XIII. rész

Vita tárgya is lehetett volna, hogy az újabb éjszakák a komor cellában vajon kényelmetlenebbek voltak-e vagy sem. A gond viszont az volt, hogy Daehyun nem tudott erről kivel vitatkozni… Fogva tartották, mégis az a benyomása volt a többi Fészeklakó miatt, mintha egy dél-amerikai esőerdő kellős közepén feküdne, sok-sok vadállat között. Az a tudat sem tudta megnyugtatni, hogy ő szabadult el, ő miatta volt tele rendőrrel a Syaoran és ő volt felelős több tucat ember haláláért. Morbid és nevetséges egyszerre.
Nyugtalansága miatt a benne bujkáló szörny úgy kapargatta őt belülről, akár egy cipőkefe. Kicsi volt az esélye, hogy kitörjön belőle, de ha Chaerin módszerével kiválogatja, mit eszik meg a syaorani kosztból, nem fog nyugtatókat magába juttatni a saját kárára, avagy hamar erőt tud majd gyűjteni Kerberoszhoz. Egyszerre volt barátja és ellensége, akivel egy testen kellett osztozkodnia, de még azelőtt soha nem akarta jó célra használni. Pedig Kerberosz volt az egyetlen, aki segítségével meg tudna szökni.

Negyedik napra virradt. Mivel az előző a nyomozást tekintve eseménytelenül telt, nem volt számottevő rágódnia rajta. Ugyan Seunghyun azt ígérte, hogy hamarosan jelentkezik, de előző nap nem mutatkozott meg az ígérete semmilyen formában, és Daehyun érezte a zsigereiben, hogy ma sem fog. Nem fogom sokáig bírni a monotonitást. Muszáj, hogy történjen valami, különben tényleg őrült leszek. Chaerin nagy örömére. Forgolódott fekvőhelyén gondolataiba temetkezve mindaddig, amíg el nem érkezett a reggeli ideje. Alig várta, hogy találkozhasson új barátjával, mert már csak annyi öröme volt az életében, hogy a lánnyal beszélgethetett naphosszat. Ki ne szeretné kiélvezni, ha évek óta először rokonlelkére akad? Már pedig Daehyunnak nem volt egyetlen barátja sem tíz éves kora óta, de nem akarta Chaerint összehasonlítani Natashával. Mintha az ember az első szerelméhez mérné az összes többit… Nonszensz.

Kelletlenül eszegette a kis tányérnyi rizst. Valamilyen oknál fogva Chaerint nem látta olyan zsémbesnek, mint amire számított. Nem tudta eldönteni, hogy ez mire utalhatott, de nem mert azonnal rákérdezni. Az éjszakát tekintve csoda is lett volna, ha ezért lett volna a lánynak jobb kedve, hiszen egyes Fészeklakóknak kedvük támadt zsibongani. Féltek, de ők maguk sem tudták, mitől. Annyi felfogásuk még volt, hogy rettegjenek a gyilkosságok és a karantén óta, bár ez nem volt jó indíték. Talán tartottak attól, hogy a tettes visszatér? Daehyun emiatt nem aggódott.

Lecsengett a nagyvizit, ismét megnézték őket az orvosok, akár a lovakat. Szégyellte magát, holott semmi szükség nem volt erre. A probléma azonban abból fakadt, hogy ő tudta magáról, hogy épelméjű, csak éppen a syaorani alkalmazottak nem gondolták ezt róla. Hiába ült Chaerinnel fegyelmezetten és nem habzott a szájuk vagy őrjöngtek alkohol után, a róluk alkotott, sztereotip kép nem változott. Meg volt bélyegezve az, aki bekerült a gondozóközpontba, és ezt a bélyeget nem lehetett egyszerűen lemosni, ott tetszelgett a ruhájukon egy számsor formájában.

