XVIII-XIX. rész

Felüthette volna az értelmező kéziszótárt megfelelő szó után kutatva, de azt a kifejezést még nem találták ki, ami kellően jellemezhette volna Hoseok érzéseit. Az utóbbi három hét eddig sem volt zökkenőmentes, de Seunghyun SMS-e újabb mélypontot generált. Egy csapásra világossá vált, mit keresett Youngjae múlt szombaton Incheonban: a Jung család másik fele annak idején abban a városban lakott.

Hoseok hiába hívta fel Youngjae figyelmét, hogy legyen körültekintő és óvatos a szabadlábon lévő gyilkos miatt, reménytelen ügynek bizonyult a dolog. Belátta, hogy a barátja akkor sem tehetne semmit, ha szánt szándékkal akarna, hiszen ő maga volt a gyilkos pszichiátere. Megkísérelhetne eltávolodni tőle, ám az olyan lenne, mintha fényes nappal próbálna járkálni az utcán árnyék nélkül. Nem lehetetlen, de teljesen értelmetlen próbálkozni…

A féltés mértékének megugrásán kívül egy alattomos, zöld szemű szörny környékezte meg Hoseok háza tájékát. Nem tudta elkergetni magától, függetlenül attól, hogy kiabált-e vagy sem. Már pedig legszívesebben ezt tette volna, akkor se változott volna a szituáció, amibe került. A lakótársa, akivel már egy éve élt egy fedél alatt… A barátja, aki már két éve adott neki erőt a társaságával… Az ő unokatestvérét kezelte a Syaoranban. Hoseoknak meg se fordult a fejében, hogy valaha is történni fog vele ilyesmi. Szembesülni azzal a ténnyel, hogy a számára egyik legfontosabb személy pont azzal volt összezárva, aki elől amúgy menekülnie kéne.

Hoseok nekidöntötte fejét a fürdőszobaajtónak. Vére egyenesen forrt az ereiben, amiért Youngjae személyesen is megismerte Daehyunt, az meg már ráadás volt, hogy hetente öt alkalommal összeültek és beszélgettek. Amint Hoseok elrugaszkodott az ajtótól, egyenest a zuhanyzó felé tartott, hátha kimoshatja pórusaiból azt a féltékenységet, aminek a létezésében korábban nem hitt. Árboccsomóvá gubancolódott össze a gyomra, miközben elképzelte Youngjae irodájában a két delikvenst, ezért egy pillanat alatt ledobta magáról az összes ruháját és megengedte a jéghideg zuhanyt.

Hoseok mélyeket lélegzett, nehogy túlságosan elveszítse a fejét. Minden izma megfeszült, szíve hevesen kalapált a mellkasában. Mérhetetlen dühe úgy támadt fel, akár a főnix, bár konkrétan nem tudta eldönteni, miért volt haragos. Mert Daehyun a Syaoranba került? Mert Youngjae az ő kezeltje? Mert a sors felmutatta Hoseoknak a középső ujját és leszarta az ő érzéseit? Mert az ő erőfeszítése nem akart megtérülni? Mert Youngjae útját valami felsőbb hatalom szándékosan keresztezte Daehyunéval?
Hoseok átkozta azt a napot, mikor a család másik fele Busanba költözött. Átkozta azt a napot, mikor Daehyun a Syaoranba került. Átkozta azt a napot, mikor nem faggatta ki a barátját alaposabban a munkájáról. Valamint átkozta azt a napot is, mikor ráébredt, mit jelent neki Youngjae igazából.

***

Youngjae egy olyan macskához tudta magát hasonlítani, akit jól kipateroltak a lakásból, mert összepiszkította a szőnyeget, karmaival szétmarcangolta a bársonypárnákat és bele is evett az asztalon hagyott ételekbe… Eléggé megalázónak érezte, hogy ő segíteni próbált, mégis csak kemény, ledegradáló szavakat kapott cserébe. Ma már senkinek semmi nem felel meg. Kevés jó szándékú ember van, de pont emiatt őket is félreértik. Milyen szar ördögi kör ez! Talán ezért is értenek olyan kevesen a matematikához: semmi logikájuk nincs és félnek az ismeretlentől.

Csalódottan passzolta vissza Changkyunnak az autóját, majd egy képzeletbeli fehér zászlóval a kezében kullogott hazafelé. Az előérzete azt súgta, hogyha így folytatja, akkor még azelőtt bőrig fog ázni az esőben, mielőtt belépne a lakásba, így próbálta valamivel felvidítani magát, nehogy az Ereje sötét gomolyfelhőket vonzzon a város fölé. Mert, ahogy megtudta, pazuzu démon leszármazottként bizony érzékeny az időjárásra. Bár ezt eddig is tapasztalta, de nem akart ismét meggyőződni róla.

Mire felért az emeletre, már félhomály uralkodott a dormban, a felhők ellepték a környező eget, ezért vajmi kevés napfény szűrődött be az ablakokon. Látszólag túlvilági nyugalom pangott, de ez csak a mézesmadzag volt, amivel Youngjae nem törődött. Hallotta, hogy Sehun és Jongin jól szórakozott valamilyen műsoron, de akármennyire szeretett volna csatlakozni hozzájuk, a letörtség miatt nem vette erre rá a lélek.

Búsan caplatott a szobája felé, a mellette lévő ajtó be volt csukva. Nem kellett megkérdeznie Sehunt és Jongint, hogy Hoseok egyáltalán a dormban volt-e, mert érezte a jelenlétét. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy benyisson vagy ne. Végül a kopogásnál tette le a voksát. Nem érkezett válasz, csak egy nyikorgásszerű hang. Vett egy mély levegőt és elfordította a kilincset.

- Hobi?

Hoseok az ágyán feküdt – hason, fejét mélyen a párnájába nyomva. Olyan látványt nyújtott, mint egy fáraó múmiája, amit megfordítottak a kriptában. Nem mozdult, mindössze a háta mozgott egy kicsit és nem érdekelte, hogy alig kap levegőt a párnától. Youngjae sóhajtva belépett a szobába, maga mögött becsukta az ajtót és fejét ingatva leült az életjelenségeket alig mutató fiú mellé.

- Eltévesztetted a házszámot – dörmögte Hoseok.

- Mi van, fáradt vagy? – tette fel Youngjae az ártatlan kérdést.

Hoseok felemelte fejét és olyan arccal pislantott lakótársára, mintha egy egész napos alvásból ébresztette volna fel. Elnyűtt orcája kissé pirospozsgás volt és sűrűn pislogott Youngjae-re, mielőtt rekedtes hangon megszólalt.

- Fordulj bizalommal a fal felé, legyél oly kedves.

- Hobi?

- Ja, már a szobád falával többet beszélgetsz, mint velem… - fintorgott, majd megdörgölte szemét.

- Jung Hoseok! – emelte meg Youngjae a hangját türelmetlenkedésében.

- Jung Daehyun!

- Mi?

- Nevetséges, nemde? – fordult J-hope az oldalára, fejét a bal kezével támasztotta ki. - Egy keresztnevet megváltoztatsz és máris más értelmet nyer a mondandód.

- A Jung nem ritka vezetéknév! – felelte Youngjae és próbált a legkevésbé meglepettnek tűnni.

- Ez igaz, de a családi hátterem miatt már rég össze kellett volna raknod a kirakóst! Jól tudod, hogy a fullos pénztárcák pöffeszkedő világából menekültem ide, akkor…?!

- Hobi, mi ez az egész? – komorodott el Youngjae arca, torka egy pillanat alatt kiszáradt és a szíve kezdett dobogni a mandulája helyén.

- Pontosan az, amire gondolsz, de látom, hogy az én számból akarod hallani a lényeget. Daehyun az unokatestvérem, ahogy Seunghyun hyung is. Na, most már garantáltan nyugodtan fogsz aludni, remélem – fordult Hoseok megint hasra, mintha egy masszázsra várt volna a tényekért térítés gyanánt.

- De honnan tudod, hogy én kezelem Daehyunt?

- Seunghyun mondta – rántotta meg Hoseok a vállait. - Sőt azt is, hogy náluk jártál.

