XII. rész

Csupán néhány órás ismeretséget tudhattak a hátuk mögött, őt mégis hatalmas üresség, javarészt aggódás töltötte el új barátja iránt. A nap folyamán már másodszorra, talán még intenzívebben is, mint a csoportterápia után. Persze akkor még nem történt meg mindaz, amiért jelenleg rendőrök hada lepte el a Syaorant. Egyszerűen nem tudta félresöpörni magában azokat a gondolatokat, hogy Daehyunnak van valamilyen úton-módon köze az egészhez. Hiába magyarázta el neki, hogyan sikerült a kínzáskor megszöknie, az időpont pontosan arra az intervallumra esett, amikor valaki lemészárolta a D-épület dolgozóit. Valami nagyon nem stimmelt és Chaerin nem tudta magát túltenni rajta.
Daehyun távozása után nem sokkal a lány arra kapta fel fejét, hogy ismét tágra nyílt a társalgó kétszárnyú ajtaja és fekete-fehérbe, sötétkékbe öltözött alakok özönlöttek be a helyiségbe. Semmit nem értett, ekkor az volt a benyomása, hogy a „normális” emberek szándékosan akarnak idiótát csinálni belőle és az összes többi syaorani betegből. Neki egyáltalán nem volt mentális problémája, mindössze annyi vétke volt, hogy egyszer túlságosan olyan pohár fenekére nézett, amiébe nem kellett volna. És ki miatt...?

Még egy vak is láthatta, hogy a detektívek feltűnően kerestek valakit. Úgy vizslatták a társalgóban összegyűlteket, mintha eladásra szánt malacok lettek volna, de nagy százalékuk nem törődött velük, hiszen elvoltak a saját kis világukban. Azonban a józanabbak, beleértve Chaerint is arra késztette a látványuk, hogy összehúzódjon a gyomruk, elemi méretűre. Már megint miben sántikálnak? Összeráncolt homlokkal követte nyomon a történéseket maga körül, egészen addig, amíg a látóterébe nem került egy egészen fiatal fiú - Chaerin ekkor már sokkal inkább a szemeit meresztette. Alig tippelte volna többnek tizennyolcnál, mégis rendőri egyenruhát viselt. Minő döbbenetére az illető megérezte magán Chaerin tekintetét, de a lány számára a meglepetés csak ezután következett. A fiú nem nézett rá megvetéssel, sőt szemeiben kíváncsiság csillant.

- Elnézést, felelne nekem néhány kérdésre? – szólította meg egy szerény meghajlás kíséretében. Hangja miatt Chaerin még biztosabb volt a korában.

- Igen, biztos úr – felelte bizonytalanul.

- Nem vagyok még rendőr, de köszönöm – mosolyodott el az egészen jóképű fiú. – A nevem Jeon Jungkook. A bátyám azt mondta, hogy ne szóljak bele a nyomozásba, de kötelességemnek érzem, hogy segítsek. Ugye megérti ezt, kedves…

- Lee Chaerin – bólintott. – Megértem, de akkor sem lenne illendő ellenszegülnöd a bátyádnak.

- Az meglehet, de ahogy látom, a munkatársai nem járnak sikerrel, ezért muszáj közbeavatkoznom – bökött a háta mögé. Chaerin meggyőződhetett az igazságról. – Kissé frusztrál a dolog.

- Ez is világos. Azt viszont nem értem, hogy akkor is hogyan mertél megszólítani. Nem félsz tőlem?

- Miért kéne félnem? – értetlenkedett Jungkook.

- Syaorani beteg vagyok – suttogta a lány célozgatva.

- Ez nem jelent semmit. Tudom, hogy nemcsak őrülteket hoznak ide, hanem például drogosokat, akik képtelenek leszokni és rendszeres visszaesők. És, hogy őszinte legyek, maga sokkal barátságosabbnak tűnik még az ebédlős konyhás néninél is – vette lejjebbre a hangerőt Jungkook.

Chaerin szívéről nagy kő esett le a fiú nyers őszintesége miatt. A későbbiekben a rendőrség sokat fog köszönni neki.

