XVI-XVII. rész

Egy latin-amerikai szappanopera vagy egy koreai dorama szereplői is megirigyelhetnék azokat a szálakat, amik összekötik egymással az embereket az ország legnagyobb kikötővárosában. Youngjae majdnem úgy kapkodta a fejét, mint egy szélkakas a háztetőn, vagy éppen egy új statiszta egy show műsorban.

Joonmyun látta a vele szemben állón, hogy mondani szeretne valamit, de a csodálkozástól egyetlen értelmes szó sem hagyhatta el a száját. Ezenkívül próbálta kiolvasni a szemeiből, vajon mit forgathatott a fejében, de Youngjae olyan megfejthetetlen volt, akár a Voynich-kézirat.

- Na, nem mondasz semmit?

- De, újabb értelmet adtál annak, miért érdemes kutakodnom Daehyun után – szólalt meg Youngjae nehezen. – Ha ezt az infót most nem árultad volna el, soha nem tudom meg. Ha igen, akkor is jó későn.

Ijesztő volt belegondolni, hogy ki vagy mi lehet Daehyun igazából, tekintve, hogy az egyik legbotrányosabb és legbefolyásosabb koreai üzletember öccse. Vajon az egész családja olyan lehet, mint ő vagy csak Daehyun hasonlít Youngjae-re? Ha igen, akkor is miért pont ő? Ha nem, akkor Seunghyun is rendelkezik képességgel? Egyáltalán mi lehet még e furcsa rokoni szálon kívül, amiért Daehyun végül a Syaoranban kötött ki? Amiért fél a tükröktől? Amiért mérgezni kezdte magát? Talán a képessége és a családi háttere együttesen okozták eme bajt?

- És azt nem lehet tudni, hogy Seunghyun miért kereste fel Daehyunt?

- Hoobae-hoobae – csóválta Joonmyun a fejét. – Azért ennél leleményesebbnek gondoltalak. Ha azok ketten testvérek, akkor szerinted mégis miről beszélhettek? Egyértelműen olyan dolgokról, amikhez semmi közünk. Másrészt ez is csak kikövetkeztethető, hiszen nincsenek a helyiségekbe lehallgató készülékek felszerelve. Mondjuk nem is rossz ötlet…

- Sunbaenim, találkoznom kell Jeon nyomozó öccsével. Jelenleg ő az egyetlen reményem.

- Ennyire szívügyed Daehyun?

- Ha már nekem osztották be, akkor gondját kell viselnem. Tényleg súlyos eset – hangsúlyozta ki Youngjae. A teljes igazságot nem mondhatta el senkinek. – És, ha már kezelnem kell, akkor azt jól akarom csinálni. Bizonyítani akarok.

Ez a tipikus, inkább észak-koreaiakra jellemző kijelentéssel teljesen meggyőzte Joonmyunt. Igazából még ezt se vélte Youngjae hatásos érvnek, de nem válaszolhatott mást. Neki személy szerint bőven elég volt azt tudni Daehyunról, hogy hasonlóan „furcsa”, ezért is érezte kötelességének fényt deríteni a fiú állapotának hátterére. Ehhez tartozott az az önzés, hogy Daehyunon keresztül leránthatja a leplet saját magáról is. Más szóval, még ha Youngjae el is akart menni a MediCenterbe, immáron háttérbe szorult ez a vágya.

A sors szándékosan intézte úgy a történéseket, hogy két ilyen különleges személy találkozzon és támaszkodjon egymásra. Mert akármennyire is volt eleinte Daehyun unszimpatikus Youngjae-nek, muszáj lesz összebarátkozniuk – a saját érdekükben. Érezte, hogy titkon Daehyun is ezt gondolja néhány folyosóval arrébb… Ellenben az a bizonyos Fészeklakó nem viseltetett ellenszenvet a gyakornok iránt, aminek két oka is volt. Talán Youngjae egészen másképp állt volna a nyomozáshoz, ha ismerte volna azokat az okokat.

- Helyes, nagyon helyes. Több gyakornok lehetne ilyen elkötelezett – biccentett Joonmyun. – Ez esetben intézkedem. Ne aggódj, egy szót sem szólok erről az igazgató úrnak. Még a végén azt hinné, hogy a beteged szeretője vagy, azért foglalkozol vele ennyit… Semmi biztosat nem ígérhetek, de amint megszereztem Jeon nyomozó öccsének az elérhetőségét, feltétlen továbbítom neked.

- Hálám üldözni fog – hajolt meg Youngjae és egészen Soosyével való találkozásáig agyalt Joonmyun szavain.

***

Nem tudott már ugyanazzal a szemmel tekinteni Daehyunra, mint azelőtt. Bánatára az újabb találkozás sokkal kínosabbra sikeredett, mint amire számított. A megszerzett információk birtokában zavartan ült a páciensével szemben, mintha szerepet cseréltek volna. Daehyun észre is vette ezt a változást tegnap óta, de nem merte szóvá tenni.

Lényegében nem sokkal jutottak előrébb az ismerkedésben az előző alkalmakhoz képest. Daehyun továbbra is rébuszokban beszélt, láthatatlan nyalábokkal tapogatózott és gyerekesen makacskodott, holott láthatóan ez nem az ő stílusa volt. Youngjae nem értette, miért akart a fiú ennyire színészkedni, ha nem ment neki. Végtére is nem lehetett dűlőre jutni. Igazándiból nem is volt egyértelmű, miért viselkedtek egymással ennyire távolságtartóan, ha sok közös pont volt az életükben? Talán titkon mindketten attól tartottak, hogy a Syaoran komplett épülete megbosszulná, ha bátrabban nyitnának egymás felé?

- Nem fog ez így sokáig menni – csóválta Youngjae a fejét. – Magadnak ártasz azzal, ha húzod az időt és nem válaszolsz normálisan. Előre szólok, hogy véges a türelmem.

- Ezzel nem mondtál újat – mondta Daehyun kelletlenül.

- Akkor tartsd is hozzá magad. Minden csak idő kérdése. De ha mazochista vagy, akkor nekem mindegy. Nem nekem kell hideg cellában aludnom – vont vállat a fiatalabb, mire válaszul egy morgást kapott. – Mindenért te vagy a felelős. Az itt tartózkodásod valójában nem rajtam múlik. Az lesz, amit akarsz. Ha kényelmes itt neked, vagyis nem akarsz változni, akkor nem is fognak kiengedni. Ha ez igaz, akkor megértem, hogy nincs szükséged a segítségemre, de akkor ergo felesleges egyáltalán beszélnem veled. Hidd el, sokan lennének a helyedben. A hálátlan embereknek nem jár luxus.

Youngjae mindezt az utolsó szó jogán hadarta el egy szuszra, a lehető legkomolyabb hangnemében. Daehyun őszintén meg is lepődött tőle, amit nem mutathatott ki, ezért a pszichiáter távozása után és a nővérek megérkezésekor próbálta megtartani a sértődött beteg látszatát, akinek soha semmi nem felel meg. De ez csak egy szerep volt. Nem vágyott másra, minthogy szökéssel vagy anélkül leléceljen és folytassa démoni pályafutását a családi vállalkozáson belül ott, ahol abbahagyta. Azonban még mindig nem volt biztos benne, hogy egy tízes skálán mérve mennyire bízhat meg Youngjae-ben, máskülönben kisfiúsan ujjongott volna a felkínált lehetőségért.
Nem tehette, mert ha kiderül a többi syaorani alkalmazott számára, hogy komolyabb mentális zavarral nem küszködik, akkor mesterségesen csináltak volna neki problémát, kínzások formájában. Mert, ahogy az egész társadalomra is igaz, a gondolkodó ember a legnagyobb ellensége a hatalmat hajkurászó felső réteg számára. Az okos embert nem lehet befolyásolni. Pontosan ezért színészkedett Daehyun, hátha ezzel megkímélheti magát a pokol legaljától. Ám ennek az az ára, hogy vissza kellett utasítania a pszichiátere közeledését. Youngjae volt a kulcsa a szabadulásához, ebben biztos volt, mégis hátat kellett fordítania a felé nyúló kéznek, aminek markában már a kulcs is lapult. Szükségem van rá és az Erejére is. Vajon meddig fogom ezt bírni?

