlőre. Másfelől Daehyunnak mi oka lett volna ezúttal ilyen jelenséggel idegesíteni őt? Értelmetlen, semmi funkciója. Joggal merült fel Youngjae-ben, hogy kivételesen se a páciense, se ő nem lehet felelős ezért a fantomenergiáért. Erről volt szó: gyengébb „jel”, hőmérsékletcsökkenés. Youngjae végül úgy határozott, hogy követi a jelet, hátha többet megtudhat róla.

Ellazította izmait és amennyire tudta, kiürítette az elméjét. Akár egy egyszerű, semmitmondó vasdarabka, úgy igyekezett egyre közelebb kerülni a mágneshez. Még inkább kirázta a hideg, mikor leesett neki, hogy a jel a D-épületből eredt. De hiszen ott már csak néhány nyomozó tartózkodik, az egész szó szerint ki van halva! Youngjae számára ez a felállás nem állt messze egy horrorfilm cselekményétől. Mégis hogyan származhatna a gyilkosságok helyszínéről egy fantomenergia, ha nincs ott konkrétan semmi? Vagy talán egy nyomozó az oka? Daehyunon és Youngjae-n kívül van más is, aki különleges képességgel rendelkezik? Nem, ezt a pszichiátergyakornok nem vélte valószínűnek, ahhoz a jel túlságosan „fakó” és „élettelen” volt, valamint rideg.

Néhány perc múltán egyáltalán nem akarta kideríteni az áramlat forrását, de már nem volt visszaút. Úton-útfélen kollégákba ütközött, ám ő csak gépiesen ment előre, mondhatni transzba esve. Először azt hitte, hogy a syaoraniak beszéde és munkája csengett a füleiben, majd néhány forduló után tudatosult benne, hogy ugyanolyan piszmogást hallott, mint napokkal korábban, csak sokkal erősebben. A meggyilkoltak hangja. Youngjae-nek eszébe ötlött, hogy hány éve üzemelt a Syaoran, ergo mennyien haltak meg a falai között. Így nem meglepő hát, hogy eddig is hallott szórványosan paranormális hangokat, de a D-épületben történtek óta jobban érzékelte ezt. Semmi sem véletlen manapság, sugallta Youngjae-nek a tudatalattija.

Minden belső szervét egyenként meg tudta volna számolni a félelemtől. Borzalmas volt belegondolni, hogy azok a nővérek és dokik próbáltak neki súgni, akik nem olyan régen még hús-vér emberként járkáltak a folyosókon. Ugyanúgy felkeltek reggel, mint ő. Ugyanúgy felöltöztek és bejöttek a munkahelyükre, mint ő. Aztán mára csak porhüvely maradt belőlük és mivel váratlanul ért véget az életük, útmutatásként üzenni akartak. Youngjae-ben ez mind fél perc leforgása alatt vált egyértelművé, ahogy újabb folyosóra tért. A D-épület közvetlen közelében már jóformán értette is a szavakat, de Youngjae szapora levegővételei miatt a megértésük nehezére esett.

Annyira a szellemsuttogásokra figyelt, hogy nekiütközött valakinek. A kellemetlen koccanás után feleszmélve látta, hogy Dr. Mang asszisztense, Kim Joonmyun volt az „áldozata”. Youngjae azonnal bocsánatkérően meghajolt, közben áldotta az eget, hogy ekkora szerencse pottyant az ölébe. Viszont arra már nem jutott ideje, hogy azon kezdjen töprengeni, vajon a szellemek műve volt-e ekkora mázli, mert fénysebességgel cselekednie kellett. Látod, nekem volt igazam, tette hozzá a tudatalattija.

- Jó, hogy itt vagy! – improvizált Youngjae. – Pont téged kerestelek.

- Tényleg? – illetődött meg Joonmyun.

A húszas éveinek közepén járó fiatalemberről azt kellett tudni, hogy bár odaadó dolgozó volt, a leghumánusabb syaoraniak közé tartozott. Youngjae az elmúlt egy évben ezt számtalanszor megtapasztalhatta már, ezért fel is csillant a remény sötétbarna szemeiben.

- Az egyik páciensemről szeretnék tudni egyet, s mást. Az igazgatóúr asszisztenseként biztos többet tudsz nálam Jung Daehyunról.

- Attól függ, konkrétan mi érdekel vele kapcsolatban.

- Mikor rábukkantak hétfőn, akkor találtak nála valamilyen holmit?

- Igen, egy táskát – ölelte át Joonmyun a nála lévő mappát.

- Miféle táskát?

- Hogy is mondjam… - pislogott az asszisztens, miközben hasonlatot keresett. - Olyasmit, amilyet régen a biológia tanáromnál láttam. Rengeteg kis zsebe van, sok apróságot bele lehet tenni.

- Mint például?

- Kémcsöveket, tollakat, aprópénzt – kezdte sorolni Joonmyun, de Youngjae a szavába vágott.

- Daehyun táskájában is ilyenek voltak?

- Igen, de az igazán lényeges az az öt fiola, amiknek a tartalma egyezik azzal a kivonatéval, amit Daehyun vérében találtak.