- Köszönöm. Miben segíthetek?

- Az elmúlt három órában látott egy alig húsz év körüli, nagyjából száznyolcvan centiméter magas, fekete hajú férfit?

Chaerin enyhén szólva zavarba jött. Ha a rendőrök az elhangzott személyleírás alapján keresték a gyanúsítottat – ki mást -, akkor kellett lennie egy szemtanúnak, vagyis van honnan kiindulni. Ez még hagyján, de a leírás teljesen ráillett magára Jungkookra is… Most mégis mit mondjon?

- Az elmúlt három órában végig itt voltam, az orvosokon és a nővéreken kívül pedig nem mászkált ki-be senki.

- Még csak nem is hallott arról, hogy valaki látott volna ilyen férfit?

- Nem, ezen a helyen senki sem barátkozós típus – kúszott halvány mosoly Chaerin ajkaira.

Jungkook megértette a célzást, ő is hasonlóan reagált. Persze Chaerin inkább mondta azt, hogy a Syaoranban mindenki távolságtartó egymással, minthogy bevallotta volna, hogy a nap folyamán közel került egy Daehyun nevű fiatalemberhez. Bár Daehyun nem volt fekete hajú, zsigerből óvni akarta. Már csak az hiányzott, hogy a nyomozók Daehyun nyomába eredtek volna… Daehyun így is eléggé mozgalmas és megterhelő órákon volt túl, valamint sok mindenre nem is emlékezett az elektrosokk miatt. Chaerinben volt annyi anyai ösztön, hogy a megkínzott fiúnak ne okozzon még több kellemetlenséget feleslegesen. Pedig ha tudta volna, hogy Daehyun hollétét elárulva a nyomozás mennyivel előrébb lenne…

- Jungkook! – szólt a fiatalra a közelben tébláboló rendőr, mielőtt az folytatta volna társalgását Chaerinnel.

- Igen?

- Jongdae mit mondott neked?! – jött a férfi közelebb felháborodott arccal. Egyenesen lerítt róla, mi a kivetnivalója.

- Elnézést, de nem akarok feleslegesen itt lábatlankodni. Hasznos szeretnék lenni! – érvelt Jungkook.

- Néhány év múlva lehetsz, de ne most.

- Akkor hogyan szerezzek tapasztalatokat, ha nem vehetek aktívan részt a nyomozásban? Senki nem várhatja el tőlem, hogy csak lexikális tudásom legyen és nyílt terepen ne tudjak csinálni semmit!

- Ne magyarázkodj, makacs kölyök! Maradj csendben és figyeld a nagyokat! Nehezedre esne? 

- Ja, figyeljem a szerencsétlenkedésüket…

A rendőr legalább tíz évvel lehetett idősebb Jungkooknál, ő mégis egészen kötetlen stílusban beszélt hozzá. Ebből még egy süket-néma-vak is kikövetkeztethette, hogy egyáltalán nem szimpatizált a férfival, aminek meglehetett a maga háttértörténete, gondolta Chaerin. Nem akarta beleásni magát az okfejtésbe, meg ideje sem volt rá, hiszen a két idegen párbeszéde tovább folytatódott.

- Hallgass! Kis taknyos létedre miért gondolod azt, hogy önkényesen beleszólhatsz a dolgunkba? Lejáratod a komoly munkánkat mások előtt! Nem is értem, Jongdae miért hozott magával! Ha olyan öcsém lenne, mint te, otthon hagynám és letagadnám – morogta, amit mások sem hagyhattak figyelmen kívül.

Kicsit sem törődött azzal, hogy a körülöttük lévő betegek, legyenek akármennyire kattantak, ugyanúgy figyelték a jelenetet, akár Chaerin. Talán a rendőrnek pont ez volt a célja, hogy egy munkatársa öccsét jól megszidja az orruk előtt, ezzel is tekintélyt sugallva és tiszteletet követelve magának.

- Tagadja le, de nekem akkor is fontos ez! – csattant fel Jungkook. – Miért nagy tragédia, ha szóba elegyedek valakivel? Ki tudja, ki lehet a segítségünkre.