Kisvártatva a már ismerős számsort valaki vontatottan kántálta. Nem csoda, hogy Daehyun viszonylag későn eszmélt fel arra, hogy mennie kell, de a nővér így is meg volt győződve róla, hogy Daehyun volt a süket. Másban a szálkát, magunkban a gerendát… Kételkedett benne, hogy Seunghyun fogja megilletni személye társaságával, de ezt futtában nem merte bevallani Chaerinnek. A belső fenevadja érzékelte a pulzáló erőt, amit kizárólag egyetlen személy tudott rajta kívül kibocsátani magából, Yoo Youngjae gyakornok. Amint ez tudatosult a húsz éves fiúban, gyomrában kisebb tornádó keletkezett.

- Jól van már, nem vagyok leprás! – tiltakozott Daehyun az elbánás ellen.

Az őt kísérő három nővér megvető pillantásokkal fogták közre és rángatták végig a folyosón. Néhány másodpercnél nem bírta tovább és kirántotta karját a legmagasabbik szorításából. Az egy dolog, hogy eszementnek kezelték, de az túllőtt minden határon, hogy rongybabához hasonlóan cibálták jobbra-balra, akit a szemetesbe készülnek dobni. Miért nem tudnak átlagos emberként kezelni? Csak egyszer, egyetlen egyszer! Ha nem vagyok démoni alakomban, miért érdemlem ki ezt a megalázástatást? Miért kell velem mindenben kivételezni, ha nem tudják a titkomat? Ennyire ocsmány lennék? Ha rám néznek, szánalmat éreznek? Micsoda átok, hogy nem merek tükörbe nézni…

Zaklatottságtól terhes percek múltán álltak meg egy iroda előtt, ahol korábban Daehyun nem járt, de elég volt csupán elolvasnia a kifüggesztett feliratot. Az ajtón díszelgő fémkeret gúnyosan csillogott a lámpafényekben, a belecsúsztatott papírkán ékeskedő betűk pedig szinte kacérkodtak a megérkezőkkel. Legalábbis csak Daehyunnal, hiszen a négy ember közül ő volt az egyetlen, akinek tartania kellett a túloldaltól. A túloldaltól, ahol már várta egy olyasvalaki, akinek az aurájából áradó ereje egyenesen arcon csapta.

- Szép napot, Daehyun – köszöntötte Youngjae, amint a megszólított vette a bátorságot és benyitott az irodába.

- Szebbet – huppant le durcásan a számára bekészített székre. Szép napot? Anyád valagát, miattad kell cellában éjszakáznom!

– Szóval, kedves Daehyun, folytassuk ott, ahol három napja abbahagytuk.

- Én már nem emlékszem rá – fonta össze karjait a páciens. Makacs üzemmódra kapcsolt, ráadásul igazat is mondott. Az elektrosokk megtette a hatását. – Ha állítólag te vagy kettőnk közül az értelmiségibb, akkor emlékeztess.

- A bemutatkozásig jutottunk, amíg el nem kezdtél humorizálni.

- Ja, hát persze! – színlelte Daehyun a megvilágosodást. – Te vagy az első olyan ember, akinek nincs humorérzéke! Igen, most már rémlik.

- Ne kezdjünk megint összetűzésbe kerülni, mint három nappal ezelőtt! – mondta Youngjae fenyegetőzve.

- Akkor sem én voltam az, aki a szívére vett egy ártatlan poénkodást!

- Hoobae, ne próbáld elhitetni velem, hogy én voltam a hibás!

- Szólíthatsz hyungnak, megengedem – vigyorodott el Daehyun hirtelen.

- Csapongó kedélyállapot… Jellemző – körmölte le magának Youngjae, Daehyun rosszallóan forgatta körbe a szemét.

- Apropó. Miért mondjak el bármit is egy olyan embernek, akit nem ismerek? Honnan tudjam, hogy bízhatok benned?

- Ha nem lennék megbízható, ösztönösen nem választottam volna ezt a pályát.

- Értem – fújta ki Daehyun a levegőt színpadiasan és hátrébb dőlt ültében. - De nekem az a feltevésem, hogy akik pszichiáternek mennek, azoknak vannak a legféltettebb titkaik. Azzal akarják elterelni a figyelmüket a saját problémáikról, hogy másokéval törődnek. 

- Ne legyél ennyire indiszkrét – feszültek meg Youngjae arcán az izmok. - Nem vagyok hülye, tudom, mire akarsz kilyukadni.