- Jézusom…

Ez volt az egyetlen dolog, amit Youngjae hirtelen ki tudott magából préselni. Arcát tenyereibe temette, és ahogy szokta, ujjait belefúrta fekete tincseibe. Csaknem ugyanúgy kiakadt az elhangzottaktól, mint mikor Incheonban rábukkant Daehyun feldúlt szobájára és az elmegyógyintézetre.

- Szóval, ha egy kicsit is jobban bíznál bennem, mint ahogy azt eddig mutattad, akkor most nem fognád a fejed – tett szemrehányást Hoseok.

- Te most azzal vádolsz, hogy nem mondtam el az új emberem nevét? – tárta ki Youngjae a karjait. - A te rokonod, neked kellett volna előbb ezt elmondanod, még mikor tavaly a családunkról beszélgettünk! A nővéredről és a szüleidről is csak nyögvenyelősen mondtál ezt-azt, nemhogy a többiekről!

- Igen, mert szégyellem őket! – váltott át Hoseok szinte kiabálásra. - Normális munka nélkül dől be hozzánk a pénz, míg mások majd’ megszakadnak a melójuktól és hónapról-hónapra tengődnek. Én ennek tudatában nem tudtam tükörbe nézni, ezért költöztem ide!

- Nem, ez hazugság. Az csak lelkiismeret-furdalás, amiről beszélsz. Te sokkal inkább azt szégyelled, hogy egy démon az unokatestvéred!

Hoseok elkerekedett szemekkel ült fel törökülésbe, le sem véve a tekintetét Youngjae-ről.

- Szóval tényleg elmondta.

- Nem, kinyomoztam. Megszereztem az előző címüket, ezért mentem Incheonba. De erre már biztos rájöttél magadtól is.

- De miért? Miért akartál róla ennyit megtudni? – keseredett el megint Hoseok. - Ez nem tartozik már a munkakörödbe. Miért pont ő? Miért pont nála érezted azt, hogy sokkal többet akarsz tudni?

- Tényleg érdekel?

Remélte, hogy Hoseok ellenkezni fog. Hogy nem kell látványosan bemutatnia azt, amit a megismerkedésük óta rejtegetett előle. Ám a sötétbarna hajú fiú nézéséből egyértelműen kiolvashatta a választ, így nem maradt más választása. Youngjae lehajtotta a fejét, nyelt egyet és azon gondolkodott, miféle jelenség mondana többet minden szónál. Amit nem lehet banális bűvész trükknek beállítani.

Láthatatlan polipcsápjaival kitapogatta Hoseok telefonját az éjjeliszekrényen. A készülék karistoló hang kíséretében mozdult meg, a Youngjae-vel szemben ülő fiú ijedten kapta oda a tekintetét. Figyelte, ahogy a telefon egy picit jobbra fordul, majd egy kicsit vissza balra. Az ütő is megállt benne, mikor az iPhone egy arasznyira felemelkedett és mintha Steve Jobs szelleme csinálta volna, beúszott Hoseok és Youngjae közé. Az utóbbi személy aztán hozzányúlt és feloldotta a képernyőzárat.

- Már ennyi az idő? Mennem kell enni, kell az energia az estéhez.

Youngjae teljesen nyugodt arccal feltápászkodott, de a telefon még mindig a levegőben lógott. Elindult kifele az ajtó felé, közben Hoseok is talpra szökkent.

- Te… Te nem lehetsz démon – dadogta rémülten.

Felváltva nézett hol a barátjára, hol az ágya fölött lebegő iPhone-ra.  

- Nem is, mert egy leszármazott vagyok – kontrázott rá Youngjae.

Szerényen elmosolyodott és már fel is szívódott az ajtón túlra. Hoseok összerezzent ijedtében, mikor a telefonja puffanva esett rá az összegyűrt lepedőre. Boszorkányság, szellemek - még ezeket is jobban megtűrte volna, de e helyett azzal szembesült, hogy a legjobb barátjának hitt személy is olyan, mint Daehyun. Az egész életem egy hazugság. Az igaz, hogy összeállt fejében a sok megmagyarázhatatlan jelenség eredete, de úgy vélte, hogy Youngjae előbbi húzása nem elegendő egy ilyen nem hétköznapi ügy tisztázásához.

Mégsem eredt Youngjae után. Túl sok volt ez neki mára. Hoseok fancsalian grimaszolva battyogott vissza az ágyához és rávetette magát. Telefonját tisztes távolságba tolta el magától, mintha egy sátán által megátkozott ereklye lett volna… Le is merte fogadni, hogy sötét erők munkálkodtak a háttérben, amiért pont egy olyan személy társaságára tartott igényt, akiére az elhangzottak alapján nem szabadott volna. Vajon annak idején Éva hasonlót érzett, mikor a tiltott gyümölccsel szemezgetett a fán?

Hoseok az elalvásig ezen töprengett. Érdemes lenne-e kockáztatni? Érdemes lenne-e hozzányúlni ahhoz, ami neki tiltott? Felrúgni azt a kényelmet, amit önerőből maga körül felépített? Végérvényesen tönkretenni azt, amiért eddig küzdött, csak azért, hogy néhány pillanat erejéig a mennyországban érezhesse magát? Elszalasztja a lehetőséget és magában őrlődve vár, vagy inkább kapva kap az alkalmon és magáévá teszi azt, ami szerinte neki jár?

***

Eltűnt a fizikai teste és semmi nem maradt belőle, mint a tudata porhüvelye, az is megfoghatatlanul. Látóterét megannyi mellkas zavarta, amik rendszerint keresztül is haladtak rajta. Fellökték, mégsem terült el a földön vagy esett rá valakire. Nem láthatták őt, sőt nem is érezhették. Szerencsére ő sem érzett semmit, különben szüntelenül fájt volna valamije, amikor átment rajta egy test.

Elég gyenge fényviszonyok uralkodtak, mégis kivehette, hogy mindenfelé emberek kóricáltak. Egyesek poharakkal a kezükben, amiből egyértelműen le lehetett vonni bizonyos következtetést. Továbbá feltűnő öltözékek bukkantak fel itt-ott, sőt meglehetősen extrémek is, ami tovább szűkítette az összejövetel lehetséges témáinak körét. Valamilyen after parti? Halloween? Cosplay találka?

Eleinte próbált valami gyanúsat keresni a tömegben, de a dübörgő zenére vonagló, alkoholt iszogató és kábult állapotú fiatalok látványa egy nagy masszává állt össze, tovább rontva a látási körülményeket. Keresett, de ő maga sem tudta, hogy mit. Sőt arról se volt lövése, hogy szükséges-e egyáltalán nézelődni. Mi értelme van annak, hogy itt van? Aztán az értelem megfogalmazta saját magát…

- Yongguk!

A nem létező fülei miatt a hang minden irányból hallatszódott, ezért nem állapíthatta meg pontosan a hangforrást. Egészen addig, amíg egy kiemelkedően magas alak át nem vergődte magát a tömegen…

Youngjae az alak irányába eredt és végig tartotta vele a lépést. A srác világos haján és a tarkóján kívül semmi egyebet nem vehetett ki belőle, ami táppontot adhatott volna a kilétéről – már ha ismeri. Ám a srác még csak meg se fordult, Youngjae ugyanis ahhoz már nem volt elég gyors, hogy meg is előzze.

A széles vállak aztán lejjebb kerültek a látóterében, a srác leguggolt a földre. Youngjae nem látta az arcát, de érezte, hogy tele volt aggodalommal és rémülettel. A világos hajú fiú egy sötétebb hajút próbált talpra állítani. Youngjae-nek az volt a sejtése, hogy az a barátja lehet és biztos rosszul lett a piától. Ő ezért sem szerette a bulikat…

A magas srác átkarolta a barátját, közben gondoskodott róla, hogy nehogy még jobban elveszítse az eszméletét. Bicegve indultak kifelé a tömegből, senki nem vett róluk tudomást. Youngjae csak egy pillanat erejéig látta a világos hajú srác arcát, de a zavaró hangulatvilágítás és a félhomály azonnal el is felejtette vele. Talán a külseje nem is volt lényeges, mindössze az, amit csinált.