- Segítenék, ha tudnék, de tényleg nem tudok semmit – szólt közbe Chaerin csalódottan.

- Nem gond, majd talán legközelebb.

- Ezt hogy érted?

- Sehogy, menj a dolgodra! – parancsolt a rendőr Jungkoookra, konkrétan a semmibe navigálva őt.

- De uram, nem azt mondta az előbb, hogy nincs itt semmi dolgom?

- Á, csak kotródjál el innen! – dohogott zavarában.

Már ő maga se tudta, mit beszélt idegességében. Elnézést kérően sandított a szőke lányra, majd az összepréselt ajkú fiú után indult. Chaerin elszontyolodva nézte távolodó, tömegbe olvadó alakjukat. Örült, hogy végre beszélhet Daehyunon kívül egy újabb értelmiségivel, erre valaki félbe szakította őket. Ki döntötte el, hogy a mai nap a sikertelenségekről szóljon? Azt kellett volna megkínozni Daehyun helyett.

- Miért baj az, ha segíteni akarok? – értetlenkedett tovább Jungkook a hall felé tipegve.

Egyszerűen nem hagyta nyugodni a rendőr hozzáállása. Más örült volna, ha egy „kívülállót” ennyire a jó szándék vezérli, de ő az érdeklődéséért cserébe csak szidalmat kapott.

- Mert ez nem a te munkád! Amúgy sem azért hozott magával a bátyád, hogy hülyékkel ismerkedj!

- De ő normális! – kelt a védelmére Jungkook.

Nem kellett nagy lángésznek lenni ehhez a tényhez – Chaerin nem is nézett ki olyan betegnek, mint a többiek -, de a rendőr ebbe nem törődött bele.

- Normális? – nevetett az úr kínosan. - Kihez képest?

- Például magához…

***

Lépteik nyomai jóformán olyan hangokat hagytak maguk után, mintha a folyosó kongott volna az ürességtől. Valójában a közlekedő forgalmasabb volt, mint bármikor, de Daehyun félelembe áthajló izgalma felnagyította számára a zajokat. Tucatnyi forgatókönyv lepörgött lelki szemei előtt, mi vár rá a célállomásnál. Miért pont most a nyomozás kellős közepén hívják el valahova? Ha valamilyen csoda folytán rá is jöttek volna a tettére, akkor helyben meglincselték volna. Nem értette, mibe csöppent. Nem értette, mit akarhatnak pont tőle. Nem értette, hogy komoly ügy esetén miért a kellemesnek berendezett, kirakatépületként szolgáló A-szárnyba kell mennie. Fészeklakó lett, reggel megszökött a csoportterápiáról, amiért kiérdemelt magának egy embertelen kínzást… Semmi keresnivalója nem volt az A-szárnyban, a mosodából lopott cipőjének talpa mégis az ottani, frissen felmosott padlót piszkította.

A sors miért bünteti azzal, hogy számkivetettnek kell éreznie magát, akárhová kerül? Sőt, mindig is kirekesztett volt, csak különböző formában. Kisgyerekkora óta a családja fekete báránya volt, pubertása elindulásával – amit tízévesen a démonsága idézett elő – az iskolából szitálták ki, a másik alakja miatt pedig amúgy sem mehetett közösségbe. Milyen bűnt követett el előző életében, hogy ilyen egyedüllétre van kárhoztatva, holott általában sem művel jókat? Miféle ördögi kör ez? Évszázadokkal ezelőtt a lelke meg lett átkozva? Akármennyire banális elképzelés, ugyanannyira volt nevetséges, mint maguk a kész tények.

Kísérői mozdulatlanná merevedése őt is megtorpanásra késztette. Egészen világos, tökéletesen karbantartott részlegen találta magát, éppen egy fehér ajtóval szemben. Senki nem szólt neki egy szót sem, mit kéne tennie. Ha elmebetegnek nézték – főleg a reggeli incidens miatt -, akkor miért várták el tőle, hogy gondolatolvasó legyen?

- Látogatója van – nyögte ki az egyik fapofájú nővér olyan hangsúllyal, mintha Daehyunt a seggéből rángatták volna elő.