***

- Mit meg nem teszünk Seunghyun öccséért… - nevetett Joonmyun. – Bár nem volt annyira nehéz megszerezni a szükséges elérhetőségeket, de azt hittem, hogy a rendőrség visszahívja a Syaorant, mert egy betegük telefonbetyárkodott.

Youngjae és Joonmyun az ebédszünetet választották a legalkalmasabb időpontnak a beszélgetéshez. Mivel helyszínül nem választhatták az irodáikat – Youngjae a nővérek és a többi gyakornok, míg Joonmyun Mang professzor miatt -, ezért a kis alkalmazotti ebédlőben bonyolították le tereferéjüket. Rizses táljuk rejtekében senkinek nem tűnne fel egy-két írott adatcsere…

- Csodálkoztak azon, hogy kit keresel?

- Mi az, hogy! – kuncogott Joonmyun. – A rendőrségnél keresni valakit, aki hivatalosan nem is dolgozik ott, csak egy nyomozónak a rokona… Nos, eléggé merész kísérlet volt. Hihetetlen, hogy ma már mindenki mindent tudni akar, holott mást sem kéne csinálni, csak üzenetet átadni.

- Akkor minden rendben? Nem lesz gond a továbbiakban? – aggódott Youngjae.

- Nem, emiatt ne főjön a fejed. Itt te csak egy kishal vagy a hatalmas rajban. Minimális az esélye annak, hogy a cápa pont téged kap el. Tessék, itt van Jeon Jungkook telefonszáma – csúsztatott egy fecnit Youngjae elé, a tányér és a szalvéta takarásában.

- Jongdae „túlbuzgó öccse” – idézte Joonmyun korábbi állítását. Köszönetképpen biccentett az asszisztensnek.

- Igen – helyeselt Joonmyun. - Még gyerek és legutóbb is csak azért jöhetett ki a nyomozáskor, mert Jongdae megengedte neki, ezért a karanténig normális esetben nem jöhetne vissza, de a kérésemre holnap Jeon nyomozó megint magával fogja hozni. Az indítékom egyszerű volt és tömör, de kellően hatásos.

- Gondolom valamilyen protekciós ajánlatot említettél – húzta össze Youngjae a szemeit pajkosan.

- Ilyen esetekben csak ez működik. Mellesleg mi lenne a fizetsége?

- Mármint kinek?

- Jungkooknak, a megbízásáért cserébe.

- Ezen még nem gondolkodtam – vakarta meg Youngjae a tarkóját. - Szerinted nem vállalná el térítésmentesen?

- Egy érettségiző fiúról beszélünk, aki valószínűleg ki akar lépni a bátyja árnyékából. Nem tudom, nehéz ezt látatlanban megítélni. De szerintem már azt megtiszteltetésnek érezné, ha felmerülne a megbízatáskor Jung Seunghyun neve. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy közelebbről beleáshatják magukat az életébe.

- Talán igazad van. Addig is van egy sürgősen elintézendő hívásom – somolygott Youngjae és a megmaradt rizsével távozott az ebédlőből, magára hagyva a falatozást folytató Joonmyunt. 

***

Hétvége derekán felüdültebb kedvvel állt hozzá a dolgokhoz, valamint több energiája is volt gondolkodni. Ahogy Joonmyun előző nap említette, a rendőrök egy kisebb csoportja tért vissza a Syaoranba – szándékukról nem lehetett megtudni részleteket -, és az ígéretet betartva Jungkook is velük tartott. A telefonban előre megbeszéltek szerint a kiérkezés után néhány perccel Jungkook mosdószünet jeligével elkéredzkedett bátyjától, aki így nem gyaníthatott semmit.

Amint a fiú betoppant Youngjae irodájába, bemutatkoztak és a gyakornok tömören felvázolta, igazából miért érdeklődött felőle Joonmyunon keresztül, a még el nem ért siker máris körvonalazódott. 
Jungkook a fiatal kora ellenére máris egészen jó kiállású fiú, még Youngjae szempontjából is. Aurája kellemes energiát sugárzott magából, így nem váltott ki a pszichiáter gyakornokból ellenszenvet. Első benyomásán tovább javított a tökéletes fekete haja, nagy szemei és megnyerő, fehér mosolya, ami másokat is mosolyra fakasztott. Youngjae cseppnyi vétkességet érzett, amiért egy nála fiatalabb, tisztább életű fiút akart megbízni egy olyan plusz munkával, aminek a hátteréhez semmi köze nem volt. Youngjae feszengett is emiatt.

- Mikorra sikerül elintézned?

- Tessék? – kérdezte Jungkook zavarodottan.

- Várhatóan mikorra tudod eljuttatni az infókat róluk?

- Ó, elnézést. Azt hittem, hogy meg lesz adva adott határidő – mentegetőzött a fiú.

- Nem, dehogyis – mosolygott Youngjae. - Nem kötelezhetlek arra, hogy x nap múlva legyen minden jegyzet az irodámban. Biztos nem lesz egyszerű beférkőznöd az adatbázisba, de te így is könnyebb helyzetben vagy, mintha én próbálkoznék. Nem mondok konkrét határidőt, csak annyi a kikötésem, hogy minél előbb legyünk túl rajta ezen az egészen. Nem szeretnék neked is túl sok kényelmetlenséget okozni.

- Ugyan, szívesen segítek. Ha már rendészeti pályán fogok továbbtanulni, ismernem kell a rendszert. Már az lekötelez, hogy ilyen ügyben benne lehetek.

- Jól van, ezt örömmel hallom. Na, menj, mielőtt a bátyád gyanakodni kezd, hova tűntél negyed órára – intett Youngjae, Jungkook pedig engedelmesen távozott az irodájából.

Jungkook meglepően jó néven vette, hogy ilyen kutatási ajánlatot kaphat. Youngjae remélte is, hogy a srác nem fogja visszautasítani, még ha kockázatos vállalkozást is akaszt ezzel a nyakába. Végtére is Jeon nyomozónak megvolt már az a tekintélye a szakmáján belül, amit még Jungkook is kihasználhatott. Youngjae pedig ezt akarta kihasználni. Ha csak ilyen módszerrel juthat tudnivalókhoz Daehyunról, akkor ezen a rögös úton minden követ meg fog mozgatni.

***

Annak dacára, hogy Jungkook reménykedett a megbízás viszonylag könnyű kivitelezésében, korántsem volt annyira egyszerű a dolga, mint amennyire elképzelte. Sőt, állítása szerint egy „bennfentes” haverjától is segítséget kellett kérnie, így az egész hétvégéjük ráment erre. Youngjae-ben burjánzott a lelkiismeret-furdalás, amit kénytelen volt elnyomni magában. Egy céltudatos, felnőtt férfi nem érezhet ilyet ügyintézés közben. Elpuhul tőle, kisebb eséllyel érheti el a célját. Úgyhogy Youngjae megemberelve magát fogadta Jungkooktól a megkaparintott adatokat, amiket gondosan lemásolt magának Daehyun adatai mellé.