Hosszú lépcsők, folyosók. Megsaccolni sem lehetett, mennyi ideje követte a két idegent, mert még a helyet sem látta jól a váratlanul megjelenő, fényes lámpák sorától. Sokkal inkább a körülötte lévők tűntek szellemeknek, mintsem ő. Azon kapta magát, hogy egy hálószobában ácsorgott – vagy lebegett -, a világos hajú srác pedig lefektette a sötétebb hajút az ágyra. Youngjae már csak annyit vehetett ki az egész jelenetből, hogy a fekvő fiúról lekerült a felsője, a jobb bicepszén pedig egy latin betűkkel varratott tetoválás ékeskedett.
Nem riadt fel, normálisan ébredt. Kivételesen nem brutalitás szerepelt álma központjában, ami őszintén meglepte. Mi több, nem az volt a benyomása, hogy Árny volt a főszereplő. Az a fiú annyira más, annyira különbözött mindenféle embertelenségtől, tekintve, hogy milyen odaadással viselte gondját a barátjának. Youngjae pedig mindent el tudott képzelni Árnyról, csak azt nem, hogy vannak barátai vagy, hogy egyáltalán tud szeretetteljesen gondoskodni valakiről. Persze Árnynak is lehetett „civil” élete, nemcsak egy kámforrá váló, macskaszerűen mozgó bűnöző volt, Youngjae-nek mégis nehezére esett bármilyen olyasmit elképzelni róla, mint amiket az álmában látott. Nem, az a fiú egy egészen más ember volt. Egy érző lény, szöges ellentéte a hotelvendég-gyilkostól.

Rutinszerűen előkapta a korábbi álmaival teleírt füzetét, az asztalról magához lebegtetett egy tollat és idegből körmölni kezdett. Nem sikerült annyit írnia, mint amennyit szeretett volna. A másodpercek teltével egyre kevesebb dologra tudott visszaemlékezni, már pedig ha újabb jósló álommal volt dolga, akár egyetlen momentum emlékének elvesztése is egészen más értelmet adhat.

Derengett neki valami, amibe korlátként kapaszkodhatott. Kiemelésképpen kétszer átírta, mintha attól várta volna a teljes álom megfejtését. A ’Yongguk’ betűi szinte életre keltek a fehér papíron a sorok között. Youngjae idegesen kezdte kattogtatni a tollát, hogy vajon miért lehet fontos ez a név.

***

Annyi változás következett be az utóbbi időben, hogy ideje volt rendbe hozni vagy véghezvinni mindazt, amit eddig elmulasztott. Új korszak veszi hamarosan kezdetét, ami elől senki nem menekülhet, ezt ő tudhatta a legjobban. Ha pedig már így állt a helyzet, meg akarta neki adni a módját. Ezért döntött úgy Youngjae, hogy veszi a bátorságot, leülteti három lakótársát a nappaliban, s Sehunnak és Jonginnak is megmutatja azt, amit előző nap Hoseoknak.

A három fiú közül egy ettől fogva elborzadva nézte Youngjae telekinézisének bemutatását, míg a másik kettő tátott szájjal csodálkozott azon, hogy ilyen lehetséges. Sőt, egyáltalán hogyan lehetett eddig ezt a képességet eltitkolni előlük, máskülönben nem rémültek volna meg már annyiszor egy-egy anomália során… Más szóval Hoseokon kívül a többiek jól szórakoztak. Ő akárhányszor Youngjae-re nézett, minduntalan Daehyun szövetségesét látta benne. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy a két természetfeletti erővel rendelkező, hasonló személyiségű srác milyen beszélgetéseket folytathatott le a Syaoranban. Ne engedj teret a féltékenységnek, nyughass, emlékeztette magát. Mindhiába.

Egyszer csak telefoncsörgés zavarta meg őket. Youngjae összehúzott szemekkel indult meg a szobájába, hogy mégis ki az, aki el akarja rabolni a szabad perceit. Volt egy olyan érzése, hogy nem a nővére szeretne érdeklődni felőle vagy friss híreket továbbítani a Grand Yongból… Két perc múltán feszülten néztek rá a barátai, mikor lekonyult szájjal és értetlenkedéssel a tekintetében tért vissza hozzájuk.

- Ki volt az? – dőlt előre ültében Jongin.

- Mang professzor.- Youngjae olyan hangsúlyban ejtette ki ezt a nevet, amitől a fiúk maradék jókedve is szertefoszlott.

- Mit akart ilyenkor? – ráncolta Sehun a homlokát és arrébb csúszott a kanapén.

- Nem kell holnap bemennem a Syaoranba.

- Előrébb jutottak a nyomozással vagy valami ilyesmi?

- Nem, ki lettem rúgva.

- Hogy mi van?! – kérdezték hárman kánonban, miközben Youngjae leült Sehun és Hoseok közé.

- Nem teljesen így mondta szó szerint, de ez volt a lényeg – sóhajtotta az érintett.

- De mégis mi volt az indítéka? – pislogott Jongin zavarodottan. - Mi volt veled a gondja?

- Neki nem volt baja velem, hanem másnak, pont ez a probléma… Más kérvényezte az eltávolíttatásomat.

- Nem mondta el, hogy ki volt az a seggfej?

- Nem, csak utalt rá. Tuti, hogy Lee Jooyeon volt.

Youngjae sokat sejtetően nézett a mellette ülő Hoseokra, aki azon nyomban levegőt is elfelejtett venni.

- Az ki? – kérdezte Sehun és jobbra-balra forgatta a fejét, mintha a falakra írták volna a választ.

- Én eddig csak egyszer olvastam ezt a nevet, mikor Jung Seunghyunról pásztáztam át futtában egy újságcikket – vakarta meg Jongin az állát.

- Igen, Jooyeon Seunghyun anyja – bólintott Youngjae.

- Mi a fasz közöd van hozzájuk? – Sehunnak szinte kiestek a szemgolyói a helyükről.

- Eddig nem mondtam el, de Seunghyun öccse az egyik kezeltem – válaszolta Youngjae csendesebben, mert érezte, hogy Hoseok mellette megfeszült ültében.

- Tessék? Mr. Beképzelt egyik hozzátartozója a Syaoranban van? – tudakolta Jongin kárörvendően. - Annyi szégyenfolt van ennek az embernek az életében, hogy az felér egy szakadt, mosatlan zoknival.

- Van neki öccse? Soha nem írtak róla – fordult felé Sehun, mimikájával osztotta Jongin nézetét.

- Nem ok nélkül…

Kis híján a szívbaj jött rá, mert a bal oldaláról kapott egy bökést – Hoseok megpiszkálta a bordáit a könyökével. A sötétbarna hajú szigorúan nézett rá és enyhén a fejét csóválta. Szinte a homlokára volt írva, hogy ne merészeljen Daehyunról többet mondani. Youngjae hasonló nézéssel „kérdezte meg tőle”, hogy miért ne. A választ ugyanolyan némán kapta meg, amiből egyértelmű volt, hogy Hoseoknak nem lett volna ínyére, ha most Jongin és Sehun is megtudja az igazságot a családjáról. „Ezzel a sokkoló hírrel még várnunk kell. Tudod, hogy milyenek.”

- Daebak! – füttyentett Sehun. - De azért az anyjuk miért rúgatott ki téged? Nem felelt meg neki az, hogyan bántál a megkergült fiával?

- Péntek délután elmentem hozzájuk – ismerte be Youngjae. - Sajnos annyira megártott szegény asszonynak a felsőbbrendűség érzése, hogy kissé félreértelmezte a szavaimat a kisebbik fiával kapcsolatban.

- Hogy folyna le a sminkje és törne le a műkörme! – durrogott Sehun.

Annyira vissza akarta magát fogni, hogy végül csak ennyi káromkodásra tellett tőle. Jongin körbe is forgatta a szemét és pajkosan megpöckölte Sehun jobb fülcimpáját. A szőke úgy mordult a barátjára, akár egy csonttól megfosztott kutya.

- A tehetősebb rétegnek komoly paranoiája van – folytatta Youngjae. – Meggyőződésük, hogy mindenkinek a pénzükre fáj a foguk, ezért még a segítséget is megtagadják maguktól.