- Azt hogy? Karantén van! – ocsúdott fel egyből.

Válaszul csupán több körbeforgatott szempárt kapott, ezzel szándékosan azt sugallva neki, hogy „látod, mekkora hülye vagy?”, „még van merszed megkísérelni egy szökést ennyi IQ-val?”… Igyekezett mellőzni a rosszallást és inkább másra asszociálni, de túl sok impulzus érte egyszerre. Kinyitották előtte az ajtót, fanyar képpel tessékelve be őt a szobába. Amint elég távolságra került a küszöbtől, bezárult mögötte a kijárat. De nem volt ideje ezzel törődni, hiszen a látogató már fontoskodva várta őt. Úgy festettek ketten, mint az egymással szembeállított gladiátorok. Daehyun hozzáállása egy csapásra megváltozott, ahogy találkozott tekintete a vele szemben ülővel. Kezébe akarta venni az irányítást, ha már megalázó szituációba került. Aggodalma elillant, akár a füst. Hogy fokozza a hatást, drámaian elhúzta az egyik széket és felsőbbrendűen foglalt rajta helyet.

- Nagyon megvárakoztattalak, hyung? – somolygott derűt erőltetve magára. A fájdalmai miatt nem ment neki a piszkálódás teljes erőbedobással.

- Felesleges játszanod az előkelőt. Mindketten tudjuk, hogy ez nem ötcsillagos, all inclusive szálloda – felelte Seunghyun rezzenéstelenül. Direkt nem akart fennakadni öccse viselkedésén.

- No lám, van akkora pénzes sejhajod, hogy még a karantén ellenére is kaptál belépési engedélyt?

- Első kézből hallottam a gyilkosságokról. Amint tudtam, idejöttem. Örülj neki, hogy nem csak holnap – kerülte ki ésszerűen Seunghyun a kérdést. - Mit tettél?

- Újonnan újságírói pályára készülsz? – tudakolta Daehyun savanyú ábrázattal, sok-sok képzeletbeli citromdarabbal a szájában.

- Nem kell ahhoz a híreket olvasnom, hogy tudomást szerezzek efféle dolgokról.

- Cöh, már másokon keresztül kell informálódnod a tulajdon öcsédről, mert annyira leszarod? Ó, milyen aranyos… Ha így állunk, akár el is mehetsz, nem vagyok kíváncsi a kárörvendésedre, se arra, mennyire befolyásos lett a formás segged.

- Olyan makacs vagy, mint az unokaöcséd – sóhajtott Seunghyun.

- A nagy szart, ne merészelj hasonlítgatni Hoseokhoz! – köpte Daehyun foghegyről. - Felsőoktatásban tanul, dolgozik, külön él Subin néniéktől és népszerű a haveri körökben. Nekem ezek közül egyik sem adatott meg! Se munkám, se házam, se önálló keresetem, se normális életem! A nehezen megszerzett érettségimen kívül semmit nem tudok felmutatni. Egy hasznavehetetlen démon vagyok és ebbe a retkes elmegyógyintézetbe vagyok bezárva!

- Elkeserítő a helyzeted, ez tény – fújta ki Seunghyun a levegőt. - Bevallom, nekem is rossz, ahogy most így összefoglaltad... De ez nem elmegyógyintézet, Wonwon. Annyira rossz nem lehet.

- Nagyon vicces vagy! Mostanában rákattantál a vígjátékokra, vagy mi? A Syaoran igenis egy modern elmegyógyintézet. Amit a külvilág felé mutatnak az orvosok és a nővérek, az csak álca! Megkínoztak engem, érted?!

- Azért van égési sérülés a halántékodon? – hőkölt hátra ültében Seunghyun.

- Fején találtad a szöget. De nem aggódom miatta különösebben, hamar be fog gyógyulni. Mégis szereznem kell majd kötszert, amivel áttekerhetem a fejemet. Tuti kísérleti nyúl lenne belőlem, ha meglátnák, hogy a kínzásom nyomai gyorsabban tűnnek el a vártnál. Az meg más dolog, hogy kapásból rájönne mindenki, hogy én garázdálkodtam az épületben. Megpróbálnának kinyírni akkor, mikor a leggyengébb vagyok! Te is tudod, hogy nem tudok bármikor átváltozni.