- Akkor tessék. Hallgatlak – tett egy olyan mozdulatot bal kezével, mint Uri Geller a mágusok felkonferálásakor.

- Nem ez a munkám. Amúgy sem tenném.

- Figyi, nem azt akarom, hogy az étkezési szokásaidról és a bioritmusodról mesélj, hanem csak az alap dolgokat szeretném rólad tudni. Ha egy kicsit is megismerhetlek, nekem is könnyebb megnyílnom.

- Mondasz valamit, de ez nem eléggé meggyőző – vigyorodott el Youngjae gonoszul. - És arra mi a garancia, hogy én megbízhatok benned?

- Ez természetesen oda-vissza dolog a beteg és az orvosa között. Vagy tévedek?

- Daehyun, légy szíves… Nem sakkozunk.

- Sakkozhatunk. Úgyis halálra unom magam ezen a retkes helyen – vette komolyabbra a hangerőt. - Mást sem tudok csinálni, mint bagózni egész nap és a flúgosakat bámulni. Beszélgetni meg amúgy is szoktam valakivel, így neked semmi dolgod nincs velem. Elmehetsz nyugodtan. Legalább kisebb lenne az esélye annak, hogy megsértődsz és megint büntibe küldesz, mint egy óvodást.

- Ide hallgass, nekem az a dolgom, hogy kivizsgáljalak és esélyt adjak arra, hogy mielőbb kiengedjenek innen téged – gesztikulált Youngjae az ujjai közt szorongatott tollal. - Hogy folytathasd a hétköznapi életed. Nem azért vagyok itt, mert szeretek másokat szadizni.

- Látom, még mindig nem esett le – nevetett fel Daehyun kínosan. – Teljesen normális vagyok! Semmilyen mentális zavarom nincs! Rengeteg orvosi könyvet olvastam már és ebben száz százalékig meg vagyok győződve! Azért hoztak be ide, mert elájultam az utcán és találtak nálam mérget, nem azért, mert őrjöngtem egy közterületen. Szóval semmi szükségem nincs pszichiáterre!

- Ugye tudod, hogy most ellentmondasz magadnak? Ha minden oké lenne a fejedben, akkor mi szükséged lenne méregre? – vonta fel Youngjae a szemöldökét. - Nemcsak a táskádban találtak sisakvirágot, hanem a véredben is! Szerinted egy normális ember miért akarná magát csak úgy mérgezni egy növényi kivonattal?

- Megvan ennek a maga oka! Erről nem vagyok hajlandó beszélni!

- A titkolózással nem mész semmire. Csak még jobban bebizonyítod nekem, hogy szükséged van rám.

- A szomszéd öregasszony repedt sarkának van rád szüksége! – Daehyunnak kontrollálnia kellett az indulatait, nehogy a székébe préselje a szintén démoni ismertetőjegyekkel rendelkező gyakornokot. - Nekem csak arra van szükségem, hogy mindenki békén hagyjon! Elegem van már abból a szarból, amit emberi életnek neveznek!

- Öngyilkossági kísérlet? – kérdezte Youngjae higgadtan.

- Tessék?

- Azért mérgezted magad, ugye?

- Nem – csillapodott le Daehyun egy sóhajtás kíséretében. - Van annyi eszem, hogyha meg akarnám magam ölni, akkor valami gyorsabb és fájdalommentesebb módszert keressek. A sisakvirág viszont végigmarja az összes eremet. Egyenesen érzem, ahogy keresztülfolyik minden porcikámon. Nem vagyok mazochista, úgyhogy nem lenne okom ezzel kínozni magamat.

- Mégis megtetted – nézett mélyen Youngjae a szemébe, ezzel megzabolázva Daehyunban a másik énjét.

- Nem volt más választásom.

- Úgy mondod, mintha kényszerített volna rá valaki.

- Igen, én.

- Ez azt jelenti, hogy van valamilyen súlyos belső félelmed – mutatott rá Youngjae. Daehyun remélte, hogy az ismeretlen, mégis ismerős erőnek köszönhetően nem fogja körülírni az ő igazi problémáját. – Meg tudnád fogalmazni, miért szorongsz? Először csak egyszerűbb dolgokra fókuszáljunk, például azokra, amiktől az emberek többsége viszolyog. Esetleg a tűztől rettegsz? Tériszonyod van? Klausztrofóbiás vagy? Félsz a pókoktól? Rosszul érzed magad a sötétben?