- Meg is érdemlik a sok magánéleti problémát! – legyintett Jongin. – Le kell szarni őket. Ha nem kapják meg a várt figyelmet, akkor tuti, hogy megeszi őket a penész. Ne etesd a trollokat, ezt te is szoktad mondani.

- Azért a netes kötözködők kicsit másképpen működnek a gazdagokhoz képest – cáfolta Youngjae. - Nekik szeretethiányuk van, míg a gazdagoknak mindenük megvan, és ezért nem tudnak aztán mit kezdeni az életükkel.

- Ez nem minden esetben lehet igaz. A felső tízezerben sincs mindenkinek családja. Lehet gazdag valaki, de attól még nem feltétlen fog szeretetet kapni és nem is biztos, hogy egészséges.

- Mondasz valamit – ismerte el Youngjae és egyből Daehyunra gondolt.

Talán könnyebben rá tud jönni Daehyun tükörfóbiájára, ha végigvezeti Jongin gondolatmenetét a gazdagokról? Ám ez nem az a pillanat volt, ami megfelelt effajta elmélkedéseknek, ezért felkészült arra a fontos mondandóra, ami még hátra volt.

- Srácok – kezdte Youngjae. - Annyira sajnálom, előre is elnézéseteket kérem… Nos, van még egy dolog, amit Mang mondott. Ő meg volt elégedve a munkámmal, ezért még Jooyeon kedvéért sem küldene engem az utcára. Az a helyzet, hogy az a helycserés támadás lesz, amit sejtettünk. Átpasszolt engem a MediCenternek.

- Ezen mit sajnálsz? – örömködött Jongin. – Végre eljöhetsz arról a szellemtanyáról és mellettünk dolgozhatsz!

- Nem figyeltél arra, mire céloztam helycserés támadás alatt. Sehun… - nézett Youngjae farkasszemet a nevezett személlyel. - Áthelyeztek téged.

- Mi a fasz? Azt akarod mondani, hogy hétfőtől a Syaoranban dolgozok? – csattant fel a szőke. Youngjae szomorúan biccentett. – Jézusom! Hogy jönnek ahhoz, hogy az alkalmazottaikat úgy passzolgassák egymásnak, mint a futball labdát?! És erről még csak nem is akartak nekem szólni?

- A lakóhelyed megegyezik az enyémmel. Mang mondta is, hogy üzenjem meg neked a szitut.

Kínos csend állt be. A szőke felhúzta mellkasához a hosszú lábait és térdeire hajtotta a fejét. Meg volt elégedve a melójával a MediCenterben, a gyakornoksága alatt nem is tudott különösebben mire panaszkodni. Bár sajnálta Youngjae-t, amiért olyan kemény helyen és kegyetlen körülmények között dolgozott, de esze ágában sem volt szerepet cserélni vele szolidaritásból se. Igazságtalan, hogy az embernek le kell mondania a saját kényelméről és ki kell lépni a komfortzónából ahhoz, hogy másnak ezzel jobb legyen. Miért szól az élet akkor is a kompromisszumokról, mikor nem kéne?

- Bro, ugye jól vagy? – simogatta meg Hoseok Sehun hátát, Youngjae-n keresztül.

- Nem, de úgyis mindegy – vallotta be a szőke nyíltan. - Velem ne törődjetek, de mi lesz Jae pácienseivel? Én természetgyógyász vagyok, nem pszichiáter. Valakinek át kéne vennie őket, nem?

- Megoldják – vont vállat Youngjae.

Most, hogy Sehun mondta, őszintén keserűséget érzett. Hasztalannak és elpocsékolt időnek tűnt az, amit Soosyére és Daehyunra fordított. Jóformán rituálészerűen gyűjtött erőt ahhoz, hogy meghallgassa a kislány véleményét a világról, Daehyun pedig még rajta is felülmúlt. A küszködés, a Darázsfészekbe küldés, a megnyílás, a nyomozás, Incheonba utazás, könyvtárba menés… Mindez immáron felesleges, semmit nem érő volt.

- Ha másik gyakornok kapja meg őket, akkor szegények tovább fognak bent maradni, nem? – vetette fel Sehun. – Ha nem fognak senkihez tartozni, akkor mi lesz velük?

- A végzett pszichiáter kollégákhoz tartozhat tizennyolc-húsz beteg is, szóval nem hiszem, hogy „árvák” lesznek. Ja, kezdődhet minden elölről. Nem fog ez nekik tetszeni, ezt aláírom. Megnyílni egy újabb embernek és mindent újból elmondani annak fényében, hogy valószínűleg nem is fognak kapni annyi figyelmet az idősebb kollégától, mint amennyit tőlem megszoktak… Nem lesz könnyű és az sem kizárt, hogy az elbocsátásomban a Jung fiú szökési lehetőséget remél, mivel senki nem fog rá úgy figyelni, mint eddig. De az is biztos, hogy Mang velük fog téged felmérni.

- Mi haszna származhatna egy egyszerű természetgyógyász gyakornokból? Nem vagyok a gyógyszerek híve…

- Az ottani bagázstól minden kitelik. Nem tudhatjuk ezt előre – karolta át Youngjae Sehunt. - Készülj fel arra, hogy talán vissza fognak élni a tudásoddal, hiszen természetgyógyászt még nem alkalmaztak. Arról nem is beszélve, hogy mennyi alkalmazottat vesztettek el három héttel ezelőtt. Ötvennégy ember mínusz… Egy ilyen helyen óriási ez a szám. Sokkal több lett a teendő, mindenki kapkod, a bezártak pedig hisztisebbek. Nem kéne rád hoznom a frászt, de az sokkal célravezetőbb, ha őszinte vagyok, szóval a Syaoran vérbeli elmegyógyintézetté vált.

- Ha nem lett volna csere, akkor ezt nem is mondtad volna el? – szólt közbe Jongin felvont szemöldökkel.

- Nem akartam, hogy túlságosan aggódjatok.

- Hát most Sehun miatt bőven fogunk, köszi – jegyezte meg Hoseok epésen.

- Tudok magamra vigyázni – duzzogott a szőke. – Ha Jae-nek ment, nekem miért ne?

- Neki azért ment, mert ő… - kezdett bele Hoseok reflexszerűen, de azzal a lendülettel be is fogta a száját.

Youngjae összepréselt ajkakkal fordult felé, hangsúlyozva, hogy még szerencse, hogy Hoseok gyorsan kapcsolt. Nem hiányzott neki egy újabb vallomás.

- Hobi úgy érti, hogy nekem eddig is erős idegzetem volt, benned viszont kételkedik – vette át a szót Youngjae, poénosabbra véve a figurát.

- Ó, igazán? – húzta össze Sehun a szemeit. – Kihívás elfogadva. Nem fogok meghátrálni, nehogy azt higgyétek. Jae, folytasd nyugodtan.

- Oké… - vakarta meg a nevezett a tarkóját. Összeszedte a gondolatait, nehogy olyat is elfecsegjen, ami felesleges infó vagy túl durva. - A Syaoran nem illik abba a képbe, amit az emberek elképzelnek az elmegyógyintézetekről. Mindenkinek az van a fejében, hogy egy ilyen helynek távol kell esnie a forgalmas városoktól, mondjuk a hegyek között. Tudjátok, mint abban a játékban, aminek tavaly ősszel jött ki az előzetese.

- Az Outlastra gondolsz? – kérdezte Hoseok.

- Igen – válaszolta Youngjae elmosolyodva, mire a mellette ülőt kirázta a hideg. - De az, hogy a Syaoran Busan egy viszonylag népes kerületének a határában van, hozzátartozik a felépített imidzshez. Elhiheti a köznép, hogy csak egy egyszerű gondozóközpont, ami a hírnevét a régi lakói miatt szerezte.

- Képmutatás? – mélázott Jongin.

- Pontosan – csettintett Youngjae az ujjával. - A látszatot jobban nem is lehetne fenntartani. Amit lehet, azt eltusolnak, ami pedig napvilágra kerül, azt átkozmetikázzák. Csak egy olyan intézmény esetében működhet ez, aminek rejtegetnivalója van, nem?