- Ha annyira rossz itt neked, miért nem próbáltál már megszökni? – emelte meg Seunghyun a hangerőt, amiért Daehyun látszólag hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

- Olyannak ismersz, akinek szinte nem ez lenne az első dolga? Pont, hogy a félresikerült próbálkozás miatt rángattak el és sanyargattak, amiért aztán Kerberosz kitört belőlem. A szökési kísérlettel gyújtottam meg a kanócot a bombán.

- Ez esetben nincs más ötletem – fonta össze karjait az idősebbik.

- Seunghyun, könyörgöm! Az ország minden csücskében vannak kapcsolataid, akkor csak tehetsz valamit itt is! Helyben vagyunk, fel se kéne emelned a potrohod, hogy kirángass innen!

Daehyunnak igaza volt, de az ő lehetőségei is korlátozottak egy bizonyos fok után. Lehet, hogy Seunghyun képletesen olyan volt, mint egy polip, de a karjai a darabszámuk miatt voltak különlegesek, mintsem a hosszukért.

- Meglátom, mit tehetek – felelt hosszabb hezitálást követően.

- Aish, miért beszélsz úgy, mintha mindkét kezed hátra lenne kötve? – csapott át a fiatalabbik hangja csaknem hisztérikusba.

- Az igazgató úr befolyásos ember – vonta meg Seunghyun a vállait. - Gondolom, ezzel most nem mondtam újat.

- Nálad nem lehet jobban az.

- Ne felejtsd el, hogy több bűnbanda tanyázik errefelé, Wonwon.

- Omona, ne akard elültetni a bogarat a fülembe! – nyüszített kisfiúsan az említett.

- Nincs más választásom.

- Nem, én erre nem vagyok vevő!

- Több minden forog kockán, nemcsak a te életed. A miénk is – hangsúlyozta ki Seunghyun az előző mondatot. Minden összeköttetésben volt mindennel, ezért ezzel megfoghatta az öccsét, ha csak rövid időre is. - Tégy belátásod szerint.

- Tegyek belátásom szerint? Hogyan, hm? Fogoly vagyok, semmit nem tudok tenni! Ráadásul most karantén is van! Te vagy szabad, neked kell intézkedned!

- Túl sokat kérsz tőlem.

- Pont fordítva! Erőszakkal akarsz a pokolban tartani! Ilyen aljas, uzsorás dumával… Hogy majd esetleg megmented a bőrömet, de utána többet fogsz követelőzni? Nem, én ezt nem csinálom!

- Nézőpont kérdése.

- Jung Seunghyun! – rivallt rá bátyjára, idegességében már kapkodta a levegőt.

Soha nem festettek úgy, mint egy tipikus báty és öcs, gyerekkorukban is hűvösen viselkedtek egymással. Viszont jelenleg a helyzet megkívánta volna, hogy felidézze a régmúltat, családi nosztalgiázássá változzon, de a húsz év alatt még csak most kommunikáltak először úgy, ahogy a testvérektől elvárnák – egymásra támaszkodva. Teljesen új szituációval néztek szembe, ezért sem tudtak felnőtt létükre dűlőre jutni. Mintha otthon rohangálás közben leverték volna az anyjuk drága vázáját és nem tudták eldönteni, hogyan tusolják el a dolgot…

- Ki. Kell. Hoznod. Innen – taglalta lassan Daehyun, artikuláltan. – Kerüljön, amibe kerül! Vagy oké, hagyj itt és mindenkit legyilkolok, de akkor azért kell majd idejönnöd, hogy végignézd, ahogy engem halálra ítélnek. Az otthoni biznisznek sem teszel jót, ha itt vagyok. Pénzről és életről is szó van, gondolj már ebbe bele! Nem Kerberosz fog mindent tönkretenni, hanem te! Ha mind megtörténne az, amiről most hadoválok, akkor hogyan tudnál tükörbe nézni? Az egy dolog, hogy én már évek óta nem tudok...