A Jung család 2003-ban költözött Busanba, előtte a csakugyan népes, Szöül szomszédságában lévő Incheon szolgált a família és a vállalkozásuk székhelyéül. Közvetlenül a költözés előtt felmerült a nevük egy helyi lány, Bang Natasha eltűnésekor. Bár a szülei feljelentést tettek, a Jung család befolyásoltsága miatt visszamondták azt, hiszen az egyedüli személy, akit felelősségre lehetett volna vonni, az az akkori, tíz éves Jung Daehyun volt. A fennmaradt információk szerint Daehyun és Natasha barátok voltak, de egy nap félholt állapotban találtak a kisfiúra a városhatárban, a lány pedig nem volt sehol. Átmeneti amnéziára hivatkozva Daehyun egyáltalán nem emlékezett a történtekre és a lány kámforrá válására, annyi viszont bizonyossá vált, hogy megtámadták őket.

Az archívumban tárolt kórházi jelentés alapján Daehyun teste tele volt vágásokkal, a bal karján szenvedte a legsúlyosabb sérülést, ami egy azonosíthatatlan fertőzés következtében elfeketedett. A távozásáig a kisfiú állandó éhségre panaszkodott és bár sebei elképesztően hamar begyógyultak, karjáról nem tűnt el a fekete, hálószerű nyom. Vélhetően az édesanyja erősködött abban, hogy hazavigyék a fiát. Hogy utána mi történt a heggel, arról már nem szólt a fáma.

Az eset után egy héttel két nő és egy férfi eltűnését jelentették be az ismerőseik – mindhárman a Jung család rezidenciáján dolgoztak. Mire a dolgozók ismerősei hívására kiérkeztek a rendőrök a Jung-házhoz – mikor már nem hallottak a két nőről és a férfiról napok óta semmit -, megtalálták a három ember tetemét a pincében. Ám addigra a Jung család elköltözött, így itt sem gyanúsíthattak senkit, ami eltusolásról ad tanúbizonyságot.

A zárójelentések alapján, a holttesteken ugyanolyan sérülések voltak láthatóak, mint amilyeneket korábban Daehyunon is találtak. Csak annyi volt a különbség - Youngjae megállapítása szerint -, hogy kizárólag Daehyun esetében jegyeztek fel egyfajta fertőzésre utaló nyomot.

A halottak aktáit lezáratlanoknak minősítették, a Jung családot pedig nem abajgatták többet, holott Natasha se került elő. Az ezt követő időszakban az általános vállalati híreken kívül mindössze annyi használhatót lehetett találni, hogy Seunghyun egy nemzetközi iskolában, majd egy szöuli egyetemen folytatta tanulmányait, ezzel szemben Daehyun magántanulóként jutott el az érettségiig. Seunghyun azóta több lábon állt, a család cégének egyik fontos mozgatórúgója lett, míg Daehyun munkahelyéről Jungkook és a haverja semmit nem talált az adatbázisokban. Ez csak akkor lehetséges, ha Daehyun sehol nem dolgozott a Syaoranba kerülése előtt…

Youngjae a sok új tudástól alig tudta megmondani, merre van arccal előre. Gondosan leírt magának mindent, ám szüksége volt bő néhány percre, míg az agya normálisan feldolgozta az olvasottakat. Fokról-fokra körvonalazódott ki előtte mindaz, ami idáig ismeretlen volt számára. Megválaszolatlan kérdései zömére megkapta a kielégítő válaszokat, azonban azok újabb kérdéseket hoztak létre. Akár a számítógépes programok súgóinál, a válaszkeresés közben újabb érthetetlenségek merülnek fel a felhasználó fejében. Avagy a súgó valóban súgó, nem mondja el az összes tudnivalót…

Ám akárhogy törte Youngjae a fejét, sehogy sem tudott rájönni Daehyun tükörfóbiájának okára. Még az is felmerült benne, hogy talán a kicsi Daehyun a költözés előtt szemtanúja lehetett a három alkalmazott meggyilkolásának és egy tükrön keresztül látta az elkövetőt? Erre őszintén kicsi volt az esély, így Youngjae nem tehetett mást, mint elvetette az ötletet, újabb és újabb teóriák gyártását folytatva. Ezekbe hamar belezavarodott, úgyhogy megpróbálta először a felröppenő kérdéseit összegezni.

Ha a Jung család tényleg a gyilkosságok előtt költözött el, mi okuk volt egyáltalán elköltözni? Főleg, ha a Natasha-ügyre nem derült fény? Ha a költözés egy időben történt a gyilkosságokkal, ki követte el őket és miféle indíttatásból? Az áldozatokon miért nem találtak furcsa fekete foltokat, ha a többi sérülésük hasonló volt Daehyun sérüléseihez?

Daehyun hogyan élte túl a támadást kisfiú létére, ha közben ismeretlen fertőzést is elkapott? Hogyan épült fel, ráadásul meglepően gyorsan? Egyáltalán miféle idegen fertőzés lehetett az, ha utána Daehyun szülei nem reklamáltak a kórházban és utána nem is panaszkodtak semmiért? A fertőzés hogyan függhet össze a támadással?

Miért Natasha tűnt el, ha Daehyun volt a kisebb és törékenyebb? A támadók – ha többen voltak - miért hagyták életben a kisfiút, ha az amnézia előtt szemtanúja lehetett Natasha elrablásának? Őt miért nem rabolták el vagy ölték meg azonnal? Daehyun mára emlékezhet az incidensre, vagy azóta sem rémlik neki semmi? Ha dereng neki róla valami, akkor vajon azért lett magántanuló, mert nem bírta az esetet feldolgozni? Mindezekhez hogyan kapcsolódhat a tükörfóbia és a sisakvirág általi önmérgezés?

És a legfontosabb: vajon Daehyunnak Youngjae-hez hasonlóan veleszületett képessége van, vagy csak a támadások óta? Lehetséges volna, hogy a fertőzéstől lett olyan, amilyen? Ha igen, akkor Youngjae miért nem tapasztalt eddig magán soha fekete érelváltozásokat? Ő miért születésétől fogva rendelkezik a telekinézissel és társaival, ha Daehyun nem?

Youngjae annyira beleszédült mindebbe, hogy pihennie kellett. Megdörgölte orrnyergét és lehajtotta fejét az íróasztalára. Irataira borulva bambult el, hátha leállíthatja túlpörgött agyféltekéit. Mire feleszmélt, tolla már a feje mellett lebegett, amit a szeme láttára követett több apró papír fecni. Daehyun is képes erre?

***

A következő hét többi napjára rányomta a bélyeget Jungkook hétfői e-mailje. Youngjae a szabad perceiben is szüntelen a kortársának minősülő páciensén agyalt, mikor pedig beszélgetésekre került vele sor, sosem sikerült burkoltan kiszedni belőle olyan dolgokat, amik Daehyunról szerzett ismereteit bővítették volna. A kísérletek közönséges társalgásokba torkollottak, ugyanis Daehyun azt hitte, hogy Youngjae lazábbra vette a figurát és hétköznapinak tűnő ismerkedésen kívül semmi más nem érdekelte. Emiatt szinte a szó szoros értelmében kezelhetetlenebb lett, általános, már-már érdektelen témákat dobott fel, hogy megtudja, Youngjae pszichiáter gyakornokként hogyan látja ugyanazokat a tényeket, mint ő. Youngjae rendszerint arra gondolt, hogy már csak egy-egy üveg szodzsu vagy sör hiányozna a kezükből, annyira eltértek a tárgytól és ő sem haladt a megfigyelésben semmit…

Azt viszont kár lett volna tagadni, hogy az összes eddigi konfrontálódás ellenére megkedvelte a páciensét. Reggelenként tényleg olyan látványt nyújtottak, mint két öreg cimbora a kocsmapult fölé görnyedve. Ám miután lejárt az idő, minden ment tovább a maga medrében: Youngjae lélegzetvisszafojtva hallgatta Soosye gyerekesnek nem mondható véleményét a világról, a saját tetteiről, az otthoni és a syaorani szellemekről. Valamint újonnan az alkalmazott hiány következtében Youngjae-nek be kellett segítenie délutánonként a Fészeklakók kiszolgálásában.