- Tűz? – legyintett Daehyun. - Ugyan már, még örülnék is neki, ha leégetné az arcomat. Tériszony? Kiskoromban imádtam fára mászni és átszökni a házunk nagy kerítésén. Klausztrofóbia? Remélem sejted, mekkora cellába zárattál. Ha viszont túlzottan félnék a bezártságtól, már annyira megőrültem volna, hogy nem itt lennék, hanem az elfekvő intézetben és körbetáncolnád a hullámat. Pókok? Volt olyan időszak, mikor alkalmam adódott összebarátkozni velük. Sötétség? Abban élek.

- Rendben, akkor szűkítsük le a kört – remegett meg Youngjae hangja. – Nem általánosnak mondható félelmed lehet, mélyebbre kell ásnunk. Jól sejtem, hogy nem kifejezetten egy objektum vagy természeti jelenség az oka?

- Fogjuk rá, melegszik a dolog – jelent meg Daehyun szájának sarkában egy szerény mosoly. Erejével tapogatózni próbált a gyakornoknál, hátha a beszélgetés közben megfejtheti, miféle alak Youngjae pontosan. – De az én problémám kissé összetettebb.

Youngjae erre hirtelenjében nem tudott értelmesen reagálni, ezért inkább folytatta eddigi észrevételeinek körmölését a jegyzetfüzetébe. Daehyunnak az volt a benyomása, hogy a pszichiáter megérezte a láthatatlan karok matatását az aurája körül, ezért zavarában nem válaszolt. Hagyta, míg történni fog valami.

Youngjae már fél perce nézett kitartóan lefelé, de a vele szemben ülő végig csendben volt. Első gondolata az volt, hogy Daehyunnak sikerült megreguláznia magát és „aranyosan” nézi őt, de ez korántsem volt így. Felemelve a fejét azzal kellett szembesülnie, hogy a vele egykorú páciense a kijárat irányába fordult. Ám nem az ajtóval szemezgetett, mint lehetséges menekülési útvonallal, hanem a közelében lévő tükörrel. Youngjae eldöntötte a fejét, hátha meglátja és rájön, Daehyun miért bámulta úgy a falra fúrt tükröt, mint egy kígyóbűvölő játékát.

- Daehyun?

A szólított nem felelt. Egyenletesen vette a levegőt vállainak mozgásából ítélve, mégis érzékelhető volt érthetetlen nyugtalansága. Youngjae homlokot ráncolva állt fel székéből és lassan Daehyun mellé sétált. Próbálta az ő szemszögéből látni a dolgokat, de nem jött össze. Mindkettejük ereje egymásnak feszült, így Youngjae nem is tudott tovább próbálkozni. Felkészületlenül érte őket, csak egy másodpercig tartott, ennek ellenére éreztek egy olyan kisülésszerűséget, mint mikor kiég egy lámpa vagy elszakad egy árammal teli kábel.

Youngjae két lépést szökkent hátra és magára szorította fehér köpenyét. Daehyun a furcsa jelenség hatására végre abbahagyta a tükör bámulását, de ő nem ijedt meg. Sokkal inkább fürkészően nézte a fekete hajút, mintha egy régen látott ismerőse bukkant volna fel. Nem tudta agyának egyetlen szegletébe se kotorni azt a gondolatot, hogy Youngjae bizony más. Nem démon, mégis elég erős ahhoz, hogy Daehyun energiájával kölcsönhatásba tudjon lépni. Micsoda ő valójában? Fél percig csak nézték egymást, hátha valamelyikük veszi a bátorságot és megjegyzést tesz a jelenségre, ám ehhez egyiküknek sem volt mersze.

- Daehyun? – kérdezte Youngjae újból, színlelve azt, mintha nem történt volna semmi különös.

- Miért van itt tükör? – tette fel a páciens az ominózus kérdést.

- Minden irodában van. Miért kérdezed?