- Most mindenhogy nyomást akarsz rám gyakorolni, mi?

- Ha direkt ezzel húzod az időt, esküszöm, hogy te leszel a következő, akit kibelezek! – fortyogott Daehyun vörös fejjel. – Ne akard, hogy eldurranjon az agyam!

- Már nem azért, de ha hallanád magadat kívülről, akkor értenéd, hogy miért vagy itt. Tisztára úgy viselkedsz, mint egy elmebeteg.

- Te hozod ki belőlem azzal, hogy nem tudsz pikk-pakk megcsinálni valamit! Nem is értem, min tökölődsz ennyi ideig! Mondj már egy kibaszott okot!

- Mang Sinjae! Akármennyire tűnik szelídnek és közönséges professzornak, neki ugyanolyan befolyása lehet, mint nekem. Nem eshetek neki csak úgy a torkának, ahogy te tennéd! Alaposan meg kell szerveznem a dolgot!

- Akkor tegyed! – kiabált Daehyun. – Mi akadályoz meg benne?

Seunghyun mindent elismételhetett volna, amit előzőleg elmondott, de öccsének ez is kevés indíték lett volna. Bánatára ő nem lett felvértezve olyan érveléssel, mint Daehyun, ezért kifogásokat keresnie is nehezére esett. Olykor beismerte, hogy nem neki kéne irányítania a cégeket, Daehyun sokkal rátermettebb a feladatra. Hiába, három akadályba ütközött. Ő volt az elsőszülött, ő nem volt démon és sárba tiporta volna a saját becsületét egy esetleges szerepcserével. Talán mindenki jobban járna, de Jooyeon asszony akkor sem bocsátaná meg neki a döntést.

- Mérlegelnem kell. Adj egy kis időt! – mentegetőzött Seunghyun.

- Lehet, hogy azt te kis időnek fogod érzékelni, amennyi el fog telni, de lehet, hogy az másnak pont elég lesz egy mészárláshoz. Sőt, megint másnak még kevesebb lesz, mert nem tud elbúcsúzni a földi életétől.

Nem volt értelme tovább folytatni a diskurzust. Mindketten tehetetlennek érezték magukat, persze Daehyun jobban. Azonban Seunghyunon nagyobb felelősség csüngött teherként. Látszólag nem jutott egyikük sem előrébb azzal, hogy beszélhettek egymással néhány percet. Egy haszna mégis volt a dolognak, jobban átlátták azt, hogy mekkora esélyeik voltak.

Seunghyun elégedetlenül igazította meg magán fekete zakóját és az alatta viselt fehér felsőjét. Ajkaiba harapott a világos folyosón végigsétálva. Sehogy sem fért a fejébe, hogyan kínozhatták meg az öccsét itt, ezen a helyen, ami ugyan titokzatos volt, de egészen ártalmatlannak tűnt. Ám a vörös foltok Daehyun mindkét halántékán bizonyítékként nem is szolgálhattak volna jobban. Tényleg annyira embertelenül képesek bánni a Syaoranban a betegekkel, mint amennyit Daehyun elárult? Pusztán egy szökési kísérlet miatt elektrosokkal büntethetnek?

Seunghyun gyomra kavargott, holott a nap folyamán nem bírt többet elfogyasztani egy jó erős feketekávénál. Reggel óta emésztette a tudat, hogy öccse hova került, de amit órákkal később megtudott, az mindent felülmúlt. Tagadhatatlanul undort érzett az összes nővér és doktor iránt, aki elsétált mellette. Daehyun kínzói megérdemelték a sorsukat, amiért tucatnyi ember a megcsonkított tetemüket bámulta. Magyarán Seunghyun nem látott egyetlen áldozatot sem, de ismerve Kerberosz természetét nem nézhetett ki másképp a nyomozás.