- Á, értem ezt a költői kérdést – dőlt hátra Jongin. – Nos, ha te eddig nem tetted, akkor mostantól Sehun igazán kiszivárogtathatna egyet s mást arról a helyről. Ideje a dolgok mögé nézni. Talán a gyilkosságok megtörténtének is komoly háttér sztorija van. 

- Ti most azt várjátok tőlem, hogy kémkedjek majd? – háborodott fel Sehun.

- Ha kiváltságos leszel, ami fix, akkor használd is ki a V.I.P nyújtotta lehetőségeket – kacsintott Jongin, amitől Youngjae és Hoseok akaratlanul is elmosolyodott.

~**~

Még soha nem virradt olyan gondterhes hétfőre a dormban, mint most. Sehun és Youngjae előbb kelt a szokásosnál, hogy a Syaoranban és a MediCenterben hagyott holmijaikat átvihessék egyik helyről a másikra. Azonban, míg Youngjae minél előbb túl akart esni a fárasztó hercehurcán, Sehun addig akart a régi munkahelyén időzni, amíg lehetett. Nem volt könnyes búcsú, nem kívánt senki sok szerencsét, senki nem állt haptákban miattuk. Egyszerűen jöttek és mentek.

Youngjae egészen másképpen nézett a gondozóközpont koszos fehér épületegyüttesére. Bár ki nem állhatta, ezúttal mégis hiányérzetet érzett. Nehezére esett beismerni, hogy ennek Daehyun volt az oka. Az élet furcsa iróniája volt, hogy Youngjae számára pont az utolsó egy hónap telt kevésbé pokolian. Igaz, a D-épületes tragédia és a következményei elég bosszúságot okoztak, de a fiú lelki békéjéhez hozzájárult Daehyun személyisége. Még ha eleinte távolságtartó is volt vele, rá kellett jönnie, hogy hasonló cipőben járnak, és egészen ki tudnak jönni egymással. Ha Youngjae tudta volna péntek reggel, hogy az a beszélgetés volt az utolsó Daehyunnal, talán még barátian meg is veregette volna a vállát, sok sikert kívánva a továbbiakban. Ez viszont elmaradt, tátongó ürességet ébresztve benne.

Csupán arra jutott ideje, hogy a legfontosabb iratait egy halomba rendezze és belegyömöszölje a táskájába. De nem idegeskedett, az irodáját úgyis Sehun kapta meg. Ha valamit netalántán bent felejtene, azzal sem lesz különösebb gond. Így hát keserű szájízzel, de nyugodtan hagyta el azt a kis helyiséget, ami egy évig szolgált neki harmadik otthonként. Monoton léptekkel fordított hátat mindennek, el se búcsúzva a többi gyakornoktól. Amúgy sem tudott volna nekik mit mondani, hiszen a fiúk mind azt gondolták volna, hogy Youngjae végre szabad. Ő mégsem tudott ennek teljesen örülni.

***

Az első benyomás a legfontosabb és az utolsó benyomás is egyben – szokták mondani az angolok. Persze akadtak alkalomadtán erre ellenpéldák, Sehun viszont úgy gondolta, hogy ez nem az az alkalom. Látta annak a horror játéknak az előzetesét, amiről szombaton Youngjae beszélt, ezért is volt annyira gyomorgörcse.

A Syaoran szinte kiköpött mása volt a kitalált Mount Massive Asylumnak, a főbejárat közelében parkoló rendőrautó pedig tovább rontott az összképen. Ugyan már nem tartott a karantén, viszont a szigorú ellenőrzések és szabályok alól nem lehetett kibújni. Sehun egyenesen rosszul volt, hogy nem hagyhatja el a Syaorant akármikor. Órákig se ki, se be, teljesen elzárva a külvilágtól…

Mire a megszeppent fiú túljutott az ellenőrzésen, a tenyerét már a nadrágjába kellett törölnie az idegi alapon történő izzadástól. Az előcsarnokban ácsorgó kopók úgy méregették, mintha potenciális gyanúsított lenne, holott életében először szippantotta be a Syaoran fojtogató levegőjét. Szíve hevesen kalapált a mellkasában, mert ha maga a hely kisugárzása nem lett volna elég, a gyilkosságok tovább generálták Sehunban a hely iránti ellenszenvet.

Most már tényleg át tudta érezni, miken mehetett keresztül Youngjae egy éven át. Bárki sejthette, hogy gyilkosságok nélkül is szoktak történni olyan dolgok a robusztus falak rejtekében, amiről egy átlagos ember még beszélni se merne. Sehunnak nem volt különleges képessége, de Youngjae akkora hatással volt rá, hogy még ő is érezni vélt egyfajta pulzálást áradni valahonnan. Hogy fogom én ezt kibírni? Hogy fogom normálisan végezni a dolgomat, ha állandóan rettegnem kell majd valamitől?

Tíz óra is elmúlt, mire Mang professzor asszisztense, Kim Joonmyun körbevezette Sehunt a főszárnyban és felvázolta neki, mit fognak tőle követelni. A szőke cseppet megkönnyebbülhetett, amiért nem lesznek megterhelő feladatai, lényegében a munkája nem fog különbözni a MediCenterben végzettől. Csupán azért aggódott, hogy a betegek hogyan fognak viszonyulni hozzá. Mennyire fognak beválni az ő módszerei a tébolyultaknál? Aki pedig csak elvonón van, az mennyire fogja megköpködni?

Különös érzés kerítette hatalmába, mikor belépett Youngjae korábbi irodájába. Úgy gondolta, nem kéne itt lennie, jogtalanul foglalhatja el azt a forgószéket, amin a barátja egy évig ücsörgött szinte minden héten ötször. Sehun délig használhatta ki a szabadidejét, ezért nem maradt más hátra, minthogy el kezdte kipakolni a saját cuccait és összegyűjteni mindazt, amit Youngjae itt hagyott. Emlékeztetők, telefirkált lapok, hibásan legépelt jelentések, nélkülözhető névjegykártyák. Sehun ebédidőig végig se olvasta mindet – válogatni főleg nem tudta -, de az órájáról leolvasható idő szerint tovább kellett állnia.

Feszélyezve érezte magát a vele egykorú pszichiáterek között. A négy srác mind-mind más stílusjegyet képviselt, amitől Sehun nem tudta eldönteni, hogyan álljon hozzájuk. Chanhee megállás nélkül beszélt a helyi „látványosságokról” és tudnivalókról, amiket Daniel próbált olykor kiegészíteni vagy megcáfolni. Yoongi csak csendben ült, mint egy álmából felpofozott koala, szemlátomást nem is állt módjában aktívan kommunikálni Sehunnal, Jiho pedig inkább rá volt kíváncsi, mintsem a természetgyógyász munkára.

- Hol van az irodád? – érdeklődött Jiho.

- Youngjae-ét kaptam meg.

- Nocsak, mi ez a közvetlen megszólítás?

- Elfelejtettem előbb mondani, hogy Youngjae két éve a haverom – ismerte be Sehun és megkavargatta a kávéját.

- Tényleg, említett már téged! – csapott Chanhee a homlokára. – Ezért volt annyira ismerős a neved. Egy lakásban is laktok, csak néhány utcára innen!

- De akkor nem véletlen az, hogy pont őket cserélték le – vetette fel Daniel.

- Igen, valóban nem az. Nem tudom, hogy elmondhatom-e a részleteket. Inkább befogom, nehogy aztán Jae megharagudjon – mosolyodott el Sehun, Yoongi szemeiben először csillant iránta kíváncsiság.

- Mesélt a D-épületben történtekről? – kérdezte Yoongi végül.

A másik három fiú homlokot ráncolva fordult felé, de ő rájuk se hederített, kitartóan nézett Sehun szemeibe.

- Igen, mondott ezt-azt – nyelt egyet a szőke és kortyolt egyet a kávéjából.

- Akkor gondolom beszélt már neked Jeon nyomozó öccséről is – folytatta Yoongi, társai arca eltorzultak.

- Hogy kiről? Nem, egy szóval sem említette őt soha – csóválta Sehun a fejé. - Miért, honnan ismerhetne olyan srácot?