- Zavar – vágta a lehető legtömörebbre Daehyun és visszafordult a nevezett tárgy irányába. Mozdulatsorával úgy festett, mint egy felbőszült, fújtató bika, aki előtt a vörös lebernyeget lengették.

- Miféle zavaró tényező van egy tükörben?

- Láthatom benne magam.

- Igen, ez a tükör lényege… - mosolyodott el Youngjae. Igyekezett, nehogy elröhögje magát a munkája során először.

- De én nem vagyok rá kíváncsi, se a tükörképemre – folytatta Daehyun még komolyabb hangnemben. Ezzel lehervasztotta Youngjae arcáról a derűt.

- Mi bajod van a tükörképeddel?

- Szerencsére régen láttam – nézett vissza rá Daehyun. Szemében egyáltalán nem villant fel arra utaló jel, hogy szórakozna a pszichiáterével.

- Úgy mondod, mintha te nem használnál napi szinten egyet sem.

- Ez így igaz. Nemcsak azóta, amióta Fészeklakó lettem. Alapjáraton sem.

Daehyun maga sem tudta megfogalmazni, mi vette rá arra, hogy mégis kitárulkozzon már a második találkozásuk alkalmával, de az egyik fele arra sarkallta, hogy nincs miért aggódnia. Megbízhat Youngjae-ben. Ennek kiváltója lehetett a hasonló erő, amiért egy leheletnyivel jobban kedvelte őt a bezárás óta, mindenesetre Daehyunnak valami azt súgta, ne titkoljon el teljesen mindent. De ráadás lehetett a „szikra”, valamint az a tény, hogy valójában ismerte már a könyvtáros incidensek óta. Miért is felejtené el azt, mikor először látta őt, még ha viszonylag távolból is? Ezt felvetve magában már korántsem tűnt Youngjae annyira idegennek és elérhetetlennek.

- Ha jól értem és jól értelmezem a szavaidat, akkor te kifejezetten kerülöd a tükröket – puhatolózott a fekete hajú. - Miért?

- Már mondtam – vágta Daehyun, nehogy még egyszer magyarázkodnia kelljen.

- Egy pillanat… Kezdem érteni.

- Nem, nem értesz te semmit!

Daehyun hirtelen felindulásból felpattant székéről, amit arrébb is rúgott. Hiába volt kíváncsi arra, kicsoda és micsoda Youngjae igazából, nem akarta, hogy ez fordítva is igaz legyen. Nem tudódhat ki a démonsága, hasonló energiamező ide vagy oda. Ahhoz sem fűlt a foga, hogy Youngjae tovább elemezze az ő tükrök iránti megvetését és undorát. Vagy esetleg a pszichiáter örömét szerette volna lelni abban, ha Daehyun megnézi a saját ronda arcát a tükörben? Kárörvendésre vágyott? Ez azért kicsit abszurdnak tűnt. Meg amúgy is, Youngjae nem lett volna eléggé felkészült látni Daehyun tükörképét. Elborzadt volna és nemhogy a kínzókhoz, hanem a krematóriumba küldte volna. Ilyen förtelmes lénynek nincs helye a világban, gondolhatná Youngjae Daehyun szerint.

Szándékosan „ütközésig” közeledett hozzá. Még egyszer át akarta élni azt a sercegést kettejük között, ami visszazökkentette őt a tükör bámulásából. Mi lehet ez? Egyáltalán miért van? Mindketten annyira erősek egymáshoz viszonyítva is, hogy ilyen jelenség tud létrejönni? Nem lehetett az ugyanolyan pólusú mágnes végek között fellépő taszításhoz hasonlítani. Annál többről volt szó és ezt mind a két fiú tudta. Vonzáshoz sem lehetett, olyankor nem feszülnek egymásnak az erők, hanem magukhoz rántják a másikat. Ez esetben mi állhat a rejtély mögött?