Daehyun órái sem voltak eseménydúsak. A cigizésen, Chaerinnel való beszélgetéseken és az újabb szökés tervezgetésén kívül nem igazán csinálhatott mást. Kerberoszhoz gyűjtött erőt, de aztán valamiért mégis leépültnek érezte magát, aminek az okára nem tudott rájönni. A syaorani kosztból kizárólag a rizst fogyasztotta, némi tartalmasabb falatra vágyva pedig a cigikből sodorta ki a dohányt és tette bele a rizsbe. Akármennyire is csorgott a nyála a pluszba kapott levesre, egy falatot sem ehetett a beletett nyugtató miatt. Egy-két nap múltán már nemcsak a szökésen rágódott Chaerinnel, hanem szenvedtek is a szüntelen korgó gyomruk miatt, amit már a cigaretta sem nyomhatott el. Ezért a menekülésen kívül már a syaorani konyhán tárolt, nyugtatómentes ételek ellopásán is töprengtek…

Chaerin szentül hitt abban, hogy Jeon Jungkook segíthet nekik. Mikor a fiatal fiú legutóbb járt a Syaoranban, akkor felkereste őt, ekkor Chaerin be is mutatta neki Daehyunt. Ez nem sikerült a legjobban, a várt beszélgetés alig volt tartalmasabb egy poloskafingnál. Ugyan Jungkook megígérte, hogy ha vége a karanténnak és megváltozik a nyomozás menete, akkor ismét meglátogatja őket, de a hangja érzelemmentesen és szokatlanul csengett. Távozásakor Chaerin meg is jegyezte, hogy korábban Jungkook nem viselkedett így, emiatt Daehyun magát okolta.

- Biztos nem vagyok neki szimpatikus, vagy mit tudom én – húzta el a száját.

- Nem hiszem, biztos csak megilletődött valamiért – próbálta cáfolni Chaerin. – De azért remélem, hogy mielőbb visszajön.

Ha a lány tudta volna, hogy mikor bemutatta barátjának a leendő nyomozófiút, pont előtte bízta meg Youngjae Jungkookot Daehyun önéletrajzának kinyomozásával, akkor nem lettek volna efféle elméletei. Mi több, Jungkooknak teljes el is ment a kedve Daehyuntól, mióta kémkednie kellett utána… Persze a fiú nem fűzhetett semmit hozzá, mert csak Youngjae közvetítője volt, de neki is voltak elképzelései, mit akarhatott a gyakornok Daehyuntól. Ám ő egészen másképp közelítette meg az ügyet. Talán Youngjae arra gyanakszik, hogy Daehyun gyilkolt a D-épületben? Amiket megtudtunk róla, nem kizárható, hogy ez lehetetlen.

Jungkook hosszasan ötletelt, hogyan vethetné fel bátyjának, hogy a több száz syaorani közül miért pont Daehyun lehetne az a bizonyos gyilkos, de akkor értelmetlenné válna a titkos munkája és a Youngjae-vel kötött egyezség anonimitása. Mindenki patthelyzetbe került.

Csakhogy a gondozóközponton kívüli élet sem volt akadálymentes mindazok számára, akik nem cellában éjszakáztak. Youngjae-nek rendesen meggyűlt a baja Taóval és a szórakozóhelyével, valamint a lakótársaival is. Az előző heti egy alkalmat eltekintve Tao még inkább Youngjae-n tartotta a szemét – vagy inkább legeltette, ez nézőpont kérdése -, ami miatt a fiú egyre zaklatottabb lett esténként és a hajnalig tartó intervallumban kontrollálhatatlanná vált a képessége. Mindig eltört vagy kárt okozott valamiben, de szerencséjére a forgalmas hely miatt senki nem jöhetett rá, hogy ő hibázott.

Általános kedélyállapotát tovább rontotta a Jongin-Hoseok-Sehun hármas. Naponta többször is paranormálisnak mondható jelenségeket generált körülöttük, emiatt a lakótársai szemében egyre gyanúsabbá vált. Hoseok „nyaklánccá” avanzsálta volna magát, féltés címszó alatt, ám ezt Youngjae nem hagyta, tovább szítva maguk között a feszültséget. Barátságukat már leginkább a szinusz függvény ábrájához lehetett hasonlítani: szabályos időközönként egyszer fent, egyszer lent…

***

Fülledt, júliusi szellő tépett bele fekete hajába. A Kelet-kínai-tenger sós illatát úgy érezte orrában, mintha a Csendes-óceán aromáját szagolta volna parfümként. Ugyanúgy népes, parti városban volt, mint eddig, mégis másképpen viszonyult hozzá. Talán azért, mert az érkeztével egymásnak feszült a múlt és a jelen membránja, más szavakkal kifejezve nem kellett volna ott lennie, ahol éppen ácsorgott...

Egy kis feltöltődésre vágyott, mielőtt belevetette magát a képzeletbeli időgépbe és felidézte Daehyun helyett is a tíz évvel ezelőtti eseményeket és médiumként a fantáziáját segítségül hívva rekonstruálta azokat. Youngjae a Japán-tenger látványához volt szokva, így nem tudott teljesen kiürített fejjel belevágni a dolgába. De ez ezzel jár, ha az ember a múltat bolygatja, még ha jó szándékkal is.

Karórája szerint pár perccel múlt dél. Mindenki az ebédjével volt elfoglalva nemcsak adott négyzetkilométeres körzetben, de az egész országban is. Kevesen lehettek azok, akik nem a jól megpakolt tányérjuk föle görnyedtek és Youngjae azon kevesek közé tartozott. Őt a korgó gyomra ellenére nem érdekelte más Daehyun lezáratlan múltján kívül. De miért is evett volna, hiszen nem azért utazott négy és fél órát autóval, hogy aztán a fejét tömje. Enni bárhol tud, de Incheon számára nem ez a hely, ezzel a gondolattal szállt vissza a Jungkook haverjától, Im Changkyuntól kölcsönkért autóba.

Youngjae őszintén meglepődött és hálás is volt azért, amiért az I.M álnéven ügyködő srác ennyire segítőkész volt, holott neki semmi érdeke nem származott a nyomozásból, de Youngjae inkább nem firtatta. Ajándék lónak ne nézd a fogát, emlékeztette magát. Talán I.M csak örömszerzésből csatlakozott Jungkookhoz, hiszen komoly számítástechnikai szakembernek készült és a hackerkedés volt a hobbija, de sosem árt, ha az embernek van legalább egy ilyen ismerőse. Meg amúgy sem tudott volna kihez fordulni autókölcsönzést illetően, I.M-nek legalább nem kellett magyarázkodnia, miért volt rá szüksége.