- Jeon nyomozó felelős a gyilkosságok ügyében. Az öccse szinte mindig vele jön – árulta el Yoongi. - Eleinte azt hittük, hogy csak a bátyja körül lábatlankodik, vagy valamilyen megfigyelő pozíciót tölt be, viszont egy héttel később már Youngjae-vel találkozgatott. Mikor megkérdeztük Jae-t, hogy honnan ismeri a kölyköt, s a többi, azt mondta, hogy rajtad keresztül.

- Mi? Ez hülyeség – kerekedtek el Sehun szemei. – Semmilyen rendőrt vagy hasonlót nem ismerek, rokonukat meg végképp nem.

- Látjátok? Tudtam, hogy valami nem stimmel a sztorival – csettintett Yoongi. – Akkor szerintem kérdezd meg Youngjae-t, hogy mi ez az egész, amibe a te nevedet is belekeverte.

- Inkább a srácot kérdezze meg – vágott közbe Jiho. – Láttam, hogy ma megint itt van.

- Hogy néz ki?

- Velem egy magas, a fekete haja így félre van fésülve – mutatta Daniel Sehunnak. – Olyan tini lányok kedvence típus. A bőre egészen világos, a metsző fogai kicsit nyuszisak, tuti fel fogod ismerni.  

Még bőven tartott az ebédszünet, ezért Sehun ki akarta használni az alkalmat, hogy felkeresse azt a bizonyos srácot. Nem fért a fejébe, hogy Youngjae miért kamuzott volna róla ilyesmit a többieknek. Azt pedig pláne nem értette, hogyha már őt is belerángatta a hazugságba, akkor neki miért nem említette még soha Jeon nyomozót se? Akárhogy kereste a logikát a dologban, nem sikerült megtalálnia.

Magát a fiút igen. Mivel nem volt jobb ötlete, visszament a földszinti előcsarnokba és abba az irányba ment, ahova egy-két rendőr is. A Youngjae által felerősített intuícióját használva tájékozódott az egyik főfolyosón, ami egy ebédlőszerű helyiségbe nyílt. Azonnal megtorpant a bent gubbasztó, egyenruhát viselő pácienseket látva. Ám nem tudta szemeivel átfutni az alakokat, mert az ajtó bezárult előtte, mikor egy nővér bement.

- Ki maga? – kérdezte egy fakabát.

- Oh Sehun, az új természetgyógyász. Valami gond van? – kérdezett vissza a szőke, amiért a rendőr váratlanul megszólította.

- Keres valakit? – méregette a férfi gyanúsan. 
Sehun már viselte a syaorani dolgozók fehér köpenyét, de a nyakában nem lógott semmilyen igazolókártya.

- Ami azt illeti, igen. Jeon nyomozó testvérét keresem. Nem tudja esetleg, merre találom?

- De, odabent – mutatott a kétszárnyú ajtóra a férfi. – Be szeretne menni hozzá, vagy csak hívjuk ki?

- Hívják ki – válaszolta Sehun egy árnyalatnyival hűvösebben.

A férfi halványan elmosolyodott – azt hitte, hogy Sehun berezelt a sok „őrülttől” -, majd egy másik rendőrrel kitárták a nagy ajtót. Egy jelző füttyentés elég volt ahhoz, hogy a keresett személy feléjük nézzen és Sehun meglássa a szintén rendőri ruhát viselő srácot. Egy szőke hajú lánnyal beszélgetett, mellettük egy feltűnően jóképű, szőkés-szürkés hajú fiatalember bagózott. Volt a kisugárzásában valami, ami magára vonzotta Sehun tekintetét, de nem bámulhatta sokáig, mert a nyomozó öccse a füttyentésre elköszönt a lánytól és megindult az ajtó felé.

- Igen?

- Ez az úr keres téged – bökött fejével a férfi a szőkére. – Az új természetgyógyász.

- Igazán? Én Jeon Jungkook vagyok – hajolt meg.

- Oh Sehun. Elnézést, hogy zavarlak, de lenne rám egy perced?

- Természetesen – mondta Jungkook bizonytalanul. – Miről lenne szó?

- Yoo Youngjae-ről – válaszolta Sehun határozottan, amitől a fiú levegőt is elfelejtett venni.

***

Abból az egy percből majdnem negyed óra lett. Jungkookot egyfajta déja vu érzés fogta el az ismert irodában ülve, ami előző héten még Youngjae birtokában volt. A kezdeti értetlenkedés fokozatosan tovatűnt, mikor Sehun a tárgyra tért. A legelején kezdte, hogy miért ülhetett éppen a pszichiáter székében. Jungkook nem palástolta enyhe ijedtségét, amint Sehun kiejtette Lee Jooyeon és Jung Daehyun nevét a száján, avagy ők voltak az okai annak, amiért Youngjae a MediCenterbe került, ő pedig a Syaoranba. És, hogy egyáltalán ő honnan ismerte a pszichiátert.

- Youngjae tudta, hogy ez lesz – nyögte ki Jungkook egy kis mélázás után.

- Mármint micsoda?

- Hogy előbb-utóbb lecserélik őt rád.

- Beszélt neked erről? – pislogott Sehun megilletődve.

- Attól tartok, hogy nem kéne elmondanom azt, amit tudok, de nincs más választásom. Majd mondd meg Youngjae-nek, hogy ne egye le a fejemet emiatt, ha legközelebb találkozunk – fújta ki Jungkook a levegőt.

Jungkook a következményektől tartva kezdett bele abba, hogyan bukkant rá Youngjae. Miféle kutatással bízta meg, amiben csatlakozott a hacker barátja, Im Changkyun – Sehun fel is kiáltott, hogy Youngjae tőle kérte kölcsön egy autót -, és ki állt az egész ügy központjában. Sehun végig a fejét fogta, ahogy tisztázódott, hogy a lakótársa miken ügyködött és a megérzése miatt keverte bele őt is ebbe az egészbe. Hogy a továbbiakban Jungkooknak először Sehunnak kell szólnia, ha valami történik Daehyunnal vagy a nyomozással kapcsolatban. Továbbá, hogy a társalgóban látott, szőkés-szürkés hajú fiatalember maga Daehyun volt.

- Jae nem mondta, hogy miért izgatja Daehyun élete ennyire?

- Nem, de nekem van egy sejtésem – feszültek meg Jungkook arcán az izmok. – Szerintem Daehyun a mi emberünk. Ő ölt meg ötvennégy embert a D-épületben.

- Miért tett volna ilyet? – borzadt el Sehun. – Youngjae említette, hogy labilis személyiség vagy mi?

- Nem, csak egyszerűen ezt szűrtem le abból, hogy Youngjae mennyire kíváncsi volt rá és, hogy miket rejteget a Jung család a nyilvánosság elől.

- Akkor Jae kíváncsiságának igazi okát még te sem tudod – morfondírozott Sehun, Jungkook bólintott. – Lesz miről elbeszélgetnem vele... Azt viszont nem ígérhetem, hogy a megszerzett infókat továbbíthatom neked. De szerintem „kikönyörgöm” Jae-től, mert megérdemled.
Hogy innentől vette kezdetét egy új barátság, vagy csak kicsit később, azt a két fiú már nem tudta volna megmondani. Mindenesetre a beszélgetésüket úgy zárták, akár két üzletember, egy bátorító kézfogással. Jungkook remélte, hogy Youngjae mielőbb tisztázza Sehun előtt a Daehyun-ügyet, hogy neki is érthetőbbek legyenek a fölöttük lebegő miértek. Fordítva pedig Chaerin kihozatásához kívánt Sehun sok szerencsét, ugyanis a lány az elmeséltek alapján normális volt, ráadásul egész nap a gyilkosságok lehetséges elkövetőjével volt összezárva…

***

Ismét bezárult a társalgó kétszárnyú ajtaja. Daehyun részben fellélegezhetett, elvégre amíg Jungkook a közelében volt, végig bosszantotta a viselkedése. Chaerinnel jól kijött, ezt kár lett volna tagadni, de vele valamiért alig tudott pár értelmes szót váltani. Neki nem volt Jungkook ellenszenves, ezért nem értette, hogy ez miért nem kölcsönös. Nem hagyta Daehyunt nyugodni a gondolat, hogy mintha Jungkook mindenről tudna. A gyilkosságokról, a démonságról, a családjáról és a korábbi életviteléről. Túlságosan furcsa volt a fiú vele szemben, aminek az okát Chaerin sem tudhatta.