Youngjae patthelyzetben találta magát. Nem tudta eldönteni, hogy meghátráljon-e és a falhoz közelítsen vagy maradjon a helyén. Az előbbinél gyengének és alárendelhetőnek tűnt volna, az utóbbinál túl kicsi lett volna a távolság közte és a betege között. Ez általánosságban nem lenne gond, viszont Daehyun egészen más volt a többiekhez viszonyítva. Ereje volt, akárcsak neki. Youngjae végül legyökereztette lábait és kitartóan állta Daehyun kútmélységű tekintetét. Nem riadt vissza tőle, legalábbis nem állt szándékában. Mire már csak egy karnyi távolságra volt tőle Daehyun, kettejük energiamezejének nagy része összeolvadt, furcsa forróságot és maró hideget generálva egyszerre.

- Pedig szerintem sejtem, mi a gondod – beszélt Youngjae-ből a bátrabbik fele. - Így már világos, miért nem akartad nyíltan kimondani. A félelmed nem más, mint te magad.

- Nocsak, nem is volt hasztalan a főiskolán ücsörögnöd! – bukott ki Daehyunból. Oly mindegy volt, hogy tagad-e vagy sem.

- Ezt egy igennek veszem.

- Ha annak veszed, befejezhetjük a beszélgetést – lépett el tőle Daehyun. - Elég volt ennyi mára. Megkaptad azt, amit akartál.

- Ez nem így működik.

- Akkor én most újítok. Amúgy sem az a célom, hogy miattam megfájduljon a fejed. Biztos van elég melód, amivel foglalkoznod kéne. Velem lenni időpocsékolás – érvelt Daehyun gyorsan egy mártírszöveggel.

- Micsoda önértékelési probléma! – kanyarodott felfelé Youngjae szája. - Le se tagadhatod, mivel küzdesz. Ez azt jelenti, hogy nem szabadulsz meg tőlem egykönnyen.

***

Nem értette. Nem értett semmit. Ami történt az erejükkel… Ahogyan megszólították egymást… Azokban a percekben a legkevésbé sem néztek ki úgy, mint egy páciens és a pszichiátere. Szemtől-szembe még csak másodszorra találkoztak, mégis úgy beszéltek, mintha régi haverok lettek volna. Youngjae olyan stílusban, amilyet megengedett magának Daehyunnal szemben csak Hoseokkal szokott csevegni. Mi ütött belé? Ennyire, szó szerint megrázta az energiamezők találkozása?

Ahogy ezen filozofált, keresnie kellett egy kávéautomatát. Remélte, hogy a forró, koffeines italtól lenyugodhat. Kedélyei valóban csillapodtak, felhergelt képessége azonban nem. Meglepődött, hogy nem okozott nagyobb felfordulást, a telekinézise bármelyik pillanatban elszabadulhatott volna, amit aztán nem győzött volna kimagyarázni. Szerencsére az irodában megemelkedett hőmérsékleten és néhány meghajlott műanyag tárgyon kívül szembetűnő károk nem keletkeztek. Azonban általánosságban az is igaz, hogy a láthatatlan dolgok jobban befolyásolni tudják az életet a láthatóknál. Youngjae ezzel a gondolatmenetével kivételesen nem az univerzumban lévő sötét anyagra célzott…

Hogyan tovább? Daehyun az első perctől fogva nehezebb eset volt Soosyénél és az összes eddigi páciensénél. A vele való munkája már akkor megpecsételődött, mikor hozzárendelték a nevét az övéhez. Ha Daehyun Jihóhoz, Danielhez, Yoongihoz vagy Chanhee-hez került volna, esetleg egy végzett pszichiáterhez, akkor nem lenne semmi baj, valószínűleg még Fészeklakó sem lenne. Youngjae viszont egyszerre volt számára dupla és semmi is. Ebben a felállásban nehéz volt megítélni, ki volt a nagyobb szerencsétlen.

Hosszas mérlegelés után Youngjae arra jutott, Daehyun bőven elég nyomós ok arra, hogy elhagyja a Syaorant. Váltania kell, ha jót akar magának, de még nem volt teljesen biztos benne, hogy a MediCenterrel jobban járna-e. Az viszont világos volt, hogy Daehyun közelében a képessége bármikor átlépheti a saját határait. És még bele se számította fontos tényezőnek a gyilkosságokat és a karantént… Bár azt mondta Daehyunnak, hogy nem fog szabadulni tőle könnyen, talán mégis.