Átszellemülve járta az utcákat a megadott címet keresve. Két megállót tervezett: az egyiket a régi Jung-háznál, a másikat annak az épületnek a környékén, ahol anno Daehyunt sebesülten találták. Belőni se tudta, mindez mennyi időbe fog kerülni, de nem stresszelte magát miatta, hiszen szombat volt és bőven ráért kifogásokat gyártani lakótársainak, milyen sürgősen elintézendő ügye támadt az ország másik felében fekvő Incheonban. A részletes magyarázkodást úgysem kerülhette el, tekintve, hogy hétvége ellenére reggel hétkor kelt és fél órával később már előzetes figyelmeztetés nélkül spurizott ki a dormból, maga mögött hagyva döbbent barátait. Miután a megbeszéltek szerint Youngjae átvette I.M kocsi kulcsát és belevágott a hosszú autóútba, folyamatosan kinyomta telefonján a hívásokat. „Jól vagyok”, írta egyszer Hoseoknak és ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

A lekicsinyített kastélynak kinéző ingatlan ormótlanul, már-már düledezve emelkedett a látóhatár fölé. Youngjae-t egyenesen kirázta a hideg a Syaoranra hajazó épület láttán, ami csaknem ugyanolyan veszélyeket tartogatott. Akármi is történt pontosan egy évtizeddel korábban a falai között, intenzív negatívságot sugárzott magából. Nem csoda, hogy azóta senki nem költözött a Jung család helyére. Lemerte fogadni, hogy annak idején nem hagyták hátra a házat tele értékes bútorokkal, de amit mégis bent felejtettek és mozdítható volt, azt már kilophatták a helyi csavargók.

Hajlékonyságát megcsillogtatva mászott át a kapun, mint ahogy elmondása szerint Daehyun is tette gyerekként. Könnyen bejutott a házba és vakmerő bátorsággal vágott neki a felfedezésnek. Elég jól látszott, melyik helyiséget mire használták, milyen szerepet töltött be a pénzes család életében, így Youngjae könnyen kiigazodott és az emeletre feljutva egyből Daehyun régi szobája után kutatott. Az ajtó nyikorogva tárult ki, ahogy elfordította a kilincset. Ám amit a tágas helyiségben talált és érzékelt, arra nem volt eléggé felkészülve.

~**~

Sikoly a sötétben. Nem hallhatta, mégis megborzongott tőle. Nem láthatta a történéseket, mégis legszívesebben elfordította volna a fejét és lehunyta volna a szemeit. Nem volt szemtanú, mégis idegesen dobolt ujjaival a kormányon. Megfogalmazódott benne, hogyha tehetné, visszaszívna minden rosszat, amit eddig Daehyunra mondott vagy róla gondolt. Őszintén sajnálta a fiút, mikben lehetett része kiskora óta.

Szidta magát, akár a bokrot, amiért a legelső találkozásuk alkalmával túlreagált egy viccet és a fiút a Darázsfészekbe juttatta. Nem érdemelte meg, nem szolgált rá erre a szenvedésre. Azonban már nem lehetett mit tenni, főleg azok értelmében, amik láthatatlanul, de Daehyun önéletrajzában szerepeltek, kiegészítve a publikusnak mondható élményeit - amiket csak egy hozzáértő olvashatott el és értelmezhetett.

Több mint tizenkilenc évébe került, mire eljutott odáig, hogy Youngjae alaposabban megismerje önmagát. És ehhez is mire volt szüksége? Egy másik ember élettörténetére. Pontosabban kifejezve egy olyan emberszerű lény élettörténetére, akit a könyvtári incidenseket leszámítva nem egészen két hete ismert. Aki elől legelőször bujkált. Akit veszélyesnek titulált és elítélt. Akit konkrétabb ok nélkül akart utálni, holott a munkája sem ezt várta el tőle. Sőt semmi más nem várta el. A két dudás nem fér meg egy csárdában mondást teljes értékűnek gondolta az esetükben, pedig a kettejük ügye pont nem a versengésről vagy a területfelosztásról szólt. Két magányos farkas, akiket a sorsuk és a kilátástalanságuk összekötött egymással, és akik tagadhatatlanul többre vinnék együtt.

Youngjae szégyellte magát, amiért eddig lekezelően bánt a páciensével. Fény derült rá, az ország megközelítőleg ötvenmilliós lakosságából talán Daehyun az egyetlen, aki annyira közel állt hozzá személyiségileg, és akivel egyes vonásaikban is egyeztek. Egyelőre Youngjae-nek nem volt tudomása más koreai démonról.

Hülyeség lett volna azt feltételezni, hogy „hivatalosan” tényleg csak Daehyun az egyetlen, mert neki is szüksége volt valakire, aki által megfertőződött a fenevadságot generáló kórsággal. De Youngjae-t ez átmenetileg hidegen hagyta, csak az az egy ismert egyed foglalkoztatta, aki miatt háromszázharminc kilométert tett meg oda és vissza. Az a személy, aki a sötétségben lehet számára a gyertya lángja. Már nemcsak a páciensnek volt szüksége a dokijára, hanem fordítva is. Kölcsönös adok-kapok, amiből bármi kisülhet. Segítségnyújtás ide vagy oda, nem lehet jó vége annak, ha egy démon van bízva egy… Kire is?

Youngjae hitetlenkedve csóválta a fejét egy piros lámpánál. A mellette álló autó sofőrje türelmetlenkedve várta, mikor vált zöldre a jelzőfény, ezzel szemben a gyakornok azt kívánta, bárcsak ő is annyira gondtalan lenne, hogy csak a lámpával kelljen törődnie. Erről szó sem lehetett, elvégre saját magával kellett szembenéznie. Azzal a sorsfordító ténnyel, hogy talán ugyanaz az ok felelős az ő Erejéért, mint Daehyunéért.

***

- Gondoltál egyet és hirtelen felindulásból lementél a térképről? Fel akartál fedezni egy új kontinenst, vagy mi?

Hoseok felpaprikázva támaszkodott Youngjae szobája ajtófélfájának. Karba tett kezekkel várta, míg Youngjae szólásra nyitja a száját, de a fiú némán pakolta ki a „kirándulásához” szükséges holmijait a táskájából.

- Ügyet intéztem – mondta a fekete hajú nyugodt hangvételben.

- Miféle fontos, elhalaszthatatlan, szupertitkos ügyed lehetett Incheonban? Hm? Az ország másik felében?!

- A felmenőim után nyomoztam – kamuzott Youngjae.

- Ó, persze, a felmenőid után… - bólogatott Hoseok lekanyarított szájjal, szkeptikus arckifejezést öltve magára.

- Mi ebben a hihetetlen?

- Jae, ne fárassz már. Igaz, hogy tisztelnünk kell az őseinket, de könyörgöm, ők halottak. Ne mondd már azt, hogy ez az állítólagos nyomozás nem várhatott tovább és még csak nem is beszélhettél róla nekünk!

- Ha előre szóltam volna, akkor meg azzal nyaggattál volna, hogy ez az egész miért pont most jutott eszembe, s a többi – vágott vissza Youngjae fel se pillantva lakótársára. – Na, akkor mi a megoldás?

- Már semmi, hiszen elmentél.

- És visszajöttem. Akkor tényleg lenne okod kiborulni, ha Incheonban maradtam volna.

- Ez nem indok arra, hogy miért nyomtad ki rendszeresen a telefont. Vezetés közben nem értél rá elmondani, hova utaztál? Apropó, honnan szereztél kocsit?

- Egy ismerősömtől – vágta Youngjae a lehető legtömörebbre. Ekkor nézett fel először Hoseokra és látta, hogy további választ követel. – Im Changkyun a neve.

- Még soha nem említetted – húzta el a sötétbarna hajú a száját.

- Nem olyan rég óta ismerem.

- Akkor elég hamar közel kerülhettél hozzá ahhoz, hogy kölcsönkérd a járgányát…

- Segítőkész, ő ma amúgy sem ment sehova – vont vállat Youngjae.

- Aish, ha szóltál volna, rendeltem volna neked taxit, hogy ne kelljen más autóját használnod!

- Sokkal macerásabb lett volna, Hobi, lásd be. Másrészt nem tudhattam előre, meddig maradok Incheonban.