- Ki volt az az alak?

- Mármint az, aki kihívta Jungkookot? Lövésem sincs, még nem láttam – rántotta meg Chaerin a vállát. - Biztos valami új dolgozó lehet.

- Nagyszerű, újabb idegent kell megtűrnünk magunk mellett – morogta Daehyun és egy újabb szál Marlboro után nyúlt. - Amúgy voltál már Danielnél?

- Aha, mint mindig… Konkrétan vele indítom a napot. De miért kérdezed, hiszen ez egyértelmű.

- A nővérek még nem hívtak Youngjae-hez, pedig már dél van.

- Talán gond merült fel azzal a kislánnyal és még mindig vele foglalkozik – rögtönzött Chaerin egy logikus magyarázatot.

- Dehogy, ott ül – mutatott Daehyun az egyik legtávolabbi asztal felé, ahol Soosye egy szemüveges sráccal kártyázott. – Már akkor is azzal a számítógépfüggővel volt, mikor bejöttünk ide.

- Lehet, hogy Youngjae megint szabadságon van?

- Szerintem már vagyunk olyan viszonyban, hogy szólt volna előre – mondta Daehyun két slukk között, le sem véve a szemét a nagy ajtóról.

- És, ha beteg lett?

- Akkor felhívott volna itt valakit és akkor a nővérek szóltak volna, hogy ma ne számítsak Youngjae-re, csak vakarjam a seggemet egész nap. – Daehyun rákönyökölt az asztalra. - Másról lehet szó.

- Aggódsz? Mondjuk én is aggódnék, ha egy egész reggel várnék Danielre, de semmi hírt nem kapnék róla – húzta el Chaerin a száját. – Megszoktam már, hogy reggeli után ki kell neki öntenem a lelkemet.

- Én Youngjae miatt aggódom, nem magam miatt – felelte a fiú annyira határozottan, hogy a lány arca komorrá vált.

- Mi baja lehetne?

- Nem tudom, de tuti nem beteg – túrt bele Daehyun a hajába. Hangosan nyelt egyet, mielőtt folytatta. – Érzem.

- Ne emészd magad feleslegesen. Így is van elég bajod, nem? Reménykedj abban, hogy holnap már jönni fog.

- Aish! – nyomta el Daehyun a cigi csikket, pedig még el sem szívta teljesen. - Egész nap ezen fogok idegeskedni.

- Dongsaeng, ő csak egy pszichiáter.

- Nem! Ő sokkal több annál!

Daehyun még magán is meglepődött, hogy milyen hirtelenséggel fakadt ki. De nemcsak ő és Chaerin némult el, hanem a körülöttük lévők is. A szőke hajú lány ezt észrevéve rögvest a barátja vállára tette a kezét.

- Dae…

- Bocs, nem tudom, hogy mi van velem – dörgölte meg Daehyun az arcát, majd el kezdte ütögetni a saját homlokát. - Tényleg kezdek megőrülni?

- Ne ütögesd magadat, hé – állította le Chaerin. - Már miért kezdenél megőrülni, miket beszélsz?

- Youngjae miatt. Azt vettem észre, hogy este már tűkön ülve várom, hogy reggel legyen és találkozhassak vele. Ő még nálad is jobban megért, persze ez magától értetődik, mert ugyanúgy férfiból van. Mellette szabadabbnak érzem magam.

- Vagyis már barátodként tekintesz rá, ez tök jó.

- Á, ahhoz szerintem túl sok gondolatom szól róla – vette kezébe Daehyun a gyufásdobozt. - Kicsit több annál. Mint valami életmentő vagy nem is tudom.

- Ha zavar, akkor segíthetek kiverni a fejedből.

- Tényleg? – meredt rá a lányra. Reménykedett benne, hogy nem fog igent mondani, mert tudta, hogy nem lesz jó vége. - Biztos vagy ebben?

- Igen, legyen az bármi.

Daehyun elkapta a tekintetét Chaerinről. Nagy dilemmával találta szembe magát. A lelke mélyén gyanította, mi valójában a baja, csak nem akarta tudomásul venni azt. Ha viszont Chaerin felajánlotta, hogy segít neki, akkor hülye lett volna nem orvosolni vele a kibontakozó problémát. Egy ilyen lehetőséget elszalasztani felnőtt férfi létére… Na, az lenne az igazi őrültség.

- Akkor gyere – pattant fel a helyéről.

Chaerinnek ötlete se volt, mire készült pontosan Daehyun, de lelkesen követte magas alakját kifelé a társalgóból. A többi páciens miatt senki nem figyelt rájuk, mindössze az ajtón túli őrködő figurák kötöttek beléjük.

- Hova mennek maguk?

- A konyhára segíteni – mutogatott Daehyun, a lehető legártatlanabb kinézetet varázsolva magának. - Tudja, ebédidő van.

Elég gyenge magyarázat volt, de mivel a férfi sehogy sem tudta volna leellenőrizni a fiú mondandójának hitelességét, ráhagyta a dolgot. Sőt, Chaerin azonnal vette a lapot és rákontrázott.

- Nem akar maga elkísérni minket? Ilyen nehéz időkben nem szívesen közlekedünk egyedül, de sajnos egyetlen nővér sem ér rá.

- Jól van, ahogy akarják…

Az egyenruhás fickó szorosan mögöttük trappolt. Kedvtelensége lassan alábbhagyott, mert a két cserfesnek tűnő személy valóban a konyha és az ebédlő felé haladt. A látszatot tovább javították a fel-felbukkanó, ételektől foltos köténykét viselő középkorú nők. Mivel senki sem furcsállotta, hogy két pácienst látnak ebédidőben a B-épület folyosóján, ráadásul kísérettel, nyugodtan haladhattak céljuk felé.

Chaerin ez idő alatt végig azon rágódott, hogy Daehyun vajon tényleg azt akarja-e csinálni, mint amit a viselkedéséből sejtett. Elvonulni egy kevésbé ellenőrzött helyre akkor, mikor jóformán mindenki ügyködik valamin… Ám a bezártság, az alultápláltság, a gyengeség és a kilátástalanság elfelejtette vele, mi a helyes. Ebben az elfuserált világban, azon belül is egy abnormális helyen édes mindegy, mit tesz, vagy mit nem tesz az etikett és a saját elvei szerint. Csak az számított, hogy meg tudjon ragadni legalább egy pillanatot, amikor végre abszolút gondtalan lehet, és nem rágja szét a bensőjét a lelkiismeret-furdalás. Ha ez az egyetlen módja, hogy néhány perc erejéig örülhessek az ittlétemnek, akkor fejest ugrok a dologba és leszarok minden mást. Rossz úgysem lehet.

A férfi fellélegezhetett, mikor végre visszafordulhatott és magukra hagyhatta a két „segítőkész” beteget. Azonban ők mindent akartak csinálni, csak éppen a konyhán segíteni nem. Megszokott volt, hogy a főző nőknek besegítettek bizonyos páciensek, például a megfőtt rizst a nagy kondérokba tenni, de Chaerin és Daehyun nem tartozott közéjük. Mikor teljesen tisztává vált a levegő, a legközelebbi kis raktárba szaladtak, ahol nyers tésztákat hagytak a pultokon. Mivel a tésztákat a dolgozók többnyire saját célra használták, mintsem a syaoraniak etetésére, kicsi volt az esélye, hogy a közelben valaki felbukkan.

- Meddig kell keleszteni a tésztát?

- Ha jól tudom, az első fázisban két órán át – felelte Chaerin, de nem tudott visszakérdezni, mert Daehyun becsukta maguk mögött az ajtót és ráreteszelte a zárat.

***

Ha valaki azt volna Chaerinnek, hogy kétségbeesésükben idáig fognak süllyedni, akkor azt az illetőt körberöhögte volna. Ennek ellenére mégis a csupasz combjáról kellett letakarítania a lisztet, a pultról pedig lesöpörte a maradékot, nehogy észrevegye bárki is a fenekének a nyomát. Külföldi filmekben látta, hogy többnyire működik egy ideig a barátság extrákkal, de abban nem volt biztos, hogy ez az ő esetükben is életképes lenne, kiváltképp a Syaoran falai között. Mindenesetre ő megtette azt, ami tőle tellett.