*** 

Hoseok soha nem aggódott még annyira a barátjáért, mint most. Szerencsétlen annyi mindennek ki volt téve, hogy ő is elszörnyedt miatta. Nem merte elengedni dolgozni, de nem tehetett mást. Céltalanul bolyongott a MediCenter folyosóin, gépiesen haladva előre. Sokan számítottak rá, az ő gondolatai mégis más körül forogtak a munka helyett. Emiatt kissé szégyellte magát, holott rajta kívül senki nem tudhatta, mi játszódott le benne. Ennek dacára nehezen vett levegőt, akárhányszor ránézett valaki. Láthatatlan tintával volt Hoseok homlokára írva, miféle rejtegetnivalója volt, amit pechére bárki el tudott olvasni, csak értelmezni nem. Milyen szerencse…

Már épp készült eszméi legalsóbb bugyraiba merülni, mikor jobb combjánál rezgést érzett. Az apró szívinfarktus után komótosan vette kézbe telefonját. Érdektelensége értetlenkedéssé változott a kijelzőn felvillanó név láttán. Hát ez meg mit akar? Minek zargat ilyenkor? De sok szabadideje van. Két szemöldöke gyakorlatilag összeért az SMS olvasása közben. „Szia, Hobi. Ráérsz?”
- Úgy nézek ki, mint aki annyira ráér mostanában? – motyogta halkan maga elé.

Sejtette, hogyha ez a bizonyos személy ír neki, akkor rendszerint valaki az élet nevű levesébe köpött. Megszaporázva lépteit befordult a következő sarkon és leült egy asztalkához a legközelebbi rendelő előtt. „Este hat után igen. Miért?”, írta vissza. Ujjaival dobolt az asztallapon, tűkön ülve. „Akkor gondoskodj róla, hogy más ne legyen a lakásotokban.”

Hoseok öt percig ötletelt csendben, végül arra jutott, hogy nem válaszol semmit a sejtelmes mondatra. Tudomásul vette a lényeget, amúgy sem tudna többet kiszedni az üzenet küldőjéből. Ismerte már, mint a rossz pénzt. Ha viszont ezt a hasonlatot mondta volna vissza neki, biztos hőgutát kapott volna…

Az idő hurokja erőteljesen fojtogatta, szorosan körülölelve torkát. Jóformán fulladozott is miatta. Sok mindent felvetett, mi történhetett, amiért megint találkozni akar vele az, akivel csak akkor szokott, ha komoly probléma vetődött fel a magánéletükben. Ennyire elfuserált családot keresve sem találhatnék. Volt értelme elköltöznöm, ha még így sem tudok tőlük szabadulni… A következő állomás Csédzsu lesz vagy Japán, komolyan mondom!

Ha már a telefon a kezében volt, szükségesnek érezte felhívni Youngjae-t, de mégsem vette rá a lélek. Eléggé mérges lenne rá, ha munka közben zavarná, ráadásul ki tudja, hogy éppen mit csinált azon a szellemtanyán. „Mielőtt hazajönnél, nem néznéd meg, hogy meddig van nyitva a kondi?” Remélte, hogy ezzel tovább fel tudja tartani Youngjae-t. Már csak Sehunt és Jongint kellett valamivel megfűznie. Ez az ember csak gondot tud okozni! Hihetetlen, hogy miatta még a barátaimnak is hazudnom kell. Garantálom, hogy eléggé nyomós indoka legyen, amiért találkozni akar, különben leveszem az összes pénzt a számlájáról. A lelke mélyen tudta, hogy ez csak értelmetlen fenyegetőzés, úgy se merné megcsinálni. Aztán mi van, ha mégis?