- Miért, felástad az őseid sírját? – ráncolta a szemöldökét az ajtóban álló, kissé nevetve.

- Nem egészen, régi lakóhelyeket kerestem fel – folytatta Youngjae az improvizálást.

- Értem – válaszolta Hoseok, elnyújtva a szót. – És mire jutottál?

- Hobi, befejeznéd? – emelte meg Youngjae a hangját. - Esettanulmányt ne írjak neked? Ha igen, osztályozni is akarod?

- Csak egy ártatlan kérdést tettem fel! – szabadkozott Hoseok. – Bocs, hogy érdekel, mi történt veled!

- Nem vagy az apám – morogta Youngjae. - Pont azért költöztem anno kollégiumba, hogy távol legyek az igazitól. Nincs szükségem pótapára se. Elég az, hogy néha Eunin helyét akarod átvenni. Ne akarj még családfő is lenni.

- Pedig sokszor komolyan szükség lenne itt egy emberre, aki a kezében tartja a dolgokat.

- Azt a szerepet Jongin már elvállalta, köszi – húzta Youngjae maga elé a laptopot.

Hoseok dühösen fújtatott egyet és öblös léptekkel ment az ágyhoz. Leült rá és Youngjae mellett törökülésbe húzta magát. Barátja mindezt fintorogva kísérte figyelemmel.

- Lehet egy kérdésem? Miért van az az érzésem, hogy egy hete valamit rejtegetsz előlem? Emlékezz arra, hogy korábban mindent gátlások nélkül beszéltünk meg, most viszont valami megváltozott. Ne fogd a Syaoranra, mert már a gyilkosságok előtt is összevesztünk emiatt.

- Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni – suttogta Youngjae és visszafordult a laptop irányába.

- Ezt mondtad a megismerkedésünkkor is! Vagy még mindig fennáll ugyanaz a probléma?

- Az a probléma azóta fennáll, amióta az eszemet tudom. Azóta se kaptam senkitől választ a kérdéseimre, ennyi – felelte Youngjae, de nem sikerült közömbösnek maradnia.

Az előttük heverő laptop monitorja villódzásba kezdett, Youngjae mobiljának a képernyője az éjjeliszekrényen, Hoseoké pedig a zsebében villant fel. Az íróasztalon álló kislámpa és a plafon közepéről csüngő darab égője úgy fénylett fel néhány pillanatra, mintha éppen kialudtak volna.

- Na, most már elegem van abból a sok idióta jelenségből, ami ebben a lakásban történik! – panaszkodott Hoseok.

Meglepődve tapasztalta, hogy Youngjae hirtelen olyan bánatosnak tűnt, mint egy kisgyerek, aki elől megvették az utolsó nyalókát. Hoseok homloka ráncba szaladt, de barátjának nem akaródzott bármit is mondani.

- Mi az, te nem akadsz ki?

- Már megszoktam.

- Micsodát?

- A megmagyarázhatatlan jelenségeket. Ezekről szól az életem – hajtotta le Youngjae a fejét, majd a bent tartott levegő kifújása után keserűen pillantott fel a nagy lámpára.

***

Egyetlen alkalmat sem tudott mondani, mikor ennyire várta, hogy elteljen a hétvége. A syaorani merénylet és az összes többi borzalom ellenére különös izgatottság lett rajta úrrá, mikor átlépte a gondozóközpont bejáratának szegélyét. Még a magasztos épületegyüttes kisugárzását is máshogyan érzékelte, már korántsem tűnt annyira túlviláginak. Ez ellentmondásos volt azzal, hogy Youngjae mennyire padlót fogott a régi Jung-házban és az összeomlás szélén álló, elhagyatott elmegyógyintézetben jártakor. Ám akármennyire érzett késztetést arra még szombaton, hogy mindent töviről hegyire elmeséljen lakótársainak, inkább megkímélte ettől őket és magát is. A legalkalmasabb személy, akinek erről egy árva szót is mondott volna, annak pont nem fakadhatott ki. Nem tehetett mást, minthogy a látottakról vezetett jegyzetei az egyik füzetében lapultak a táskájába aljában.

Soosye meg is jegyezte, hogy Youngjae mintha egy fokkal jobb állapotban lenne. „A hétvégén alkalmam nyílt kipihenni magamat”, válaszolta a kislánynak, holott ez csakugyan szedett-vedett hazugság volt. Azok után, amik kiderültek számára az Incheonba utazáskor, annyit sem tudott aludni, mint a hét előző napjain. Olyan értékes információk birtokában az ember minden lehetett, csak nem nyugodt, főleg nem kipihent és felüdült. Az igazság fáj, és Youngjae csak azért nem tűnhetett letörtnek, mert álcához folyamodott. Egy vidámnak tűnő embertől mégis ki kérdezné meg, hogy mi baja van? Nos, Jung Daehyun igenis feltette ezt a kérdést…

- Gond van?

- Miféle gond…?

- Csak mert kapkodsz, csapongva beszélsz, és nem hallgatod végig, amit mondani akarok – sorolta Daehyun panaszosan. -  Be se fejezem a mondandómat, de közbevágsz egy újabb kérdéssel.

- Ó, bocsáss meg. – Youngjae sóhajtva beletúrt a hajába. Vett néhány mély lélegzetet, Daehyun ezt csendben nézte végig. – Hol is tartottunk?

Az idő múlásával Youngjae egyre inkább kezdte azt érezni, hogy Daehyun az egyedüli személy, akivel értelmesen tud beszélgetni. Alig két hét leforgása alatt fényév távolságra került Hoseoktól, Sehuntól és Jongintól, holott velük élt egy fedél alatt már egy éve, míg elviekben Daehyun csak a páciense volt. Elviekben…

Nem tudta türtőztetni magában azt az összetett érzést, ami az idegességből és a kíváncsiságból tevődött össze. Szorongott attól a tudományos-fantasztikus megállapítástól, hogy egy démonnal társalgott pszichológiai magaslatokban. Attól meg az izgatottságát kellett visszafognia, hogy még mik derülhetnek ki velük kapcsolatban. Mert ez az ügy már rég nem Daehyunról szólt, sőt igazán soha nem szólt kizárólag róla. Amióta a két fiú a belső radarjaikkal észrevették egymást, nem lehetett csak egy-egy „fura szerzetről” beszélni. Akkor bárki megmondta volna, hogy már csak idő kérdése és szembe kerülnek egymással.

Ezek mellett más is kavargott Youngjae-ben: részvét, sajnálat, bocsánatkérés, bajtársiasság, önzetlenség, tudásvágy. Ám túl korán volt ezek kimutatásához, egyelőre kontrollálnia kellett azt a kérdészuhatagot, amit Daehyunnak tartogatott. Mi fog történni, ha kitálal? Mennyire fog tovább fejlődni a viszonyuk? Daehyun már említette Chaerint – Youngjae emlékezett is rá, hogy Daniel gondoskodik róla -, ám most jutott el odáig, hogy beismerje, a lánynak bizony nem eshetett nehezére megkedvelni az egyik leggazdagabb koreai család tagját. Youngjae megvitatta magával, hogy ha Daehyunnal nem kéne a Syaoran falain belül találkoznia, akkor egészen jó haverok lehetnének. Az idősebb fiú démonsága már csak koktélcseresznye volt a habos tortán – és az a gyümölcs csintalanul csücsült a torta tetejének közepén, Youngjae üres bendőjére várakozva.