- Youngjae miatt volt szükség erre, igaz?

Ártatlan kérdésnek indult, Daehyun mégis lekanyarította a száját, miközben felhúzta nadrágjának a sliccét. Őszintén nem tudta, mi lenne a helyes válasz, ami kielégítené Chaerin kíváncsiságát.

- Miből gondolod?

- Sejtettem, hogy inkább visszakérdezel – sóhajtotta a lány. – Nem mered beismerni, hogy a kelleténél jobban megkedvelted. Megértelek.

- Noona…

- Csak biztosra akarok menni, hogy ezzel akartad bebizonyítani magadnak, hogy nincs semmi komoly. Pedig de.

- Arra célzol, hogy csak azért hegesztettelek meg, mert hátha kiverem ezzel Youngjae-t a fejemből?

- Igen – vágta rá Chaerin rekordgyorsasággal. – Azzal, hogy gyorsan megkefélsz egy lányt, el tudod nyomni magadban azt az érzést, hogy bizony kezdesz másként tekinteni a saját nemed egy másik képviselőjére. Nemde?

- Azt mondtad, hogy bárhogyan segítenél nekem őt kiverni a fejemből! Emlékezz csak vissza, alig fél órája lehetett – érvelt Daehyun.

- Hé, én most nem azt mondom, hogy ez nemi erőszak volt, mert nem volt az… Csak a te szádból akartam hallani, hogy ez a bajod.

- Mármint?

- Hogy szeretsz egy fiút.

- Ne, ne beszéljünk erről, amíg…

- Amíg meg nem bizonyosodsz róla, hogy igazam van, vagy amíg le nem fekszem veled még egyszer? – tette fel Chaerin az ominózus kérdést, amivel néhány másodpercig sarokba szoríthatta Daehyunt.

- Figyelj, ez ugyan kezdetleges dolog, de máris olyan komplikált, mint annak a rendje – fújta ki Daehyun a levegőt. - A családom miatt igazi nőket szinte csak a tévében, meg az újságokban láttam. Vagy mikor áthívta az anyám magához a klimaxoló barátnőit, esetleg a szomszéd özvegyet. Utcára alapból sem jártam ki, legfeljebb a könyvtárba, de erről már tudsz.

- Soha nem randiztál?

- Nem, nem lett volna jó vége – csóválta Daehyun a fejét. - Meg amúgy sem találtam volna magamnak olyan társat, aki nagyjából ugyanannyira szeret engem, mint amennyire én őt. Esetleg egyenlő felek lehetnénk a kapcsolatban.

- Szerinted Youngjae-vel lehetnétek egyenlők? – faggatta tovább Chaerin.

- Ne idegesíts már, ő fiú!

- Ez ma már mit számít? – támaszkodott meg a lány a pultra. - Főleg, ha most az előbb majdnem szó szerint be is vallottad, hogy igenis tetszik neked.

- Jinjja, még belegondolni is szörnyű. Van egy dolog, ami miatt vonzódom hozzá, az igaz, de az egészen más, mint amire gondolsz. Nem szexuális vonzalom.

- Lehetek szemét? – kanyarodott felfelé Chaerin szája. – Kérdezzem meg azt, hogy akkor milyen vonzalom az, vagy inkább mondjam azt, hogy a vonzalom még nem szexuális?

- Te aztán beletrafálsz a lényegbe – fonta össze Daehyun a karjait, mire a barátja kuncogni kezdett.

- Nos?

- Addig nem akarok ezen kattogni, amíg Youngjae vissza nem jön az állítólagos betegszabadságáról.

- Nagyszerű, akkor kedvünkre magunkévá tehetjük bármikor ezt a helyet?

- Noona! – szólt rá Daehyun csodálkozva, csaknem szemérmesebben egy hetven éves apácánál.

- Nyugi, csak vicceltem – nevetett Chaerin, majd hirtelen filozofikus arcot erőltetett magára. – De, ha te nem lennél benne, akkor megfűzhetem Youngjae gyakornok társait. Mondjuk Woo Jiho nem lehet rossz lepedőakrobata. Nem nézném ki belőle a bénázást.

- Meghoztam a kedvedet a huncutkodáshoz? – vonta fel Daehyun a szemöldökét, Chaerin szándékosan tett egy kis hatásszünetet.

- Ami azt illeti… Miért furcsállod?

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen pozitív reakciót váltok ki egyetlen nőből is – ismerte be Daehyun, miközben kinyitotta a kis raktár ajtaját.

- Te most viccelsz – nézett rá Chaerin keményen, ami egyértelműen egy kijelentés volt kérdés helyett. - Neked gond van a látásoddal?

- Régen volt.

- Most is van. Szemészeten kéne lenned, nem itt! – csukta vissza Chaerin az ajtót, nehogy kihallatszódjon a folyosóra a hangjuk. – Na, jó. Tisztázzuk, ha már eddig nem tettük. A megismerkedésünk óta sokszor utaltál rá burkoltan, hogy csúnyának látod magad. Miért?

- Nem vagyok elégedett azzal, amit…

- Álljunk meg egy szóra! Azt ne mondd, hogy nem vagy elégedett azzal, amit a tükörben látsz, mert különben nyakon pisilem magam! Persze, hogy nem vagy elégedett, hiszen tükörbe se mersz nézni!

- Igen, attól, amit legutóbb láttam!

- Ó, tényleg? Mikor volt az a legutóbb?

- Tíz évvel ezelőtt – rukkolt elő az igazsággal Daehyun. – És még mielőtt kérdezősködnél, mondom, hogy nem tetszett a látvány.

- Hát te hülye vagy – fújta ki Chaerin a levegőt. – Vagy csak szimplán látáskárosult.

- Egyik sem függ össze azzal, hogy az emberek mennyire megbámulnak.

- A valóság meg azzal nem függ össze, mint amire gondolsz – vigyorgott Chaerin. - Nem azért bámulnak meg téged az emberek, mert egy gnómra hasonlítasz, hanem mert lehengerlően jól nézel ki! Igen, Dae, egy nagyon jóképű pasi vagy, fogadd el. Nincs okod ódzkodni a tükröktől és rendszerint betörni, ha meglátsz egyet. Őszintén, ezért csodálkozok azon, hogy most itt vagyunk. Nem hittem volna, hogy egy ilyen fickó valaha is csak úgy megdönget.

- Tudod, Chaerin, ezért bírlak - találta meg Daehyun a hangját, miután sikerült túltennie magát a lány véleményén. - Őszinte vagy velem, nem bújsz maszk mögé, mint az összes eddigi ember, akit ismertem.

- Ezt örömmel hallom... De ha tíz évvel ezelőtt láttad magad normális tükörben utoljára, akkor fogalmad sincs a saját vonásaidról?

- Nem, de sejtem, hogy nagyon hasonlíthatok a bátyámra.

- Hát, mivel eddig még a bátyád nevét sem voltál hajlandó elárulni, a kinézetéről aztán végképp nincsenek elképzeléseim. Akkor összegzem. Keskeny az állkapcsod, nincs az arcodon egyetlen bőrhiba se, vastagak az ajkaid, mély barnák a szemeid, amiket még ki is emel a szőkés-szürkés hajad. Mit akarsz még?

- Hogy mi? – hőkölt hátra Daehyun. - Szőkés-szürkés a hajam?

- Igen, miért… Várj, most esett le. Ha tíz éve nem néztél rendesen tükörbe, akkor hogyan és miért festeted a hajadat? És miért kérdezel vissza a színére?

Daehyun ismét patthelyzetbe került. Hiába szerette volna kimagyarázni a lehető legésszerűbben a dolgokat, képtelen volt rá. Hirtelen semmi nem jutott az eszébe, hogyan tálalhatná emészthetőbben a jelenséget, miszerint nem festeti a haját, hanem valószínűleg a démonságtól világosodott ki. Eljött a nagy vallomás ideje.