Az elkövetkezendő órákban Hoseoknak többször is elnézést kellett kérnie pácienseitől és munkatársaitól. Arra az időre emlékeztette ez őt, mikor még pincérként dolgozott iskolás korában az extra betevő falatért és a saját maga által megkeresett pénzért. Mindig csökönyös és önfejű volt, ha a szülei a segge alá akarták tolni képletesen a járókát. Egészen fiatalon kezdett lázadozni az ezüstből készült evőeszközök ellen, amik otthon várták főétkezésekkor. Minden ezzel kezdődött. Meg is szenvedett amiatt, hogy a jólétből átszokjon a középosztályba, többek között ehhez kellett a pincéri állás. Olykor tányérokat tört el, kiborította az ételeket vagy rosszul írta fel a rendelt fogásokat, ami miatt rendszeresen bocsánatot kellett kérnie másoktól, holott korábban soha nem ejtette ki a bocsánat szót a száján. Kemény időszak volt az életében és most újra átélhette, milyen érzés beismerni azt, hogy hibázott, pedig a hiba szó nem szerepelhet a szótárában.

És az a személy, aki erre rávilágította, az Youngjae volt. Ő tanította meg számára, mi az igazi élet. Nem az, ha nyaranta a golfpályán sertepertélt és leszidta a kertészt, amiért két milliméterrel nagyobb volt a fű a kelleténél. Hoseoknak ez volt megalázó és Youngjae mellett ebben egyre biztosabb lehetett. Mi értelme van azoknak az ajándékoknak, amiket az ember nem szeretetből kap, hanem csak azért, mert az illem megköveteli? Az elmúlt két év során már pedig sokszor úgy tűnt, hogy a három lakótársa jelentette neki a családot. Ők jobban szerették őt, mint az igazi családja, vagyis Hoseoknak ez volt a benyomása. Emiatt most lelkiismeret-furdalás bosszantotta, mert pont amiatt az ember miatt szorult hazudozásra, aki talán soha nem kedvelte igazán...

Nem jutott eszébe jobb ötlet, minthogy bekamuzta Sehunnak és Jonginnak, hogy rosszul érezte magát, „biztos munka közben kapott el valamilyen nyavalyát egy betegtől”. Megkérte őket, hogy hazamenetelük előtt ugorjanak el a gyógyszertárba venni számára egy vény nélküli készítményt, mert ő túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy egymaga menjen el. Sejtette, hogy a két srác össze fog kapni a gyógyszertárban, mert természetgyógyászok révén nem preferálták a gyógyszereket, de Hoseok kérésére muszáj lesz valamiben megállapodniuk… Hoseok remélte, hogy ezzel elég időt fog nyerni.
Gombóc állt össze a nyelőcsövében, miközben hazafele igyekezett. Olyan tempóban sietett, hogy attól tartott, tényleg baja lesz, mire megérkezik a lakáshoz. Napszúrást kap, kiszárad, figyelmetlenségében elüti egy kocsi… Mire nem képes a lelkiismeret, mélázott rajta Hoseok. Lassan azon kapta magát, hogy a páciensei viselkedéséhez hasonlította a sajátját. Amint becsukta maga mögött a bejárati ajtót, megkönnyebbülten sóhajtott fel. A hűtőből kivett üdítős flakont szorította homlokához, hátha le tudja magát hűteni. A felakasztott órára pillantott, ami szerint alig három kurta perce maradt hat óráig. Tartott attól, hogy a várt-nemvárt vendége atomóra pontossággal fog megjelenni, ezért gyorsan leellenőrzött mindent a dormban. Persze abban is reménykedett, hogy Sehun és Jongin kellően fel tudják majd egymást idegesíteni a gyógyszertárban, Youngjae pedig ráérősen fog elcaplatni a konditerembe. Jelen esetben egy perc is sokat számított, nem véletlenül kezdtek izzadni a tenyerei.
Hat óra múlt három perccel, mikor csengetésre eszmélt. Késett. Hoseok nem tudta eldönteni, hogy ez jót jelentett-e vagy sem, ám nem totojázhatott tovább. Összepréselt ajkakkal indult az előszobába. A felszerelt képernyőn láthatta, hogy ki érkezett meg. A kamera nem tévedett… Kifújta a hosszú ideje bent tartott levegőt és remegő ujjakkal fordította el a kulcsot a zárban.
- Milyen zsémbes valaki – mosolyodott el Seunghyun.
Hoseoknak kedve támadt volna rávágni azzal a lendülettel az ajtót, ahogyan kitárta előtte, de inkább szó nélkül beengedte unokabátyját.