Kihúzva magát vette az irányt a bűntettek színtere felé. Fogalma sem volt, mi zajlott beljebb pontosan, de próbált úgy tenni, mintha nagyon is értené a dolgát. Biccentett egy-két egyenruhásnak a hatás kedvéért, majd az aulába visszatérve megállt a recepció melletti folyosó közelében, ahol többen is társalogtak a bentebb zajló eseményekről. Nem törődve senkivel, magabiztosan indult el a folyosó irányába. Épp azon kezdett morfondírozni, hogyan használhatná fel a megszerzett tudást, ha kihozatná az öccsét, mikor egy köpcös alak állta útját. Ha jó szándék vezérelte volna, akkor is az első érzelem, amit kiváltott Seunghyunból, az unszimpátia volt.

- Álljon meg – emelte fel kezeit. - Ki maga?

- Elnézést, de miféle kérdés ez? – kerekedtek el Seunghyun szemei, szándékosan több meglepettséget csempészve a hangjába. - Nem tudja, hogy ki vagyok?

Az egyenruhás férfi azon nyomban kínosan érezhette magát. Általánosságban sosem végződik túl jól az, ha az embernek olyasmi kérdést szegeznek, hogy „nem tudja, ki vagyok?”, és tényleg nem tudja. Ilyesmivel senki sem szokott ok nélkül dobálózni, főleg nem egy rendőrnek. Seunghyunnak sikerült tíz másodperc alatt felhívnia magára a figyelmet, a körülöttük lévők egy csapásra rá és a nála két fejjel alacsonyabb férfire emelték a tekintetüket.

- Nem – válaszolta az úr egy kis szünet után, miközben arcszíne lassan új árnyalatot vett fel, a zavarodottság jól ismert vörösségét.

- Még ilyet… Jung Seunghyun, jelent magának valamit? – préselte össze száját felsőbbrendűen úgy, ahogy az anyja szokta. A rendőr semmit nem felelt. - Cöh, szégyellje magát! Hogy dolgozhat valaki nyomozóként vagy hivatalnokként, ha még nem hallotta a nevemet? Az lenne a minimum, hogy csak a képemet nem látta eddig az újságokban! Felháborító!

Többen is elfojtották nevetésüket. Volt, aki azért, mert bizony felismerte Seunghyunt, más meg azért, mert szeretett efféle jeleneteket élőben nézni. Az sem volt egyedül, aki az általa nem kedvelt rendőrön szórakozott. Shin úr nem arról híres, hogy belopja magát a munkatársak szívébe.

Seunghyun kihasználva a helyzet komikumát indult meg a D-épületbe vezető folyosón. A továbbiakban senki nem kérdőjelezte meg a bent tartózkodását. Akik ezt megtehették volna, azokban nem merült fel, hogy a kintiek szó nélkül miért engedték be az arisztokrata kisugárzású férfit. Meg amúgy is, mindenkinek megvolt a maga gondja, a brutális mészárlás miatt senki nem akart fennakadni egy jól szituált férfi betoppanásán. Örülhettek, ha egy valamivel kevesebb bajuk volt. Seunghyun képzeletben megveregette saját vállait, ilyenkor előszeretettel használta ki befolyásosságát.

Shin úr nem is szerepelhetett volna le jobban azok előtt, akik nem ápoltak vele jó viszonyt. Seunghyun a távollétében mit sem sejtett arról, hogy pont egy olyan embert sikerült úgymond megaláznia, aki megérdemelte. Legalábbis egy fiú így gondolta… Miután a rendőr összeszedte magát és a recepció felé fordult, többen is különösen néztek rá. De amiért igazán kényelmetlenül érezhette magát, az Jungkook kárörvendéstől vidám arca volt.

***

Lehetek még ennél is elveszettebb? Daehyun orra előtt lebegett a menekülés lehetősége, de nem tudta megfogni. Ellenőrizte az ablak vastagságát és nyithatóságát, ám csak annyira volt ideje, hogy felálljon és átpásztázza azt, mert bátyja odakint csak addig tudta feltartani a kint ácsorgó nővéreket. Seunghyun nyomatékosította, hogy hamarosan visszajön, és nem akarja hallani, hogy rosszul bánnak az öccsével, különben ledózeroltatja az egész intézményt. Ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy a nővérekben félelmet keltsen, még ha kicsi is volt annak a valószínűsége, hogy Seunghyun betartja az ígéretét. Megtanulták, hogy a betegek rokonainak nem kell bedőlni, a zakós férfi mondandójától mégis a hideg rázta őket. Túl komoly volt, nem beszélt a levegőbe… Azért remélték, hogy mégis, de az Istenért sem adták volna ezt tovább az igazgatónak.