***

Tetemes lelki tehert jelentett Youngjae számára magában tartani az Incheonban tapasztaltakat. Daehyun megüresedett szobája és az elmegyógyintézet helyiségei… Youngjae egy napjában többször is elolvasta a – tőle nem megszokottan – macskakaparással összeírt vázlatait a megfigyeléseiről. Miután eltette a jegyzeteit, rendszerint azon töprengett, vajon meddig kell még várnia, hogy teljesen megnyílhasson Daehyunnak. Mikor fog eljönni az az időpont, amikor gátlások nélkül érdeklődhet a képességükről a maradéknyi megválaszolatlan kérdés miatt.

Harmadik hete „szívták egymás vérét”. Szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult eltitkolni Youngjae-nek Daehyun elől azt, valójában mennyi mindent tudott róla. Ám nem volt mese, a belső fenevad létezése nem riasztotta el a gyakornokot, még ha először ezt is hitte. Azt vette észre, hogy már korántsem járt be a Syaoranba olyan gyomorgörccsel, mint azelőtt. Egy éve segédkezett, ehhez képest egy személy képes volt rövid időn belül megváltoztatni a hozzáállását a munkájához.

Természetesen ettől még ugyanúgy keresett másik éjszakai műszakos melót, mert a Tao’s légköre annyira fojtogatóvá vált, mint a klórgáz. Nem egyszer Jongin és Sehun együttesen nyugtatgatták Youngjae-t hajnalban, ő pedig Hoseokot igyekezett lecsillapítani, nehogy felkerekedjen és bemenjen balhézni Taóhoz. Alapjában véve a másik pszichiáter hidegvérű volt, de egy ideje a nyugodt természete kámforrá vált. Amivel pedig igazán fel lehetett újonnan hergelni, az Tao szemétkedései Youngjae-vel.

Hogy mik tették még érdekesebbé a napjait? Nővére aggasztó telefonhívásai a Grand Yongból és a visszatérő látomásálmok. Mindezeknek központjában változatlanul az Árnynak elnevezett sorozatgyilkos szerepelt, és ugyan az ő álarca mögött közönséges halandó lapulhatott, Youngjae mégis jobban tartott tőle, mint Daehyuntól. Eltökélte, hogyha végre normálisan beszélhet Daehyunnal a velük történő misztikumokról, akkor mindenképpen beszélni fog neki Árnyról és a róla szóló dolgairól. A Yoo fiúnak ismét az az előérzete támadt, hogy a közeljövőben történni fog egy fordulópont, ami Eunin munkahelyére is vonatkozott.

Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem élvezte a vele egykorú páciensével töltött perceket. Ha tagadná, Daehyun felhozná ellenérvnek azokat a pillanatokat, mikor Youngjae jóformán szélesebben mosolygott egy felhasított szájú bohócnál vagy annyira nevetett, hogy erőlködve szerezte vissza önfegyelmét, nehogy túlságosan elveszítse tekintélyét a Fészeklakó előtt. Ám Daehyunnak meg se fordult a fejében, hogy a pszichiáter a kötetlenebb beszélgetéssekkel „leereszkedik a pornép közé” vagy „komolytalanná válik”. Amúgy sem tudta elképzelni, hogy a Syaoranban megsérült lelkének ápolója egy fapofa, sablonos kérdezz-felelek társalgásokat lebonyolító automata legyen. Youngjae úgy tetszett neki, ahogy volt, még úgyis, hogy próbálta előle elrejteni az Erejét…

Jungkook és Youngjae nem szakította meg a kapcsolatot, a lezáratlan gyilkossági ügyek miatt sem – Jungkook információkat szivárogtatott ki neki. Youngjae beszámolt a fiúnak a felmerült terveiről, aki ezeket továbbította I.M-nek, ezért péntek délutánra a hacker ismét felajánlotta autóját a pszichiáternek.

A kiderített cím szerint a célban volt. Zsebre vágta a Jungkooktól kapott cetlit, leparkolt a keresett házzal szemben, majd hevesen kalapáló szívvel becsengetett a kaputelefonon. Odabent egyből megakadt a fogaskerék, a bent tartózkodók füleiket hegyezve várták a legközelebbi cseléd mondanivalóját a kint várakozó emberről.

- Látogatónk érkezett – tipegett be a cseléd társalgóba, ahol szokásukhoz híven a „nagyasszonyok” éppen csicseregtek.

- Ki az, ismerjük?

- Valami Yoo Youngjae – kezdett bele a nő, de Jooyeon asszony a szavába vágott, még mielőtt folytatta volna.

- Nem ismerek ilyen nevű férfit. Kérdezze meg, hogy a férjem munkatársa-e!

- Daehyun pszichiáterének mondja magát.

Jooyeon és Subin sokat mondóan összenéztek, mélyen ülő szemeikkel idegesen meredtek egymásra. Egy perccel később a tizenkilenc esztendős fiú már szintén a társalgóban álldogált, égető pillantások kereszttüzében. A rövid bemutatkozást követően a jelenlévők közül mindenki némán figyelte Youngjae mozdulatait, mintha tartottak volna tőle.

- Maga Daehyun orvosa, ugye? – ereszkedett vissza helyére Jooyeon, mellé Subin telepedett.

- Nem, nem vagyok orvos – javította ki Youngjae „az orvosok mindenhez értenek” tévhitet. - Én csak a mentális állapotával és a lelki gondjaival foglalkozom.

- Akkor mit keres itt? – kérdezte Jooyeon.

- Tessék?

- Miért nem hozza ki Daehyunt, ha már úgyis annyira ráér? – folytatta Subin, mintha a húgával egy rúgóra járt volna az agyuk.

- Ez nem ilyen egyszerű, de segíthetek. – Youngjae próbálta menteni a menthetőt, táskáját maga mellé helyezte a bőrrekamién.

- Ha nem egyszerű, akkor mégis hogyan, ha szabad kérdeznem?

- Pazuzu démon vagyok.

Eme kijelentése annyira mellbevágóra sikeredett, hogy azt lehetett hinni, a társalgóban még a légy is abbahagyta a zümmögést röptében. Youngjae nem nézett körbe, de tudta, hogy a két középkorú nőn kívül legalább még két-három cseléd eresztett gyökeret az oszlopoknál támaszkodva.

- Hogy mit mondott? – pislogott zavartan Jooyeon.

- Daehyun nem mondta el, hogy micsoda ő, de rájöttem. Azt nem szeretném taglalni, hogy hogyan, de nagyjából sejtem, hogy mivel küzd. Hasonló cipőben vagyok – foglalta össze tömören Youngjae, majd várta, hogy a vele szemben ülő két nő közül az egyik mondjon erre valamit.

- Folytassa.

- Valószínűleg több démonfajta létezik vagy létezett, mert Daehyun nem pazuzu, mint én. Abban különbözünk, hogy őt fertőzés változtatta át, míg én ilyennek születtem. – Még Youngjae-nek is hihetetlen volt ezeket kimondani. - Feltehetőleg az őseim közül valaki összeházasodott egy démonnal, bár erre nincs konkrét bizonyíték rajtam kívül. Tudom, mire gondolnak, de az én szemem nem lesz fekete. Annyira régen élt a démon felmenőm, hogy csak a természetfeletti képesség alakulhatott ki bennem. 

- Ez örökletes?

- Igen, de bizonyos körülményektől függhet, mitől gyengül vagy lappang ez az adottság, ami sanda gyanúm szerint egy génmutáció eredménye lehet. A fertőzhetőségre és hasonlókra nem tudok ésszerű magyarázattal szolgálni. Talán az egyik démonfajta képes emberekhez hasonlóan szaporodni, míg a másik csak átváltoztatással. De az is előfordulhat, hogy mindegyik képes mindenre, ha egyáltalán van kettőnél több fajta.

- Szóval, ha lesz unokám… - fordult Jooyeon Subin felé.