- Szóval hiába állítja, hogy minden rendben van vele, még az utolsó pillanatig is mérget tartott magánál – mondta Youngjae halkabban, mintha attól tartott volna, hogy Daehyun meghallja. - Öt fiola volt nála, azt mondod? Az nagyon soknak hangzik.

- Sisakvirág esetén ez tagadhatatlan – bólintott Joonmyun.

- Nem lehetséges, hogy a többit másnak szánta? Hogy valamilyen gyülekezetbe vagy csoportba járt, ahol drogosok helyett ilyen löttyön éldegélő alakok voltak? – vetette fel Youngjae, mire a vele szemben álló megvonta a vállait.

- Lehetséges, persze, de nem vagyunk nyomozók, úgyhogy kár erről itt értekezni.

- Ezt viszont nem hagyhatjuk a rendőrségre – ellenkezett Youngjae. – Nem ismersz véletlenül olyan fazont, aki segíthetne ebben?

- Őszintén szólva nem. De hallottam, hogy Jeon Jongdae nyomozó öccse szóba elegyedett az egyik Fészeklakó lánnyal. Volt aztán itt hangos szóváltás! – mosolyodott el Joonmyun, ezzel pedig fiatalabbnak tűnt a koránál.

- Úgy érted, hogy talán Jeon úr öccse ismerheti a lányt? – tudakolta Youngjae félszegen, attól tartva, hogy a másik fél hülyének nézi.

- Hát nem nagyon jellemző, hogy valaki hirtelen felindulásból megszólítson egy itteni beteget. Vagy maximum rátermett a gyerek és magát akarta fényezni a bátyja előtt.

- Nem tudod, ki volt az a lány?

- Sorszámról talán meg tudom mondani, de a nevéről és a kinézetéről lövésem sincs. Rossz az arcmemóriám és nem is szeretem a betegeinket méricskélni – kuncogott Joonmyun, mégis kellő határozottságot csempészett hangjába.

- Az nem gond. Most nem életbevágóan fontos, majd úgyis felkereslek, ha lesz rá időm. Még bőven el kell intéznem ezt-azt, tudod, nem sétagalopp a pszichiáterek élete – mosolyodott el Youngjae, ám a mimikájában fel lehetett fedezni cseppnyi keserűséget.

- Tudtad annak idején, hogy mire vállalkozol, nem?

- Igen, de itt a Syaoranban több melóm van, mint bárhol máshol a gyakornokoknak – krákogott, ezzel leesett Joonmyunnak a tantusz. – Na, nem is akarlak tovább feltartani. További szép napot!

Az elköszönést követően Youngjae megszaporázott léptekkel nyitott be a legközelebbi alkalmazotti mosdóba. Joonmyun nem is sejtette, hogy a gyér információi ellenére mennyit segített a fiatalabb fiúnak. Teljesen kikristályosodott Youngjae előtt, mit kell tennie. Immáron fogadni mert volna, hogy ez megszervezett beszélgetés volt, akár a szellemek vagy bármi más által, ami nem mindennapi.

Belenézett a tükörbe és egy kissé zilált fej nézett vissza rá. Rögvest megmosta arcát és miközben levegő után kapkodva megtámaszkodott a csapon, elmélázott, vajon Daehyunnál mi válthatta ki a tükrök általi félelmét. Mélyebbre kell ásnia, ha megoldást akar találni, mert e nélkül nem kezelheti őt megfelelően és tudta, hogy Daehyun önszántából nem fogja a lényeget elárulni magáról. Talán még azt is előbb osztaná meg vele, hogy Youngjae-hez hasonlóan természetfeletti erővel rendelkezik, szemben a tükörfóbiájával. Legfeljebb abban az esetben, ha totál lerészegedne, hisz a részeg embernél nincs őszintébb…

És itt jött a képbe Joonmyun. Neki köszönhetően olyat tudott meg Youngjae, amibe annyira kapaszkodhatott, mint az utasok a metrón a fogódzkodókba. Felötlött a következő lépés. Már biztos volt abban, mi a teendő ezek után. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. Youngjae még utoljára belenézett a tükörbe, majd akár a kémek, kiosont a mosdóból és settenkedve indult meg a Syaoran alagsorába vezető lépcső irányába.

Számított rá, hogy kamera szegeződik arra a bizonyos ajtóra, ami mögött számtalan lehetőség rejtőzik. James Bondhoz hasonlóan feltapadt a falra, ezt követően segítségül hívta telekinézisét. Annyira koncentrált, amennyire tudott, a szándékának megfelelően áttetsző nyalábok hagyták el Youngjae testét, amik a felső sarokba felszerelt kamerában összpontosultak. Mikor a fiú megérezte, hogy láthatatlan szálakkal összekötötte magát a szerkezettel, úgy szétnyitotta jobb tenyerét mintha egy villanykörtét akart volna megfogni és kicsavarni a helyéről. Tett is egy félkörös mozdulatot, a kamera pedig megmoccant és egy reccsenés kíséretében kilazult a helyéről. Ám Youngjae annyira erős volt, hogy nemcsak letörte a kamerát, hanem tönkre is tette azt. Nem akart rongálni, de már úgyis mindegy alapon elrugaszkodott a faltól és az ajtóhoz kocogott. Kézrátétellel gyerekjáték volt megbuherálni a kártyaleolvasót, néhány pillanat múlva már kattant is az ajtó zárja. Youngjae reflexből körülnézett, de pechére pont akkor fordult be a folyosóra egy aktát olvasgató nővérke. Egyből kinyitotta az ajtót és bevágta maga mögött.

Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, viszont a benne tomboló energiák miatt a lámpák a gombok megnyomása nélkül felkapcsolódtak. A páciensek elkobzott személyes tárgyai úgy voltak rendszerezve, ahogy Youngjae elképzelte: hosszú polcsorokon tárolták őket kódok szerint. A belső hangja azt súgta, hogy a keresést ne az újoncoké között tegye meg, hanem az egy szinttel lejjebbi helyiségben - az volt az alagsor -, elvégre a Fészeklakókkal szigorúbban bántak.

Betörőnek és szabályszegőnek érezte magát, de ezt gyorsan elnyomta magában. Eszedbe se jusson, mi történik, ha lebuksz. Ne törődj a következményekkel, csak tedd a dolgod. Szard le a jövőt, az még messze van. Éld meg a jelent, hiszen arról szól az élet, az történik éppen. Nagy léptekkel közelítette meg a lejárót, cipőjének talpa hangosan koppant a lépcsőfokokat szedve. Világosba borult a tágas szoba, amibe érkezett. Hagyta, hadd mutasson neki utat a képessége és navigálja ahhoz a polchoz, ami igazán érdekelte. Egy röpke pillanat erejéig arra gondolt, hogy mi van, ha az elszabadult gyilkos nem hagyta el a Syaoran területét, hanem az alagsorban bujkál. Youngjae a biztonság kedvéért kiterjesztette az erejét, de a közelében nem észlelt semmilyen élőlényt a molylepkékre és muslincákra váró pókokon kívül.

Sajátos módon kiszimatolta a megfelelő polcon a megfelelő széfet. A 930628-as kód szerepelt rajta – az összes többi kód nyolcassal kezdődött az egész polcon -, így az elolvasásakor nyomban bevillant neki a ’bingó’ szó. Szinte ugyanazzal a módszerrel nyitotta ki a széfet, amivel tönkretette a kamerát. Szíve a torkában dobogott, hiszen soha „nem vette kölcsön” más holmiját, főleg nem ilyen körülmények között. Emiatt részben úgy érezte, hogy nem sokban különbözött a munkatársai gyilkosától. Mindössze annyi volt a differencia, hogy ő nem emberi életeket lopott el, hanem egy értéktárgyat.

Egyszerű, fekete válltáska volt, első pillantásra aligha mondhatta volna meg bárki is, hogy valamilyen szinten érdekesebb volt bármelyik másiknál. Bár benne volt a fiúban a kíváncsiság, hogy azonnal belekukkantson, hogy mennyi mindent vettek ki a táskából és mennyit nem, Youngjae türtőztette magát. Kizárólag annyit ellenőrzött, hogy van-e egyáltalán benne valami. Megrázta a táskát, igazolásul egy-két apró tárgy eldőlt benne. Ezt követően Youngjae a vállára akasztotta a szíjat, bezárta a széfet és visszaindult felfelé a lépcsőn. Amíg fel nem ért, addig nem eresztette az az érzés, hogy volt valaki a háta mögött. Ha netalántán egy szellem volt az, Youngjae-nek esze ágában sem volt megbizonyosodni róla. A tudatlanság néha sokkal hasznosabb a tudásnál, nem sokkol a valóság.

Vissza se nézve hagyta el a helyiségeket, felhergelt lóként száguldott kifelé a folyosóra. Amilyen gyorsan lehetett, normalizálta a légzését és a lehető legtermészetesebben szorította magához a táskát. Igazán remélte, hogy senkiben nem fog gyanút kelteni és nem fogják tőle megkérdezni, hogy az valóban az övé. Ezt a paranoiának tudta be, elvégre elrontotta a kamerát és senkivel nem futott össze az ominózus területen. Amúgy sem keresné senki Daehyun táskáját, minden a legnagyobb rendben… 
Konténernyi kődarab esett le Youngjae szívéről. A nap folyamán már számtalanszor könyvelhetett el hatalmas megkönnyebbülést. Irodája biztonsága pozitivitással és jókedvvel töltötte fel. Úgy tűnt, már semmi sem ronthatja el a napját, hacsak az illető nem hallgat a Jung Hoseok vagy a Huang Zi Tao névre. Azonban ezek most mellékesnek számítottak neki, hiszen meglepően hamar kaparintotta meg azt, amit akart. Sakk-matt, kedves Daehyun. Ravaszabbnak kell lenned ahhoz, hogy kifogj rajtam, származzál akár magától Lucifertől. Ha nem is leszel már sokáig a páciensem, attól még ki fogom deríteni, ki vagy valójában.