Daehyun pont olyan gyorsan tudott a falnak támaszkodni, hogy mikor kinyílt a szoba ajtaja, a nővérek azt hitték, ez csak a makacsságának a jele és nem akart visszamenni. A srác megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, hogy nem bukott le, amint újabb szökési lehetőséget keresett. Az ablak és a rászerelt rács nem lett volna kihívás Kerberosz számára, de ismét az a probléma merült fel, hogy Daehyun nem tudott bármikor alakot váltani. Pedig olyan közel volt, sopánkodott az A-épületből távozva.

Szégyenszemre vagy sem, megint a hallon keresztül vezették át a társalgóba. Most egyenesen érezte, hogy a recepció körül ácsorgók mind felé fordulnak. Nem állt szándékában felemelni a fejét, de aztán tekintete mégis összeakadt egy egészen fiatal fiúéval. A legmeglepőbb mégis az volt, ahogyan az illető ránézett. Másokkal ellentétben nem irtózva és megvetve követte nyomon Daehyun minden egyes lépését, hanem ugyanolyan ártatlanul, mintha csak az utcán pillantották volna meg egymást. Egy magas volt vele, fekete haja rendezetten állt, sötétbarna szemeiből elevenség sugárzódott. Annyiban különbözött még Daehyuntól, hogy fiatalabb lehetett nála – az egyenruha ellenére -, valamint hozzá képest szabad volt. Szegény, micsoda jövője lesz, hogy olyanokat láthat, mint engem.

Mikor visszatért a társalgóba, egyből megcsapta a megváltozott hangulat. Gyanakodó szempárok forogtak ide-oda, mintha a teremben mindenki egy hatalmas pókerpartit játszott volna. Még a szüntelen önkielégítő fickó is abbahagyta azt a tevékenységét, amiért a Syaoranba hozták, mert valami még az ő kedélyeit is felkorbácsolta. Történt valami, amíg nem voltam itt? Egyre inkább mocorgott Daehyunban ez a bosszantó kérdés, és ahogy meglelte a szőke hajú lányt, ki is bukott belőle.

- Miről maradtam le?

- Csomó rendőr bejött minket ellenőrizni, hátha nem közülünk származik a gyilkos – válaszolta Chaerin a gyufásdobozt forgatva.

- Ezt miből gondolod?

- Egy nyomozó öccse megszólított engem – folytatta szerényen elmosolyodva, hangszínéből mégis szomorúság csengett. – Jungkook a neve, ha jól értettem. Kedves volt velem, de aztán egy idősebb rendőr vagy kicsoda közbeszólt és veszekedni kezdett vele. Azt hittem, hogy… Á, nem is tudom, mit hittem. Csak örültem, hogy hátha újabb infókat tudhatunk meg. Annyival lettem okosabb, hogy állítólag egy száznyolcvan körüli, fekete hajú alak gyilkolt.

- Honnan tudják, hogy nézett ki a tettes? – lepődött meg annyira Daehyun, hogy majdnem hátraesett.

- Gondolom, van egy szemtanú – vont vállat Chaerin.

Daehyun gyomorszája hasba rúgás nélkül fájdult meg. Ha olimpiai sportág lenne a hirtelen megugró pulzus, ő aranyérmet kapna érte. Az elektrosokk és a démoni énje együttesen elég sok emléktől fosztották meg, ám csekély sejtése azért még mindig volt a tetteiről. Beugrott neki egy alacsony sziluett, egy szellőzőrendszer, egy kopogó cipő hangja és a bosszúság érzése. Nem értette magát, végül összekapcsolta emlékei töredékeit, ha nem is tudta teljesen összerakni őket. Egy nőt nem öltem meg azonnal, csak leütöttem. A szellőzőn át megmenekülhetett. Ő hívhatott segítséget. Látta démoni arcomat.