- Elnézést, hogy közbevágok, de emiatt egyáltalán nem kell aggódnia, asszonyom. A fia…

Youngjae igyekezett gyorsan a megfelelő szavakat keresni, de végig az volt a száján, hogy „valószínűleg meleg”. Daehyunnak nem voltak az elmondásai szerint nőügyei, holott feltűnően jóképű férfinak számított, akárhol járt. Ez nem jelentette azt, hogy Daehyun aszexuális volt, hiszen állítása szerint érzett nemi vágyat, csak még ő maga sem tudta, miért, kiért és hogyan. Mint egy pubertás elején fejlődésben megállt kisfiú… Ha igaz is lenne Youngjae gyanúja, akkor sem neki kéne erről felvilágosítania egy anyát, így rögtönöznie kellett egy fedőérvet.

- Biztos nem vállalna családot – fejezte be a megkezdett mondatot.

- Miből gondolja ezt? – kerekedtek ki Jooyeon szemei.

- A pszichiátere vagyok, beszélek vele… A szakmabeliek közül mindenki le tud vonni következtetéseket apróbb elszólásokból is, ez a feladatunk. Valamint nem lehetett nem észrevenni Daehyun viselkedéséből, hogy mennyire küzd a benne lévő fenevad ellen. Jó példa erre a sisakvirág kivonat, amivel ugye mérgezte magát. Szóval nem hiszem, hogy a gyerekeit is hagyná szenvedni.

- Honnan tud maga a sisakvirágról? Talán maga is azt használja?

- Dehogyis. Mint már mondtam, nekem nincs rá szükségem. Daehyun táskájában és a vérében is találtak a sisakvirágból, miután megtalálták. Nem tudom, hogy mennyi ideje használhatta a szert, de azon a hétfőn a szervezete megelégelte a mérgezést és ezért ájult el.

- Én nem erről tudtam! Seunghyun azt mondta, hogy Daehyun napszúrást kapott és csak a kivonatos üvegcsék miatt vitték a kórház helyett a Syaoranba! 

- Emlékezzen vissza arra a hétfői napra, asszonyom – fonta össze Youngjae az ujjait. - Aznap délután szakadt az eső, így Daehyun nem kaphatott napszúrást.

- Ez a sok hazugság – fintorgott Jooyeon. – Egyáltalán hogy lehetséges az, hogy maga is démon, de nincs fekete szeme, hegyes fogai és gyilkolási vágya? Hogyan tudja maga ezt kezelni?

- Sehogyan. A démonságból nekem csak a gondolatátviteles tárgylebegtetés és az időjárás befolyásolása maradt. Biztos többre lennék képes, ha nem lett volna a démonvér embervérrel „felhígítva” generációkon keresztül. A testvérem és a szüleim átlagosak, de valamiért mégis kijött rajtam egy-két adottság. Hiába lett képességem, nem egyezik meg mindenben Daehyunéval, de ettől még érezzük egymás Erejét.

- Ez mind szép és jó, de ha magának nincs szüksége semmilyen „gyógy kúrára”, akkor hogyan tudna segíteni az unokaöcsémen? – kotyogott közbe Subin. - Erre még mindig nem adott egyenes választ.

- Még dolgozom az ügyön. Tudom, ez nem biztató, de az igazgató csak akkor lesz hajlandó kiengedni Daehyunt, ha látszódni fog a viselkedésén szembetűnő változás. De még nem csillapodott le eléggé, szinte a homlokára van írva, hogy újabb szökésen töri a fejét. Amíg nem törődik bele a helyzetébe, addig nem igazán tehetünk semmit.

- Akkor várjunk a végtelenségig? – emelte meg Jooyeon a hangját.

- Nem, csak addig, amíg át nem reformálom valahogyan Daehyunban a fenevadat.

- Ó, akkor nézzük. Maga egy továbbalakult, legyengült démon, de pont emiatt nem talál egyelőre megoldást a fiam problémájára – vette sorjába Jooyeon. - Minek jött ide, ha sötétben tapogatózik? Képes volt idejönni és azt mondani, hogy ki fogja hozni a fiamat, de igazából lövése sincs, hogyan? És mi lesz akkor, ha a maga társasága ellenkezőleg fog hatni Daehyunra? Ha a visszaszorítás vagy az elpusztítás helyett csak felbőszíti és sokkal kilátástalanabb lesz a helyzete? Ezért van még mindig itt? Hogy feleslegesen felidegesítsen engem?!

- Nem, asszonyom, szó sincs erről!

- Nem-e? Tudja bármivel is cáfolni, hogy nem oktalan az aggódásom? Hogy a maga drágalátos terve nem fog a viszályára fordulni? Bár nem értek ehhez az egész démonos dologhoz, maga sem ért hozzá sokkal többet! Lehet, hogy Daehyun rá fog ébredni arra, hogy fenevadnak lenni sokkal jobb és végérvényesen el akarja majd hagyni az emberi külsejét… - kesergett Jooyeon. - Az én kicsi Wonwonom… Nem is értem, miért tűröm meg még mindig itt a házamban! Daehyun a fiam, viszont ön, Youngjae, csak egy mihaszna „izé”, aki további bajt hozhat ránk!

- Nem, félreérti! Én csak vázolni akartam a kilátásokat és mire lehet számítani! Engem csak a jó szándék vezérelt!

- Az lehet, hogy a démonság már csak lappang a családjában, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen meg is szűnt a szörnyekre jellemző viselkedés és hátsószándék! Bármikor meggondolhatja magát, bármikor előtörhet ez a kórság. Kicsi erre az esély, de az a kicsi is valami! Már megbocsásson, de amíg jó híreken kívül csak találgatásokról tud beszélni, addig nincs itt semmi keresnivalója.

Youngjae egyik pillanatról a másikra arra eszmélt, hogy „udvariasan” kipaterolták a rezidenciáról. Hiába próbált volna ellenkezni és meggyőzni Jooyeon asszonyt, a nő felháborodása annyira megemelte benne a pumpát, hogy a következő felszólalásakor szétrobbantak a dohányzóasztalon álló borospoharak. A kisebb szívinfarktus teljesen megtette a hatását, esélye sem volt a fiúnak arra, hogy még néhány percet maradhasson…

A cselédek szemszögéből sokkal megrázóbb esemény lehetett Youngjae és a ház úrnője közötti vita, mint azt a nevezett felek észlelték. Mi több, egy titokban hallgatózó személy számára egyenesen szórakoztató látványnak bizonyult a pszichiáter gyakornok felbukkanása. Seunghyun végig egy fal mögött hallgatózott. Nem állt szándékában feltűnően megjelenni és leülni a társalgóban, mert mikor egy közeli helyiségből meghallotta a cseléd szájából Yoo Youngjae nevét, azonnal levágta, hogy valami szar lehet a levesben – amiről talán nem is szabad tudnia.

A váratlanul betoppanó alany távozása után Seunghyun felsietett az emeletre és kikapta zsebéből a telefonját. „Youngjae Daehyun pszichiátere, itt volt nálunk!” A küldés gomb megnyomásával fogta fel, hogy az üzenetével milyen lavinát indíthat el. Ahhoz viszont nem volt bátorsága, hogy utóiratként leírja a másik döbbenetes igazságot. Olyan kicsi a világ, gondolta. Hoseoknak már pusztán az sokkoló lesz, hogy pont a legjobb barátja kezeli az ő unokatestvérét. Semmi értelme nem volt annak, hogy Hobi figyelmeztette Jae-t a veszélyre, hiszen ő is egy orbitális veszélyforrás. Így hát Seunghyun nem akarta tovább szítani a tüzet azzal, miszerint Hoseoknak egy démonsarjjal kell egy lakáson osztozkodnia.